Utazásaink

Navigation
Összefoglalók az utazásainkról
Navigation

Utazásaink

         Ezek csak izelítök, hiszen az
        elmúlt években összegyült jónéhány.
Ebben a sorban találhatók a honlapunkra legutóbb feltett "útijelentéseink". Ez nem mindig idöbeli sorrendet jelent, hanem ahogy elkészülök velük. Philipp von Sötern speyeri püspök a középkori Udenheim helyén egy modern erödítményt építtetett amit igen "szerényen" átnevezett Philippsburgnak...
Ezek az épületek jól reprezen- tálják azt a gazdagságot, amit a város évszázadok során szövetek készítésével, kereskedelemmel elért...
Hof van Savoye, ahol a Habsburg gyerekek nevelkedtek, köztük Mária, leendö magyar királynö, aki a tragikus sorsú II. Lajos királyunk felesége lett.

Ezt a várost nem építették vissza régi fényében mint sok-sok társát, talán azért nem, mert túl megterhelö lett volna, hiszen porig bombázták. Magát a Melk apátságot, amely magasan trónol a Duna és a város felett kis Escorialnak nevezik méretei és formája miatt.
Február vége felé Lotharingia fövárosa Metz hideg, borús idövel fogadott bennünket, a nap ugyan erölködött, de nem gyözött... A várost Eberhard Ludwig württembergi herceg alapította, aki szintén a Versailles-i abszolutisztikus kastély- és kertépítést tartotta etalonnak.

Nem törödve a világgal a méhek végzik szorgos munkájukat, amivel ha valamiért felhagynának az emberiség nem élné túl ... a tenger állandó morajlása, azaz a kiszaladó hullámok elhalló és újból kezdödö csilingelése, a halott kagylók üres házának sokfélesége... Nekünk, szárzaföldi patká- nyoknak hab a tortán a kikötö. Hegyén- hátán yachtok, kicsik, óriások, szépek, még szebbek. Miért nem születtem ide? ... A Mesekirály, a bajor II. Lajos neuschweinsteini csoda-várához hasonló, az építtetö és az építész fantáziáját bizonyító, meglepetésekkel teli..


...egyik részlete vészesen
hasonlit a strassburgi Petit
France-ra: kis gát, zubogó
víz, a parton szinte a vizbe
érö éttermek...


A képekböl úgy tünik, mintha mi mindig csak városokban néznénk
körül épített emlékek után kutatva, pedig útközben is nyitva a
szemünk, megcsodáljuk az elénk táruló gyönyörü tájakat, a
természet csodás pillanatait.


A favázas házak oromzatán
csaknem kivétel nélkül a házat
építök jelmondata, jókívánsága.
Jól meg kellett fontolniuk mit
vésetnek fel rá, mert sokáig..



Állítólag Johannisberg nem
szerepelt a megtámadásra szánt
célpontok közt. Feltételezhetöen
azon az 1942 augusztusi napon
egy repülöraj személyzete...


...a nem éppen német csengésü
Corvey kolostor csaknem ezer-
kétszáz éves múlttal dicse-
kedhet. A Weser folyó partán
fekvö Höxter közelében...

..ennek az ösrégi, valamikori
határvárosnak vannak jócskán
látnivalói, de elsök között
az eröd emlithetö, amelyet
még a bajorok emeltek...


Tatjána Metternich oly
érdekfeszítö történelmi képet
festett az átélt idöszakról,
amelyet ritkán lehet olvasni.
Kapcsolatuk kiterjedt Európára ...



Feltünt nemrég egy plakát Karls
ruheban, amely a tizenötödik
századból származó favázas
belvárosukat mutatja
csalogatóúl.


Amikor legutóbb erre jártunk az autópályán láttunk egy táblát, ami felhívja az arra haladó autósok
figyelmét, hogy nemsokára lesz egy kilátóhely a Moser folyó völgyére. Akkor elpasszoltuk. Most
emlékeztünk rá és le is tértünk. Lélegzetállító. Akik továbbrobognak az óriási betonlábakon (a leg-
hosszabb 136 méter) álló hidon azok nem is sejtik, hogy milyen szépséges táj bújik meg a védö-
korlátai mögött. Nem véletlen, hogy ezeken a dülökön világhírü szölöfajtákat érlel a napsugár...



