Budakesziek

Navigation
Natto Rici
Navigation

 

Natto Rici

Interjú Natto Ricivel (Bresch Máriával) Kronau, Baden-Württemberg 2005. április

-Hogy kerültek ösei Budakeszire?
-Ezt eddig nem sikerült kideríteni. A Natto család elöször Zsámbékon élt, majd onnan került Budakeszire. Nem tudom, hogy Zsámbék elött hol éltek. Anyukám született Reich. Az ö családja korábban kerülthetett Budakeszire, mert a falu közepén laktak, pontosabban az Erdö utca 114-ben. Ahogy könyvekböl olvastam a
Reich Mária, a mama

-Mikor született?
-Budakeszin 1924. május 20-án. török dúlás után közel a templomhoz a völgy részben épitették fel a házaikat az elsö telepesek. Anyai nagyapám kádármester volt. Emlékszem, hogy annak idején csaknem minden fából készült. A kútvödör, a hordó, a prés és még lehetne sorolni. Évtizedekkel késöbb itt Németországban találkoztam egy budaörsi emberrel, aki még emlékezett a tartós, megbízható Reich féle hordókra. Anyai nagyanyám Máriahalmon született. Sajnos öt nem ismertem. Apai nagyapám fuvaros volt, lovai voltak. Emlékszem, hogy a nagymamám milyen nagyon aranyos asszony volt. Ö tanított többek között arra, hogy miként kell viselkedni például, ha az ember bemegy a városba. Nekünk különösen oda kellett erre figyelnünk, és arra is, hogy tisztán, csinosan öltözzünk, mert svábok voltunk. Nem is volt soha gondunk. Csak egyszer éreztették velem, hogy más vagyok. Egyik magyar kolléganöm mondta: - Mária, én úgy szeretlek téged! Ha nem lennel sváb akkor még jobban
a szülöi ház

- A házunkban volt több lakás. Emlékszem egyszer a környékünkön nem akartak egy ötgyerekes magyar családot befogadni. Mi megtettük. Együtt laktunk velük a kitelepítésig. A pénzt nagyon be kellett osztanunk. Hiába adott mindenfélét a kert, de csak kellett mindig valami kiegészítö. Egy kis cukor, cipökrém, kis szappan. A bérlöinktöl csekélyke lakbért csak jó idöben kaptunk. Télen nem volt munkájuk, igy tavassztól, amikor megint dolgozni kezdtek, akkor tudtak nekünk is fizetni. Emlékszem egyszer, amikor nem volt semmi pénzünk édesanyám engem küldött a boltba. Én csak álltam, álltam az üzletben. Mindig jött valaki és én szégyeltem mondani, hogy nincs pénzem. Valószínü megsajnálhatott a boltos hölgy, mert megkérdezte: Ugye te akarsz valamit? Igen. Gyere be ide a raktárba. - Volt ott petróleum fazekakban. Liszt zsákokban. Össze-csomagolta amire szükségem volt és mondta. Tudom, hogy anyukád majd megfizeti, ha lesz pénze. Volt, hogy anyukám nem ért rá és nekem kellett mennem a piacra eladni a gyümölcsöt, zöldséget. A vásárlók le akarták alkudni az árakat, de mondtam, ha olcsóbban adom, akkor kikapok az anyukámtól. Igy rendszerint megfizették az árat, amit kértem.
a zárda iskola
fotó: Albrecht Klári

-Miként beszélt otthon?
-Keverten. Magyarul, svábul, ahogy eszembe jutott. Minden nyáron nyaralókat fogdtunk a házunkba. Igy a gyerekekkel tudtam a magyart gyarkorolni. Húztam a vendégeknek a kútból a vizet, nyugágyat helyeztem a kertbe, szabatkor ök nem vitték magukkal az imakönyvüket én vittem helyettük a zsinagógába, amelyik az Erkel utca végén a Rákóczi utca sarkán volt. Péntek este gondoskodtam a gyertyákról. Meg tudtuk oldani, hogy minden kóser legyen.

-Melyik isokolába járt?
-A zárdába jártam. Ugyan szerettem volna továbbkerülni a polgáriba, de anyukám anyagilag nem birta és apukám akkor már nem élt. Akkoriban egyenruhát kellett volna beszerezni. Ez is, valamint a vizsga is drága volt. Amikor elkezdtem dolgozni magán úton elvégeztem a polgárit esti tagozaton. Volt, hogy két osztályt egy év leforgása alatt.
Natto Rici óvódástársaival

-Ezek szerint szeretett iskolába járni?
-Annak idején az volt az általános vélemény, hogy egy lány tanuljon meg inkább fözni, az iskola nem olyan fontos. Igy eleinte nem nagyon érdekelt az iskola. Csak késöbb kezdtem el igazán jól tanulni. Jó jegyeket kaptam. Hármasaim sohasem voltak. Ha szindarabot kellett vagy verseket elöadni, minidg közöttük voltam.

-Emlékszik valamelyik tanárára?
-Igen, például Beátára. Ö volt az, aki önbizalmat adott nekem.

