Budakesziek

Navigation
Budakeszi arcképcsarnok
Navigation

 


    Pentei Edith I.   sváb ruhában       budakeszi házak    magyar
   ruhában
    szüleivel,
   nagypapával
     Edith a zárda iskolában Budakeszin

Edith

2005, Karlsruhe, Baden-Württemberg

Budakeszin születtem. Ha a Jóisten is úgy akarja, akkor ebben az évben leszek nyolcvan éves. Attól félek, ha hosszú életemre vissza kell tekintsek, a beszámolóm sem sikerülhet rövidre. Na jó. Ott tartottunk, hogy 1925-ben a világra jöttem. Szüleim Pfendtner (Pentei) Antal és Praxl Mária. Édesapám jegyzö volt Budakeszin. Édesanyám igen képzett asszony volt, széles érdeklödési körrel rendelkezett. Nagyon jó családanya és háziasszony volt. De szigorú velem. Késöbb jöttem rá, hogy szígorúsága mögött nagyon sok szeretet rejlett, mert engem apámmal együtt a velünk szemben élö nagyszüleim (Pfendtner András és Lehrer Magdolna), bácsikámék (ifj. Pfendtner András és Kellner Klára) igencsak elkényeztettek. Ezt könnyen el lehet képzelni. Csupa felnött között én, mint egyszem gyerek.

Pékségük volt. Nagymama, Édesanyám, késöbb Klári nagynéném kiszolgáltak a boltban. Nagyapám és nagybátyám dolgoztak a segédekkel és tanulókkal a kemencéknél. Családom feje kétség kívül a nagypapám volt. Mindenkinek engedelmeskednie kellett. A pékség egy külön fejezetet érdemelne. Számomra ez volt a világ legszebb sarka. A frissen sült kenyérnek az illata még ma is visszarepít abba világba, könnyeket csalva a szemembe.

És mindez elveszett!

Apám és nagyapám közötti addigi jó viszony 1933-34-ben egyszerre megromlott. Ennek az “önként-kötelezö” magyarosítási hullám volt a kiváltó oka.

-Tisztességes, makulátlan nevünk van. Amióta az eszemet tudom egyetlen ösünk sem törekedett arra, hogy ezt megváltoztassuk. Miért akarod ezt Te most megtenni és hirtelen magyarrá válni? – kiabált vele a nagyapám.
-Azért, hogy a munkámat a községházán megtarthassam és a családomat eltarthassam. – válaszolt halkan apám.
-Nemcsak az egész falu tudja, hanem a községházán a nagytiszteletü kollégáid is, akik most sietve magyarokká válnak, hogy mi alig tudunk magyarul beszélni.- érvelt nagyapa.

Nem csak a nevünk, de sok minden megváltozott. Nagyapám és apám hosszú ideig nem volt hajlandó beszélni egymással. Úgy neveznénk ezt ma, hogy generációs probléma. Akkor ez a kifejezés ismeretlen volt. magyar népviseletben

Otthon szüleimmel magyarul beszéltem. Ez elökelönek és elegánsnak tünt. Nagyszüleimmel a budakeszi német nyelvjárást. Ez nekem természetes volt. Az egyik volt a szülök, a másik a nagyszülök nyelve. Nem csak nálunk volt igy, hanem egész Budakeszin.

Az ovódában Annus növér és Lujzi néni tanított bennünket a helyes magyar kiejtésre. Gyerekdalokat énekeltünk, színházat játszottunk. Mi lányok legtöbbször magyar népviseletbe öltözve. A fiúk voltak a hösök, a vitézek, huszár egyenruhában.

Nem tudjuk, hogy a szüleink, nagyszüleink észrevették-e, mert mi gyerekek nem, hogy a magyarországi németek beolvasztási folyamata elkezdödött, aminek éppen ideje volt kétszázötven évvel a bevándorlásunkat követöen.

A szülöi ház az Erkel utcában volt. Egy-két éves lehettem, amikor Ahnl, anyai dédnagymamám meghalt. A pékséggel szemben lakott egy régi telepes házacskában. Ezt a szüleim lebontották és helyébe felépítették új otthonunkat, a melegséget, biztonságot adó „fészkemet“.