Minden domb, minden hegyecske,
minden kanyar után türelmetlenül
vártuk a felbukkanását, mig végre
tényleg megmutatta magát teljes
pompájában.


a Lahn patak, vagy inkább
patakocska szép zöld völgyben
kerüli meg a limburgi dómot,
alig lehet látni a föléje
hajló dús fáktól.


...száz éves múltra visszatekintö
háromhajós Szt. Peter templom,
amelyet mértei miatt a népnyelv
csak "Dom der Bergstraße"-nak
nevez...


Alig kerültünk meg a keskeny
gyalogoshid után egy kis
kerek építményt a templomkert
sarkánál, mikor feltünt a
felirat rajta: Stauffenberg...


Sziklalabirintus, Luisenburg, Bajor-
ország... Mintha ezen a területen
óriások játszadoztak volna ki tudja
hányszáz (vagy ezer?) tonnás
"kavicsokkal", legurítva a lejtön
szétszórva, vagy egymásra
hajigálva különleges formákat
építve. Hihetetlen, hogy
mit produkál a természet!
Höingadozás, mechanikai
kémiai hatások következtében
mállott szét a kökemény
gránit a Harmadkorban és
csúszott le lavinaként a
lejtön. ...



Ezt a területet a Várak útjának
hívják, nem véletlenül...

...nem a fontosabb látnivalókat
akarják leghamarabb megtekin-
teni, hanem folyton azt
kérdezik, hogy hol volt a Fal.

Enyhe ködben indultunk. Diszkrét
fátyla mögül a nap szépen
kivehetö korongja...

Bayreuthról legelöször
természetesen a dombon
lévö Wagner opera
ugrik be...

Mennyi embert érdekel a múlt!
Mintha idöutazáson vettünk
volna részt amikor április
közepén elmentünk a fekete
erdei Gutachba. Azt hihetnénk,
hogy a mai ...



...ahhoz képest,
hogy Lorsch ilyen
régi település
egész fiatalosnak
tünt...

...dombra épült, ettöl is már
izgalmas, de a különbözö korok
egymásra rakott, tapasztott
kiegészítöi egymással harmonikus
egységet alkotnak.

Utazáskor nemvárt meglepetések
érhetik a gyanútlan úristát.
Igy történt ez most is velünk.
A napokban a bodeni tóhoz
akartunk leutazni....

Igyekszem szavakba foglalni
azt a márvány csodát, amit
Salem-ben a bádeni herceg
megmaradt "szerény" lak-
helyénél láttunk...

2014

Udenheim, Baden-Württemberg
2014

Udenheim. Udenheim? Tudja valaki, hogy hol található ez a tizenháromezres lélekszámú kis város? Pedig nem mostanában alapították, hiszen már a nyolcadik században feltünt a neve a lorschi kolostor egykori ajándéklevelében. Na jó, nem fokozom tovább a feszültséget, Udenheim elnevezés már csaknem négyszáz éve nincs forgalomban. Parasztfelkelés és a reformáció hatása nem múlt el nyomtalanúl ezen a környéken sem és a Harmincéves háború elöszele miatt egy püspök, név szerint Philipp von Sötern, elhatározta, hogy a középkori település helyén egy modern erödítményt építtet. Ha némi késedelemmel is, de elérte célját. Ez a föpap aztán 1623-ban nagyon egyszerüen és föképp igen "szerényen" Udenheimet átnevezte Philippsburgra.
nagyméretü falfestmény egy philippsburgi házon
Fotó: Albrecht Klári

Ezek után nem csoda, hogy hosszú idöre garnizonvárosként müködött és éppen ezért - hiszen mit támad meg elöszeretettel az ellenség? - rengeteg viszontagságon ment keresztül, például a Harmincéves háborúban idáig is eljutottak a svédek, tölük a császáriak foglalták vissza, akiket viszont a franciák üztek el, akik olyan jól érezték magukat, hogy több, mint 30 évig itt is maradtak, igy került Philippsburgba Vauban márki, a kor sztár-építésze erödítések terén. A nevét nagyon sok helyen megörizték. A legérdekesebb talán a freiburgi új, különleges Vauban lakótelep, no nem azért, mintha erödítésnek akarnák kialakítani, hanem mert ez a neve a kerületnek, ugyanis valamikor itt is állt egy általa épített monsturm.