-Hogy emlékszik vissza a gyerekkorára?
-Szép volt a gyerekkorom. Barátnöimmel babákat és azoknak ruhákat varrtunk. Örömünket leltük benne, föként ha sikerültek. Akkoriban nem sok játékot lehetett látni, vagy kapni. Sokat kézimunkáztunk. Asztalterítöt, falvédöt készítettünk, ruháinkat, zsebkendöinket azsúroztuk, ami akkor divat volt.

-Segített édesanyjának?
-Állandó feladataim voltak, például hordani a vizet. Két vödör volt a konyhában. Ha az egyik kiürült nekem ugrani kellett és újat hozni. Kenyeret már tíz éves koromban tudtam sütni. Anyukám reggelente elment a szántóföldre. Mire hazajött tüzet raktam, a kertböl ezt-azt, például babot, borsót szedtem, vigyáznom kellett a háziállatokra, gyümölcsöt leszedeni.

-Mit csináltak fiatalkorukban? Voltak a társaságukban fiúk?
-Örültünk mindannak, amink volt. Nem volt összehasonlítási alapunk, mert a többieknek sem volt több. Nagyon szép fiatalkorom volt. Otthon anyukámmal, bátyámmal, barátnöimmel békében éltünk, a zárdában csak jókat tanultunk. Az egyik növér azt mondta, hogy az életünk során csak a jó utat szabad válsztanunk. Visszatekintve az elmult csaknem nyolvan évre úgy érzem sikerült megfogadnom a tanácsát. Úgy gondolom, hogy a gyermek- és fiatalkorban tanultak az egész életünkre kihatnak. A fiúk csak akkor léptek az életünkbe, amikor táncolni mentünk.
Natto Rici középen

-Hogyan alakult itt Németországban az élete?
-Anyukámnak a kitelepítés után egy német családnál egy ici-pici szobát jelöltek ki egy faluban, ahol együtt egy ágyban aludtunk. El kellett onnan mennem bentlakásos cselédnek Heidelbergbe. Késöbb kapott anyukám egy valamennyire nagyobb szobát, igy vissza tudtam költözni hozzá. Elmentem cipögyárba dolgozni, de a fizetésemért csaknem egy hajcsattot, vagy harisnyát sem lehetett kapni. Komolyan terveztem, hogy elszegödöm cselédlánynak Angliába mert nagyon rossz volt a helyzet itt Németországban. Egyszerüen éheztünk. Ha Angliában két évet sikerül rendben letöltenem, akkor lehetöségem lett volna Kanadába, vagy akár Ausztráliába kivándorolni. Ez nagy dolog volt; elszabadulni, el innen! Öszintén mondom, nem szerettek bennünket itt. A németeknek sem volt semmijük és ráadásul jöttünk mi, milliónyian! Már rendelkeztem munkahellyel Angliában, csak a vizumra vártam, amikor búcsuképpen a barátnömmel elmentünk egy zenés helyre. Ott ismerkedtem meg leendö férjemmel. Állandóan engem nézett és csak velem akart táncolni. Nagyon szeretett volna velem közelebbröl is megismerkedni, pedig nekem már semmi érdekem nem volt maradni. -Ha nem mész el Angliába – mondta a késöbbi férjem – akkor megigérem, hogy elveszlek feleségül. - Mérlegeltem, tanakodtam. Igy maradtam itt. 24 éves voltam ekkor és amikor egybekeltünk 30. Ez a sors. Szerintem már a bölcsöben készen kapjuk a sorsunkat. Hiába akarunk mást csinálni.

-Volt-e kapcsolata a budakesziekkel?
-Több évig semmi hírünk nem volt. Amikor az elsö levelet kaptuk Budakesziröl, akkor úgy olvastuk azt, mint egy csodát. Ha sikerült nagy ritkán az otthon maradt családtagjainkkal beszélnünk telefonon, többet sirtunk, mint beszéltünk. Tele voltunk honvággyal, fájdalommal. Abban a faluban ahol laktunk csaknem huszan voltunk volt budakesziek. Szinte naponta együtt voltunk. Hol az egyiknél, hol a másiknál, hol egy udvarban gyültünk össze.
Natto Rici 1946-ban

-Gondoltak arra, hogy egyszer majd hazakerülhetnek?
-Mindenki remélte. Nem tudtuk elhinni, hogy nem láthatjuk többé az otthonunkat. Rengeteg volt a szétszakított család, ahol magyarok is voltak, vagy fel voltak mentve a kitelpítés alol. Akik a legnagyobb szenvedéseket átélték sajnos azok nem élnek már. Boldogok lennének, ha tudnák, hogy nyitva vannak a határok, hogy lehet hazutazni, vagy akár otthon élni. Dr. Gödrösy (Gruber) mondta egyszer, jó lenne, ha mi volt budakesziek össze tudnánk jönni. Mintegy ezren voltunk az elsö találkozón, annyira vágytunk egymás társaságára. A kitelepítés után szét voltunk szorva, idegenek között éltünk. Kezdetben nehéz sorsunk volt. Legjobban az fájt, hogy azt mondták ránk: cigányok vagyunk. Ök úgy tudták, aki magyarországon él az mind cigány. Önbizalmunkat akkor kezdtük visszanyerni, amikor egyre inkább a saját lábunkra álltunk. A volt budakesziek szorgalmasak, sporolósak voltak és összefogtak, egymást segítették. Például Albrecht Feri (Waghäusel) csaknem tiz évig dolgozott hétvégenként azoknak, akik neki segítettek a háza felépítésében. Igy építettük mi is a házunkat, valamint este, fél éjszaka lámpafénynél dolgoztunk. Igy jutottnk jobb körülmények közé, ami persze köztünk és a helyiek között feszültséget okozott. Sok német munkatársam és ismerösöm nem volt spórolós és magukban nem jutottak egyröl a kettöre.