Fözni a nagyszüleimnél föztünk. A konyha a bolt mögött volt. Ennek az volt az elönye, hogy a konyhából könnyen át tudtak menni a boltba, ha csöngettek. Ennek a csengetyünek a hangja a mai napig kisért engem, emléke még ma is felébreszt a legmélyebb álmomból. Nagyapám és apám közötti magyarositási viszály óta az ebédet anyám áthozta hozzánk. Apám minden nap pontosan negyed háromkor megérkezett és elvárta tölünk, hogy a megterített asztalhoz szépen felöltözve üljünk le. Apám és anyám beszélgethettek az asztalnál, nekem csöndben kellett maradnom, ami nagyon nehezemre esett.

A zárdába jártam a „Kedves Növérekhez”. A kedves növérek a valóságban is kedvesek voltak. A Jóisten óriási türelemmel áldotta meg ezeket az apácákat. Az elsö osztályban nyolcvanöten voltunk lányok. Nagyon fegyelmezettek lehettünk, mert máskülönben nem müködött volna. A tanórák elött hátra tett kézzel a katekizmust mondtuk kórusban. Máig sem értem, hogy a növérek miként érték el, hogy az iskolaév végén az összes gyerek irni, olvasni számolni tudott és emellett a római katolikus vallásban is otthonosan eligazodott.

A negyedik év után a szüleim jót akartak tenni velem és a budapesti Angol Kisasszonyokhoz irattak be. A zárt budakeszi kis világomból minden átmenet nélkül átkerültem egy elökelö és szigorú gimnáziumba, amely számomra rendkívül idegen volt. Négy nehéz évet töltöttem ott, ami meg is látszott az iskolai eredményeimen. Az egészben az utazás volt a legszebb; a 22-es autóbusszal az iskolába menni és vissza.

Ezután középiskolába kerültem, a Jurányi utcai kereskedelmibe. Ott egész más volt az élet. Pontosabban ott élet volt. Minden merevség, fegyelmezettség, elökelöség lehullott rólam. A tantárgyak édekeltek, a tanárok értették a dolgukat, érdekfeszítöen adták elö az anyagot. Sikerült egész tisztességes jegyekkel leérettségiznem. Igaz akkor már 1944-et irtak, igy a gyakori bombázások miatt részben LÉGO (légoltalmi) pincékben vizsgáztunk.

A szüleim nem akarták, hogy Budapesten egy irodában kezdjek el dolgozni éppen az egyre sürüsödö légitámadások miatt. Igy otthon a mamának segítettem a háztartásban; fözni, takarítani, sütni és a nagymamámmal a rétestésztát nyújtani.

Ebben az idöben gyakori látogatónk volt a barátaival egy fiatalember. Math Pista. Nagyon rendes fiúnak találtam.

Annak ellenére, hogy egyre sötétebb felhök gyülekeztek a fejünk fölött, számomra az 1944-es esztendö jól kezdödött. Sikeres érettségi, eljegyzés pünkösdkor Math Pistával, akibe fülig szerelmes voltam. Honnan sejthettem volna, hogy alig egy éven belül ereje teljében lévö édasanyám és családom több tagja nem lesz már életben és ebben a nehéz idöben a völegényem sem lesz mellettem.

De nagyon elöreszaladtam.

Jegyesemet behívták katonának a magyar hadseregbe. Izgultam érte, nehogy valami történjen vele.

Budakeszit megosztotta a politika. Sokan beléptek a Volksbundba, sokakat akaratuk ellenére besorozták a német SS-be. Müködött Budakeszin nyilaskeresztes párt. A családunk megpróbált semleges maradni. Nagyon nehéz volt.

Ezután családomat egyik csapás a másik után érte. Edith és a nagymama

Novemberben váratlanul szivinfarktusban elhunyt Klári, nagybátyám felesége. 29 éves volt. 1944. december 24-én bejöttek Budakeszire az oroszok. Ezt a szent estét soha nem fogom elfelejteni. A szabadban, a házunk és a szomszéd ház fala közötti szük résben rémülettel tele összekuporodva, fázva töltöttük, miközben a házunkban oroszt tisztek tomboltak, hogy minket nem találnak. Ha erre gondolok még ma is összeszorul a torkom.

Édesanyámat 1945. február 3-án egy orosz katona a nyilt utcán lelötte. 41 éves volt.

Február 13-án a német és magyar katonák, akik a körülzárt Budapesten rekedtek, megpróbáltak kitörni. Vagy lelötték, vagy fogságba ejtették öket. A foglyokat Budakeszin keresztül terelték. Rongyosak voltak, siralmasan néztek ki. Sok fiatal sebesült katona volt köztük. Az oroszok nem engedték meg, hogy vizet adjunk nekik.