A franciáktól Ludwig Wilhelm, az a fiatal badeni örgróf vívta vissza Philippsburgot (1676) aki késöbb sikeres hadvezérré vált az európai egyesült csapatok török elleni küzdelmeiben. A magyar történetirás Bádeni Lajosként tartja számon, aki tevékenyen részt vett Buda és késöbb Dél-Magyarország visszafoglalásában. Még egy párhuzam: Savoyai Jenö hercegnek nem sikerült hosszú és súlyos véráldozattal (mintegy harmincezren estek el) járó francia ostromgyürüböl felmentenie Philippsburgot, ennek ellenére értékelték eröfeszítéseit és utcát nevezetek el róla a városban. A hálás utókor Magyarországon is megemlékezett erröl a kiemelkedö tábornokról: a Budai várban a Dunára nézve büszke lovasszobrot állított Savoyai Jenönek.

Philippsburg rendszerint csak átmenetileg lélegezhetett fel, mert a franciák újra és újra megszállták és végül a napóleoni hadjáratok során teljesen meg is semmisítették. Sokan úgy gondolták, hogy máshol, egy új helyen kellene felépíteni, (mint Budapestet az ostrom után), de a polgárok ragaszkodtak a szülöföldjükhöz és ugyanott felépítették városukat az erödítmény területét is magába foglalva. A várost megkímélte az Elsö világháború vihara és a másodikban is "csak" két légitámadás érte tizegynéhány áldozattal. Minden egyes emberéletért kár, de ha összehasonlítjuk más városokkal, akkor azt lehet mondani, hogy Philippsburg viszonylag szerény veszteséggel megúszta.
Bécsi kapcsolatára utal a város 17/18. századi
cimere.     Fotó: Albrecht Klári

A mai látogató nem tudja elképzelni, hogy Philippsgurg miként lehetett valamikor vizivár, hogyan tudták a várárkokat vizzel feltölteni, hiszen a Rajna viszonylag távolabb hömpölyög. Ennek magyarázatát Tulla hadmérnök munkája adja meg, vagyis a folyó medrének szabályozása, kiegyenesítése, a biztonságosabb, gyorsabb hajózhatóság érdekében, hiszen a Rajna ezen a területen óriási S-kanyarokat irt le valamikor. Ennek egyik - ma már holt - ágának partján épült fel a philippsburgi erödítmény és igy már érthetö, hogy honnan táplálkozott az erödöt körülvevö vízgyürü.

Egész Európán végigsöprö 1848-49-es forradalmak és szabadságharcok ezt a környéket sem hagyták érintetlenül. A Friedrich Hecker* und Gustav Struve vezette bádeni rebeliseket porosz csapatok igyekeztek letörni. A közeli Waghäuselnél (az ottani Eremitage mellett áll egy emlékmü) a poroszok 1949 májusában le is gyözték öket.

Ezekröl bövebben Hieronymus Nopp egykori philippsburgi polgármester és helytörténész munkájából szerzhetünk tudomást.
*Hacker és Kossuth
Forrás: Wikipedia

*Friedrich Hecker nemcsak külsöleg, de végzettségében, tulajdonságaiban, a szabadságharc utáni sorsával is hihetetlenül hasonlit Kossuth Lajoshoz. Szakálasak voltak mind a ketten, jogi végzettséggel rendelkeztek, karizmatikusak, kiváló szónokok voltak, túlélték a harcokat, külföldre menekültek.