-Mikor sikerült újra Magyarországra utaznia?
-Anyukám 1968-ban nyolcvanegy éves korában, én a férjemmel 1970-ben. Mi nem a velünk történtek miatti gyülölettel látogattunk haza. Bodogok voltunk, hogy megint láthattuk, hogy hol vannak a gyökereink. A volt szülöi hazunkban idegenek laknak. Elsö alkalommal fájdalmat, honvágyat éreztem a lelkemben. Sokat sírtam. Késöbb, amikor idösebb lettem jutott csak eszembe: „Jé, hát ez az enyém lenne!“ Hogy történhet ilyesmi: háború, jogfosztás, magántulajdon elkobzása. Hol az igazság? És ezek a borzalmak nem csak bennünket értek, hanem magyarokat, zsidókat is. Azóta rengeteget voltam otthon. Mindig nagyon jól éreztük magunkat. Sokszor ünnepeltük otthon a karácsonyt vagy a szilvesztert. Férjem örült, hogy mindenhol szeretnek, hogy beszélgetnek velem. Türelmesen, kitartóan mindig a társaságunkban maradt, pedig magyarul csak néhány szót ismer. Érzékeltük a különbséget a németek és a magyarok között. Mindenhol nagy-nagy szeretettel fogadtak bennünket. Szeretek Németországban élni, idevalósi a férjem, de meg kell mondjam, hogy ebben a lakóközösségben ahol élünk, még itt is érzem, hogy nem fogadnak be teljesen, hogy érzékeltetik: nem közülük való vagyok. Hatvan éve élek itt és még mindig idgen vagyok.
Natto Rici könyve
fotó: Albrecht Klári

-Hogy tetszik Önnek Budakeszi, összehasonlítva a mostanit a gyerekkori emlékeivel?
-Budakeszi számomra olyan, mint amilyen volt. Amit látni akarok azt látom, amit nem akarok látni, azt nem látom. Mert Budakeszi az Budakeszi. A templom, a Kálvária hegy, az erdörész, ahol én sokat jártam, kerestem gyöngyvirágot, a temetö, ahol apukám és a bátyám nyugszik. Ezek a legfontosabbak. Hogy változások voltak és vannak, ezek engem nem érdekelnek. Én mindig boldog voltam, ha budakeszi levegöt szívhattam és ez volt a cél, ezért akartam mindig haza menni.

-Hogy jött a gondolat, hogy könyvet irjon?
-Meg akartam tartani az emlékeimet. Láttam, hogy itt mások a szokások, másként beszélnek az emberek. Harminc éve irok a Kelendáriumba és az Unsere Postba, a magyarországról származó németek újságába. Minden irásomat megtartottam és ezek adták az alapot a könyvhöz. Lehetett volna szebben is fogalmazni, de én csak úgy irtam le, ahogy a gondolataim a felszinre törtek.

-Mennyire beszéli még a budakeszi svábot, a „wudigeßerisch“-t?
-Még tökéletesen bírom ezt a tájszólást. Évek/évtizedek során összeállítottam egy sváb-német szótárat. Néha a Budakesser Gemeinschaft összejövetelein felolvasom. Általában nagy derültség közepette kórusban mondják a német megfelelöjét a felsorolt sváb kifejezéseknek.
Natto Rici férjével

-Wie spricht ihr zu Hause?
-Mein Mann ist von hier, deswegen sprechen wir selbstverständlich auf deutsch. Wenn wir in Ungarn sind, hat er eine Dolmetscherin. Ich habe ihm einmal gesagt, lern doch wenigstens templom, oder szeretlek, oder kicsi pufikám.

-Milyen üzenete lenne a jövö generációinak?
-Visszagondolva az életmere mit tudnék javasolni a fiataloknak? Egyet. A szeretet a legfontosabb az életben, hogy szeressük egymást, hogy soha-soha ne legyen gyülölet az emberek között és soha ne történhessen meg az amit mi átéltünk. Nem kívánom senkinek azt a rengeteg szenvedést, azt a sok sírást amiben nekünk volt részünk. Szeretném, ha ettöl meg lennének kímélve, azaz ne lenne háború. A háború az nem váltgoztat meg semmit, a háború nem szükséges.

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


      

      Az alábbi e-mail címen vagyunk elérhetök:

   

 

 

© 2014 Georg Albrecht    

Swish Templates