1945. áprilisában elhunyt a szívjó nagymamám. Nemsokára rá kaptuk a hírt, hogy András, apám testvére, Temesváron egy fogolytáborban meghalt. Egy budakeszi hozta a hírt, aki szintén ebben a táborban volt. Hivatalosan soha nem kaptunk róla értesítést.

A sorozatos tragédiákkal az én napfényes, megóvott, fészekmeleg fiatalkoromnak egyszer és mindenkorra vége szakadt.

Gyászoltam drága halottaimat, gyászoltam önmagamat. Súlyos teher nehezedett rám a hirtelen rámszakadt felelöség miatt. Három háztatásból - már ami megmaradt az oroszok fosztogatása után - össze kellett hozni egy valamennyire müködöképeset. Nekem, a fiatal és föleg gyakorlatlan háziasszonynak ez rendkívül nehéz feladat volt. Alig tudtam fözni, mégis készítenem kellett valamit. Szinte nem volt semmim, csak két éhes férfi a házban, nagyapám és apám, akik minden nap odaültek az asztalhoz.

Sokakkal együtt apámat is elbocsátották a községházáról, mert nem volt eléggé „szocialista“. Az egyre növekvö infláció kicsinyke spórolt pénzünket is felemésztette. Apámnak egyik unokatestvére elrejtett egy teherautót. Együtt lementek ezzel az Alföldre. Ott az oroszok nem ütköztek ellenállásba, igy átrobogtak rajta. Vagyis nem tudtak fosztogatni. Igy sikerült apáméknak lisztet találni és felvásárolni.

A lisztet nagyapám, apám valamint én kenyértésztává gyurtuk. Van egy kérdésem. Próbáltak-e már valaha is egy zsák lisztet kenyértésztává gyúrni? Gépi segítség nélkül, pusztán kézzel? Ha igen, akkor tudják, hogy ez mit jelent.

Hajnali kettökor felkeltünk, begyújtottuk a kemencét, majd a kész kenyeret a boltba hordtuk, ami elött már türelmetlenül állt sorban a tömeg. És én a pult mögött. Uram segíts! Nagymamám, Édesanyám, Nagynéném nélkül. Egyedül.

A kenyér nagyon gyorsan elkelt. A pénzzel mindjárt a sarki boltba szaladtam megtudni, hogy aznap mit lehet éppen kapni, amivel az én éhes “fiúimnak” az ebédet megfözhetem. Ebéd után muszály volt röviden ledölni. Majd kimentem a temetöbe drága halottaimhoz, akik nekem minden bizonnyal “fentröl” segítettek.

Igy ment ez 1946 elejéig. Kaptuk a hírt, hogy a szomszédos Budaörsön az egész németajkú lakósságot marhavagonokba rakták és kitoloncolták Németországba. Ugyanúgy nem hittük el, hogy ez velünk Budakesziekkel is megtörténhet, mint annakidején az orosz megszállást. De igenis megtörtént. 1946. márciusában négy ütemben 1000-1000 embert Budakesziröl bevaginoroztak és Németországba szállítottak.

Ezt a virágzó, tiszta, egykori klimatikus gyógyhelyet kifosztották, meggyalázták, szétzúzták és nyolcezer lakósának a felét elzavarták. Nagyapám, apám és én egyelöre maradhattunk, mivel magunkat az 1941-es népszámláláskor magyar nemzetiségünek és magyar anyanyelvünek vallottuk. Képzeljék el! Nagyapám is.

A falu üres volt. Akik Budakeszin maradhattak sem merészkedtek az utcára. Továbbra is naponta kijártam a temetöbe. Idegen emberekkel találkoztam az úton, akik a kitelepítettek házait vizsgálgatták. Majd továbbmentek. Bizonyára gondolták, talán lehet találni jobbat is.