Dr. Franz Josef Burda (1903-1986) a város leghíresebb szülötte, bár máshol élt és tevékenykedett, nem feledkezett meg Philippsburgról. Többek között köztéri müveket ajandékozott a városnak. Ezek közé tartozik Fritz Melis müve a "Felszálló madár" vagy a “PAX AETERNA - Örök béke" amely Giacomo Manzů munkája. Gondolom nem kell bemutatni, föleg a divatlapokat kedvelö hölgyeknek, hogy ki is lehetett ez a magát szenátornak tituláló férfiú. Azoknak, kik talán valamilyen oknál fogva nem hallottak volna róla ö volt Axel Springer mellett a legjelentösebb kiadó a háború utáni idöszakban. Impozáns síremléke nem itt, hanem az offenburgi temetöben található, melyben a budakeszi születésü Dr. Matt(Máté) István és neje, Pentei(Pfendtner) Edit is nyugszanak (persze lényegesen szerényebb táblával jelölt sírhelyen).

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

erömüa tóI. József király látogatása (1702), falfestmény
müvelödési ház, jugendstil (1909)postakocsi érkezése, piactér 19. század, falfestmény
Philipp v. Sötern(1623)
a város névadója
polgárház 1740-böltemplom a fötérenFranz J. Burda szülöháza
napsugár kapumotivum,
mint Szeged környékén
"Felszálló madár"átjáróház"pax aeterna" (örök béke)

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére

 


Ludwigsburg, Baden-Württemberg
2014

Ez a Stuttgarthoz közel esö kisváros csak néhány évvel idösebb, mint Karlsruhe, amely jövöre ünnepli fennállásának 300. évfordulóját. Igaz, hogy Karlsruhenak van egy ösi magja is, ami más városoktól eltéröen nem a belváros. A legenda szerint miután a városalapító, Karl-Wilhelm örgróf egyik vadászata közben elszunnyadt, felébredvén nyomban elmesélte udvartartásának azt az álmát, mely szerint azon a helyen kastélyt építtetett és köré várost alapított. A gondolatot tett követte és úgy is nevezték el a születendö várost, hogy Karls-Ruhe, vagyis Károly pihenöhelye. Mivel ennek középpontja távolabb esett az addigi óvárostól, igy szorult Durlach, az eredeti örgrófi székhely, peremkerületre.
a kastély
Fotó: Albrecht Klári

De most hagyjuk Karlsruhet, hiszen Ludwigsburgról van szó. Már jártunk ebben a közel kilencvenezres lélekszámú városban, de csak futólag. Többször terveztük, hogy elmegyünk és alaposabban megtekintjük, de valahogy úgy alakult, hogy eddig nem sikerült, pedig alig több, mint egy órányi autóútra van tölünk. Most is majdnem visszatartott bennünket az elözetes idöjárásjelentés, miszerint helyenként esni fog, de szerencsénkre ott végig jó idöt fogtunk ki, nem mindig sütött a nap, de amikor kellett a fotózáshoz, akkor hétágról.

Ahogy említettem Ludwigsburg csak kevéssel idösebb Karlruhetól, vagyis az 1700-as évek legelején alapította Eberhard Ludwig württembergi herceg. Ö is, mint akkor szinte mindegyik nagyúr a Versailles-i abszolutisztikus kastély- és kertépítést tartotta etalonnak. Szerencsére nem egykaptafára készültek ezek a rezidenciák, de erösen emlékeztetnek egymásra. A ludwigsburgi egyébként Németország legnagyobb barokk-kastélyegyüttese, amely szinte sértetlenül vészelte át az elmúlt viharos évszázadokat.

Amikor többek között Badent és Württemberget a franciák elfoglalták Napóleon felszította a két tartomány ellentétét azáltal is, hogy Württemberget királysággá és nem tudni miért, de Badent "csak" nagyhercegséggé alakította át. Azóta is, ha nem is véres komolysággal, de dúl a rivalizálás, söt Badennek a két tartomány 1952-es egyesítését követöen a fü alatt vannak önállósági törekvései. Erre utalnak az itt-ott látható piros-sárga-piros nagyhercegi cimerrel ékesített lobogók, amelyeket elöszeretettel kiskertekben húznak fel zászlórudakra, vagy autóikra ragasztják matrica formájában olyanok, akik nem tudják, hogy mit csináljanak jó dolgukban.
disztökök sokasága
Fotó: Albrecht Klári

Ami aktuálisá tette utazásunkat Ludwigsburgba a kastély kertjében hagyományosan megrendezett disz-tök kiállítás és vásár. Már többször megállapítottam, leirtam, hogy legkreativabb szobrászmüvész a természet. Hogy milyen szineket és formákat produkál akár csak egy termésféleségben, mint például a disz-tökökben, azt most alkalmunk volt megcsodálni. A város szlogenje: "Blühendes Barock" vagyis Virágzó barokk. Most át lehetett volna irni erre az idöre, hogy "Tök jó barokk".    :-)

A kastély föszárnya mögötti parkot teljesen kitöltötték a kiállítók standjai, dísztökökböl kirakott müvészi képek, alakok, formák, címerek és sorolhatnánk. Nem csak a gyerekeknek jelentett ez óriási élményt, hanem a felnöttek is egyik ámulatból a másikba estek. A dísz-tökök színe és formái mellett a különbözö nagyságuk is meglepetést okoztak kicsiknek és nagyoknak. A férfiak méregették erejüket egy-egy nagyobb példány felemelésével, amelyek tetemes súlyt képviseltek.

Ötletesek voltak a falikút "beöltöztetése" vagy madaraknak "álcázott" tökök, az egyedül állók, vagy a nagy tömegben lefektetettek, az eredeti méretnél nagyobb középkori lovagi tornát bemutató két lovas, Robin Hood, vagy Elvis Preley szobor, hogy csak néhányat emeljek ki a számtalan közül.

Sétát tettünk Ludwigsburg piacterén is, ahol éppen tényleg piac volt, legalábbis amikor érkeztünk. Mire a kastély parkjából visszaértünk a vásárosoknak már hült helyét találtuk. Igy legalább jobban megtekinthettük a tér körüli házakat, a közepén álló városalapító szobrát, a két egymással szembenálló templomot, kedves sétáló utcáit, szökökútjait. Ludwigsburg élhetö város benyomását keltette bennünk.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

templomtök-kompoziciótök-madaraktök-jó-lovagi-torna
"tökös" falikúta városalapítószökökút a belvárosbancsupatök

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére


Gelsenkirchen, Nord-Rhein-Westfalen
2014

Ezt a várost nem építették vissza régi fényében, mint sok-sok társát, talán azért nem, mert túl megterhelö lett volna, hiszen több mint a háromnegyedét porig bombázták. Egy-két idézet Jörg Friedrich "Der Brand" címü könyvéböl:
Wellington bombázó
Forrás: wikipedia

-(...)1941. február 15-én éjszaka 44 Wellington tipusú bombázó repült Gelsenkirche fölé, hogy a finomítót megtalálják. 35 ezek közül nem fedezte fel, 9 úgy gondolta, hogy látta és el is találta. Erre vonatkozó bizonyíték nincs.
-1944. június 12-én légitámadás következtében 270-nen vesztették életüket.
-1944. november 6-án kora délután bombázók százai több hullámban támadták a várost. Ötszázegynéhány az üzemanyag-üzemet bombázta, melynek következtében a felszálló füst az egész területet befedte. A késöbb érkezö közel kétszáz repülö nem látta már pontosan a célt igy a városra szétterítve dobta le bombaterhét. Föleg az óvárost találták el és nem a startégiai célokat. Ez a gyilkos támadás háromnegyed óráig tartott. A légiriadó lefújása után az életbenmaradottak kimerészkedtek a légópincékböl, bunkerekböl: az egész város lángokban állt, fekete füst szállt fel és mindenfelöl a halottak égett hússzaga terjengett.

Még aznap este az angolok megismételték a bombatámadást. Újból félelem, halottak Gelsenkirchen óvárosában. Alig maradt ház sértetlenül. A rom mennyiségét három millió köbméterre saccolták.

prop. plakát
gelsenzentrum

A háború folyamán összesen mintegy 180 légitámadás érte Gelsenkirchent, kb. 400.000 gyújtó- és robbanóbombát dobtak le rá és csaknem 11.000 lakos esett áldozatul.