Hetek teltek el a legnagyobb szomorúságban, súlyos, mély fájdalomban. Amikor az AVO (Államvédelmi Hatóság) jött a faluba két nap leforgása alatt nappal és éjszaka huszonnégyszer vitte el apámat kihallgatásra, majd minden alkalommal szabadon engedték. Az egyik kihallgatása alatt az egyik barátját a szomszédos szobában annyira megverték, hogy hallotta fájdalmas kiáltásait. Papa egy megtört ember lett. Elveszítette a feleségét, az édesanyját, a testvérét, a sogornöjét, a munkáját és ehhez jöttek még ezek a pribékek! Ez egyszerüen túl sok volt a számára. Utolsó kihalgatásakor jött egy új tiszt, aki „jóakaratúan“ mondta apámnak, hogy irja alá, hogy (maradék) családjával önszántából kivándorol Németországba, különben a többi ÁVO-s a lányát fogja majd behozni. Apám szó nélkül aláirta. Kitelepítés

Nem maradt sok idönk. Következö reggel a kapunk elött állt egy lovaskocsi. Fel kellett erre rakni a csomagjainkat. Addigra a házunkban, a mi otthonunkban már két ÁVO-s tiszt tartózkodott és ellenörizte, hogy folyik-e a víz a kádban. Vajon a villanykapcsoló müködik-e. Vajon a konyhai tüzhely begyujtható-e. Csak mellékesen megemlítve a két ÁVO-s tiszt testvér volt és minkettöjük sváb lányt vett feleségül.

Örökre kitörölhetetlenül él bennem a következö kép. Lovaskocsi. A bakon a kocsis és nagyapám. A kocsi után apám és én. Gyalog. Mögöttünk két katona feltüzött szuronnyal. Igy hajtottak végig bennünket Budakeszi föutcáján, mint közönséges bünözöket. Miközben a házunkban már megkezdték a berendezkedést.

Drága jó keresztanyám a járdán követett bennünket egészen a templomig. Nem engedték meg nekünk, hogy beszélhessünk egymással.

Németország nyugati határánál Karlruheban raktak ki minket a marhavagonból. A kitelepítetteknek elsö elszállásolása a valamikori tüzérségi laktanyában volt.

Útközben döbbenten láttuk a szétbombázott városokat. Nem igy képzeltük el Németországot! A valamkori aranyváros Pforzheim egy romhalmaz, amiböl néhol néhány kémény és lépcsösor emelkedik ki. Karlsruhe is megszünt létezni, mint város. A Kaiserstrasse-n, az itteni Váci utcán, sineket fektettek le, hogy az azon közlekedö kis tehervonatokkal a törmelékeket elszállíthassák. Rüppurrban, Karlsruhe zöldövezetében szállásoltak be minket egy bútorozott szobába. A jóságos Schilling házaspár megengedte, hogy fözhessek a konyhájukban. Abból kellett valami ehetöt összehoni, amit a szükös élelmiszerjegyek ellenében beszerezhettünk.

Apám gyüjtötte a volt budakesziek címét. Többen gazdálkodóknál dolgoztak vidéken és mondták, hogy kaphatunk burgonyát, de nekünk kell elhoznunk. Igy indultuk sokszor hosszú-hosszú vasúti utazásra üres hátizsákkal és telivel vissza.

Sok fiatal feketén visszaszökött Magyarországa. A magyar rendörség hajtóvadászatot indított ellenük. Edith és Pista

Hírt kaptunk otthonról, hogy a völegényem, Math Pista visszakerült orosz hadifogságból, de nagyon beteg. Romantikus álmom az volt, hogy én is visszaszököm feketén Magyarországra, meggyógyítom öt és mihamarabb mindketten visszajövünk apámhoz, nagyapámhoz. Gyüjtöttem az információkat az útvonalról, miként juthatok el Magyarországra. Több határt és övezetet kellett illegálisan átlépnem. A német-osztákot, az amerikai-oroszt és az osztrák-magyart. Rövidre foga a szót, sikerült rendben megérkeznem Sopronba. Érdekes megemlíteni, hogy ebben a telefont és postát nélkülözö idöszakban milyen jól müködött a üzenetközvetítés. Az ember egyszerüen elmondta egy ismerösnek, akiröl tudtuk, hogy gyakran utazik Budapestre, mondd el Math Pistának, ha ott jársz, hogy Edith Sopronban van. A következö nap Pista már Sopronban volt. A régi papirjaink alapján egy budapesti házasságkötö hivatalnál összadtak bennünket, majd Pista unokatestvére, egy katolikus pap az egyik budapesti templomban, zárt ajtók mögött Isten áldását adta ránk. Azért kellett a templomot bezárni, nehogy valaki véletlenül betévedjen oda, aki engem ismer és feljelenthet engem.