Viszont magára talált a város, a modern építészet emelkedik ki a tengernyi szocreál épület közül, mint például a csupaüveg Musiktheater vagy a befedhetö Schalke 04 foci egyesületének a stadionja. Sokáig nem tudtam, hogy miért Schalke Gelsenkirche város csapatának a neve. Kiderült, hogy van egy városrészük, amelyiket igy hívják és 1904-ben alapították a fociklubbot. Az aréna nevét a gáláns sponzoruktól kölcsönözték, a magánkézben lévö sauerlandi Veltins sörgyártól.

Schalke 04
findlogo.net

Kevés ilyen ellentétet tapasztalni itt németországszerte, mint a Ruhrpot két városában. Ennek nem politikai okai vannak, hanem a sport és azon belül is a labdarugás. Egyszerüen ki nem állhatják egymást a dortmundiak és a "schalkék". A stadionjuk elött láttunk egy autót "Sch.... BVB" felirattal. Egyik kollégám Dortmundból való és már fiatal kora óta délen él, ennek ellenére még mindig hü szülövárosának csapatához. Amikor Gelsenkirchenben voltunk hoztunk neki egy öngyújtót, majd késöbb amikor valamiért elkezdett köhögni akkor cukorkát kínáltam neki. Mind a két alkalommal felszisszent, mintha kigyó csípte volna meg. Az öngyújtón és a cukorka dobozán is a Schalke 04 kék-fehér emblémája volt látható.

A gelesenkircheni tájszólásról jut eszembe, hogy a honlapom címe: "Kemma auf Wudigess", ami annyit jelent, hogy gyerünk Budakeszire. Amikor nem irodalmi németül beszélnek egymással a szurkolók nem azt kérdezik egymástól, hogy jössze-e a meccsre hanem, hogy "Gehen wir auf Schalke?" Tehát ebben az esetben bizonyos hasonlóság megfigyelhetö a budakeszi tájnyelvvel.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

csupaüveg Musiktheaterteljesen befedhetö Veltins arénabelvárosminden kék-fehér

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére


 

Germersheim, Pfalz
2014

El kellett mennünk valamiért Germersheimbe. Ez a kis város Speyertöl alig több, mint tiz kilométerre fekszik délre a Rajna bal partján. Persze nem hagytuk ki, hogy föl ne keressünk egy-két látnivalót, de föleg az erödöt.
Habsburg Rudolf
Fotó: Albrecht Klári

Egyik érdekessége, hogy a területéhez, azaz a pfalzi tartományhoz tartozik egy a másik parthoz közelebb lévö sziget. Mintha ennek cserébe kapott volna Baden-Württemberg is egy, a határától messzebb esö balparti szigetet. De a különlegesség nem valamiféle politikai döntésnek köszönhetö, vagy annak, hogy rivalizáló felek egymástól megszerezték volna ezeket a kis szigeteket, mint az angolok a Falkland szigetet az argentinoktól, hanem a folyószabályozás elötti idöket idézi. Úgy sikerült Tulla hadmérnöknek kiegyenesíteni ezen a szakaszon hihetetlen kanyarokat produkáló Rajna medret, hogy közben a tartományi felségterületeket nem bolygatta.

Mint ahogy általában Németországban a "-heim" végzödésü települések Germersheim is a legrégebbiek közé tartozik. II. Konrád császár már várat létesített a területén, mely köré csoportosúltak a helyi földmüvesek apró kis házai. Közel hatszáz év viszontagságát élte túl a vár, csak a franciáknak nem tudott ellenállni: porig rombolták.

A tizenharmadik századi alapokon nyugvó impozáns méretü Szent Jakab templom elött áll embermagasságnál nagyobb méretü, de csaknem a járókelök szintjén, egy szobor. Habsburg Rudolf királyt ábrázolja. Hálás az utókor, mert neki köszönhetik, hogy városi rangot kaptak és ez a felemelkedésüköz vezetett. Rudolf volt egyébként a többszáz évig Európa sorsát meghatározó Habsburg dinasztia megalapozója. Nála is belebotlunk az Albrecht (=Albert) névbe, az apját, söt a fiát is igy hívták. Meg kell említeni, hogy Rudolfnak voltak magyar kapcsolatai mégpedig Kun László királyunkkal szövetkezett II. Ottokár ellenében.
a nagy kiterjedésü eröd makettje
Fotó: Albrecht Klári

A Harmincéves háború rendesen megtizedelte a városka lakóit, mindössze maroknyian maradtak a végén. A francia csapatok is sokszor megfordultak a falai alatt, de elöfordult az is, hogy el sem mentek, söt egyszer olyan jól érezték magukat, hogy csaknem húsz évig területileg is magukhoz csatolták. De volt úgy, hogy ez a nyugati határhoz közeli város bajor fennhatóság
Przemysl emlékmü a
a Margit híd budai
hidföjénél
Fotó: Albrecht Klári
alá került. Részben a mai napig fennmaradt hatalmas kiterjedésü erödítményrendszert is nekik köszönhetik, amelyet a franciák állandó fenyegetései miatt emeltek, hiszen Germersheim fontos stratégiai pont volt. Igaz, hogy az erödítmény védelmet nyújtott volna, de egyben akadályozta is a város késöbbi fejlödését, terjeszkedését.

A tervezés idöpontjában még modernnek tünö eröd már az építés kezdeti fázisában is veszített a "bevehetetlenségi" képességéböl, elsösorban a löfegyverek rohamos fejlödése miatt. Ma müemlékvédelem alatt áll, rendben tartják, körülötte lévö valamikori vizesárkokban gyönyörüen zöldel a gondozott fü. A komor falak békés hangulatot árasztanak csak néhol mutatják meg lebontott részüknél a vastagságukat és a mögöttük lévö folyósókat, ahol a védöket csoportosíthatták volna át, hogy a támadások hullámait kövessék és visszaverjék.

A germersheimi jobban fennmaradt, mint az elsö világháborúban a Przemysl erödrendszer. Meg kell emlékeznünk a száz évvel ezelötti hösi idökre, amikor is az Elsö világháborúban föleg magyar védök tartották az orosz támadások ellen és csak egy hadvezetési baklövés miatt kellett feladniuk. De úgy hagyták el az erödöt (közel 120 ezren), hogy az oroszok ne tudják használni, vagyis felrobbantották. Przemysl neve nagyapáinknak annyit jelentett, mint a Don-kanyar apáinknak.

Germersheimben számtalan olcsó étterem, sokszor sürün egymás mellett sorakozó kis büfé, falatozó, kávézó jelzi, hogy a vendégeik nagyobb hányada diákokból áll. Nem véletlen, mert ez a mintegy húszezres lélekszámú kis város méretéhez képest fontos, a mainzi egyetem kihelyezett idegen nyelvü tanszékének ad otthont.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

Szt.Jakab templomvastag falvizesároklörések
testvérváros-tábla: Zalaszentgróta Weißenburg-i kapúRajna-partmegerösített bejárat

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére

 


Fotótémák a természetböl
Albrecht Klári felvételei

Nincs olyan emberi alkotás, ami felérne a természet szin- és formagazdasgságával, lépten-nyomon ámulatba ejtenek bennünket. Igyekszünk lencsevégre kapni és visszaadni képekben, de ez a törekvésünk csak korlátozottan sikerül.

ágas-bogas tölgyelcsigázott csigaegészséges mint a makk

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére


Königswart, Cheb (Eger) körzet, Csehország (Böhmen)
2014

A Máté házaspártól, néhai barátainktól örökölt könyvek között ráakadtunk egy különleges kötetre. Már az irónönek a névkombinációja felhívta magára a figyelmünket: Tatiana Metternich. Nem véletlenül. A magyar történelemben is jelentös szerepet játszó osztrák kancellár (német származású, Koblenzben született) dédunokája, Paul , feleségül vette Tatjána Waszilcsikov orosz hercegnöt, aki nem is mellesleg ügyes tollú irónönek bizonyult.
Tatjána és Paul
Forrás: Tatjána
illusztrált könyve

Az önélatrajzi könyve, Beszámoló egy nem hétköznapi életröl (Bericht eines ungewöhnlichen Lebens, Goldmann Verlag 1976) átöleli gyerekkorától a vörös hatalomátvételkori menekülésükön keresztül a hányattatásaikat Európa több országában mig végül Németországban kötött ki a család még a második világháború elött. Itt ismerkedett meg és házasodott össze Paullal, akit behívtak katonának és rövid kiképzés után az orosz frontra küldték.