Pista rokonai, akik Budakeszitöl nem messze laktak, elrejtettek maguknál bennünket. Gyakran aludtam a padláson szalmán, mivel féltünk a rendörségtöl. Pista rokonainak mai napig óriási hálával tartozom, hogy rejtegettek engem. A drága szülök már elhaltak. Lányukkal és családjával a mai napig baráti szálak kötnek össze bennünket.

Két-három év múlva amnesztiát kaptak a hazajött svábok. De a vasfüggöny bezárult. Igy maradtam “foglya” egy országnak, amelyik már egyszer kitelepített engem. Az ország a szocializmust építette, körül voltunk véve párttitkárokkal, utcai felelösökkel, felügyelökkel.

Idöközben két kislányunk született, akiket bölcsödébe-ovódába vittünk minden nap. Pista Budapesten dolgozott, én Budakeszin (addigra már ott laktunk barátoknál) kerestem munkát magamnak, de nem volt jó sorunk. Nem tudtam megbocsátani az országnak és sok embernek azt a mérhetetlen igazságtalanságot, amit velem tettek, a szenvedést, a szabadság hiányát.

1956-ban kitört a forradalom. A határok rövid ideig nyitva voltak. Az akkor négy és hat éves lányainkkal Ausztriába menekültünk. December 1-én hagytuk el Budakeszit majd számos kaland és közbeesö táborok után karácsonykor már elértük az mingolsheimi (nem messze Karlsruhetól) utosó menekülttábort is.

Apám nagyon boldog volt. A nagynéném (anyám testvére) és a férje magukhoz vették a gyerekeinket. A férjem és én a táborban kellett, hogy maradjunk a szükséges papirok elintézéséig.

Az ország egészen másképp nézett ki, mint ahogy én utoljára 1946-ban láttam. Gyors fejlödés volt kibontakozóban. A “gazdasági csoda” elsö évei voltak ezek. Sok mindent újraépítettek, de sok volt még a rom is. Volt munka elég. Aki dologzni akart – és a mi jó budakeszieink akartak! A fajtánk minden szívósságával és szorgalmával dolgoztak és spóroltak, igy hamarosan álltak az elsö „budakeszi“ házak.

1957. január 7-én volt az elsö munkanapom egy csokoládénagykereskedés könyvelésén. A törött csokoládékból kaptam ajándékba szeretett fönöknömtöl, gyerekeim legnagyobb örömére. Férjem továbbra is a menekülttáborban volt, mert még keveset tudott németül. A gyerekeket egy rokon segítségével, aki óvónö volt, felvették egy kolostor-óvodába és hamar megtanultak németül. Hamarosan sikerült a vörös kereszt révén egy háromszobás lakáshoz jutnunk.

Gazdasági fellendülés, lendület, munkalehetöség. Nem kell félni az ÁVÓ-tól. Nyugalom van. Béke. Papirok rendben. Elismernek bennünket, mint németek. Menekültigazolvány „A“.

Néha identitásproblémáim voltak. Magyarországon születtem. Magyarnak neveltek. Magyarországról kitelepítettek mint svábot. Illegálisan visszaszöktem. Majd elismernek németnek. Mégis ki vagyok én?

Gyerekkoromban a Hösök emlékmüve lépcsöjén végig szavaltam a “Talpra Magyar”-t március 15-e alkalmából. És most német vagyok. Mégis igaza lehetett nagyapámnak?

Ebböl a dillemmámból sok-sok évvel késöbb az Európai Unió szabadított fel. Hiszen mi mindnyájan európaiak vagyunk!

Nehéz életet éltünk, de úgy tünik megbirkóztunk vele. Szép családunk, három felnött unokánk van, saját fedél a fejünk felett. Hálásak vagyunk Istennek, hogy csaknem 80 ill. 87 évesen még minden nap fel tudunk kelni és ellátni magunkat.

Többszöri munkahelyváltozás után hatvan évesen nyugdíjba mentem. Örültem, hogy nem kell mindennap elmennem otthonról, de nem volt a háztartáson kívül semmiféle érdembeli elfoglaltságom, igy tudtam egyrészt magammal, valamint a Budakeszi Társasággal foglalkozni. Igyekeztünk tenni a volt budakesziek érdekében itt Németországban és az „otthonmaradottaknak“ is. Nekem való feladat volt. Edith és Pista

Egy csúnya betegség és az eröm csökkenésével kényszerültem rá, hogy abbahagyjam ezt a munkát. Pedig nagyon szép volt.

Tevékenységem során nagyon sok értékes embert ismerhettem meg itt, Budakeszin és a szomszádságában levö községekben is. Egy ízben alkalmam volt találkozni Habsburg Ottoval is. Ez is megérdemelne egy külön fejezetet.

Újszerü volt, hogy a Budakeszi Társasággal eleinte kiallítással összekötött találkozókat szerveztünk. Minden évben más volt a kiállítás témája.

Von Staden Annamária már régóta foglalkozik családkutatással. Kitartó munkával kézirással lemásolta a budakeszi keresztelési elsö anyakönyvet. Ezekböl kartotékokat állított össze. De mennyi anyakönyv volt még, te jó ég! Nyilvánvaló volt, hogy ezt egy ember nem tudja elvégezni. Igy elkezdtem neki segíteni. Csodálatos munkának tartottam. Sok-sok örömet okozott. A Budakeszi Társaság fiatalabb generációja jelenleg éppen azon fáradozik, hogy ezeket az adatokat komputerbe ültesse át.

Milyen jó, hogy van utánpótlásunk! Hogy az általunk a szülöhelyünk számára megkezdett óriási munkát be tudják fejezni.

Nagyon sok idömbe tellett, hogy a hosszú életemet leirjam, összeirjam, elmeséljem. Volt értelme? Érdekel-e ez még valakit? Hamarosan elfogyunk mi, az un. “Erlebnisgeneration”, akik személyesen élték át a kitelepítést. Nem azért irtam le az életemet, hogy magamat elötérbe helyezzem. Ha belegondolok nem szabadna elöfordulnia mégegyszer annak, ami velem történt. Utódainknak mindent meg kell tenniök, hogy békés világot teremtsenek maguknak és hogy csak a jó dolgok felé forduljanak.

Az átélt szörnyüségek után hosszú-hosszú idöre erös gyülölet ülepedett le bennem. De ha az ember békét szeretne, akkor a gyülöletet el kell felejtenie. A békéért mindannyiunknak együtt kell müködnünk. Mi, az elüldözöttek meg tudunk és meg is kell bocsátanunk, de feledni nem tudunk.

Máte (Math) Pfendtner (Pentei) Edith

 


A BESZÉLÖ KÖ

Úgy a 80-as évek elején Budakeszin jártam. A templom és a temetö felkeresése után Mária Makk felé menet megálltam a Kálváiahegyen. Bizony nagyon szomorú látvány volt. A stációk romokban, vagy WC-nek használva, a gaz is elég nagy volt. Egészen az elmúlás, az enyészet hangulata uralkodott. Szentháromság 1995 restaurálás elött és után

Nagyon szomorúan álltam a megrongált kereszt elött. A kereszt alatt találtam egy követ. Magammal vittem Karlsruheba. Ha már ott Budakeszin - mint annyi szép emlék - tönkre megy a Kálvária, legyen nekem legalább egy kis darabja ott az idegenben, egy darabja az elhagyott otthonnak, gyerekkornak.

Karlsruheban megmostam a követ, megfürdettem nem mint egy nagy beteget, hanem mint egy bébit. Aljára filcet ragasztottam és az iróasztalomra tettem, ahol egy darab otthont jelentett nekem.

Sokszor beszélgettem vele.
- Ne mondják azt, hogy egy kövel nem lehet beszélgetni!
- De mennyire, hogy lehet!

Kikerestem a régi fényképeket a kálváriáról. Kerestem, hogy hova tartozhat a kö. De valahogy mindig a kereszthez akartam hasonlítani, ahol találtam és ez nem sikerült. Úgy a 80-as évek végefelé azt mondta a kö:
- Hallottad? Az otthoniak azt tervezik rendbe hozzák a Kálváriát. Sok áldozatos munkát fordítanak rá. Segítsünk mi is!

Aztán megtörtént a felszentelés. Sem a kö, sem én nem tudtunk eljönni. Megérkezett a Szépítési Egyesület beszámolója a fényképekkel. És akkor megtaláltam a kövem helyét! A Szentháromság szobor egy része, a Szentlélek glóriájának egy darabja.
És akkor mit mondot a kö?
- Haza akarok menni. Haza a Budakeszi-i Kálváriahegyre. A testvéreimhez!
Hazahoztam.

Máte (Math) Pfendtner (Pentei) Edith

 

 

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


      

      Az alábbi e-mail címen vagyunk elérhetök:

   

 

 

© 2014 Georg Albrecht    

Swish Templates