Pault súlyos betegség támadta meg, már-már lemondtak róla, de felépült. Nemsokára rá a rezsim nem akart többé prominens hösi halottakat - szerintük negatívan befolyásolták a közhangulatot - ezért elrendelték az arisztokrata származásuak elbocsátását a hadsereg kötelékéböl. Igy élhette túl Paul a háborút, miközben a Böhmenben lévö két családi kastélyegyüttesét elvesztette, pontosabban államosították, mig a Rajna jobbpartján lévö harmadikat a szövetségesek bombázták porig. Johannisberget (Rheingau) szinte a semmiböl újraépítették és a térség egyik legjelentösebb borászati központjává alakították ki.
Königswart szálloda
Fotó: Albrecht Klári

Tatjána olyan érdekfeszítö történelmi képet festett az átélt idöszakról, amelyet ritkán lehet olvasni. Számtalan nyelven beszélt Paullal együtt, ezért is de családjuk származása révén is kapcsolatuk szinte az egész világra, de Európára biztos kiterjedt és ezáltal sokkal több információra tettek szert, mint az átlagemberek. Csak javasolni tudom a könyvet azoknak, akiket érdel ez a korszak. A johannisbergi (rheingaui) kastélyt már korábban meglátogattuk, arról külön beszámoltam. Most viszont eljutottunk Königswartba, Paul és Tatjána kedvenc kastélyába. Itt változott meg Tatjánának az addig ismeretein nyugvó negativ véleménye a kancellárról mégpedig pozitiv irányban. Metternichet igen müvelt, széles érdeklödésü embernek ismerte meg, akinek sikerült békét teremtenie és azt hosszú ideig meg is tartania.
Königswart golf park
Fotó: Albrecht Klári

Erröl jut eszembe, hogy Darvas Iván játszotta Metternich kancellárt egy történelmi filmben. Az a jelenet maradt meg bennem, amikor a 48-as bécsi forradalom kitörése miatt Metternichnek is menekülnie kellett. A filmjelenet szerint Metternich beugrik egy hintóba, robognak a sötét bécsi utcákon, mikor egy kordon állja az útjukat. Fölpattan egy kokárdás forradalmár a hintó lépcsöjére, felismeri a kancellárt. Ki tudja hova fajulhatott volna a dolog, mire Darvas Iván a maga utánozhatatlan modorában rászolt a fegyveresre:

-Ember! Nem látja, hogy menekülök?
-Ja? - mondta szörnyen megdöbbenve a forradalmár és továbbengedte a hintót.

Tatjánának módja volt a kancellár anyagaiba, levelezéseibe, titkos dokumentumaiba is bepillantania, óriási könyvtárából szabadon tudott válogatni, különleges, egyedi darabokból (is) álló egzótikus gyüjteményét megcsodálni, egyszóval átjárta az a légkör, amelyben valamikor a kancellárt élt és tevékenykedett.
ebédlö
forrás: kynzvart.cz

Persze mint csaknem mindenütt, itt is belebotlottunk magyar vonatkozásokba. Tatjána a könyvében báró Jeszenszkyröl tesz említést, Budapest ostrombeli szörnyüségéröl ir, a magyar mentalitásról inkább kedvesen, mint bántóan állapítja meg, hogy "immer suchten sie sich den Regeln zu entziehen, die für alle andere galten..." inkább szeretnek kibújni a szabályok alól, amelyeket csak másokra tekintenek kötelezönek. Königswart kastély egyik elegáns sarokszobájában lévö képek egyikén a festö a kancellár harmadik feleségét Zichy-Ferarris grófnöt örökítette meg, aki öt gyerekkel ajándékozta meg az idösödö Metternichet. Üveg vitrinben láttuk a vaskos vendégkönyvet, melyröl Tatjána is említést tesz, de pont ott kinyítva, aholgy többek között gr. Batthyany neve is szerepel. Ezúton is elhangozhatna a már unalomig elcsépelt mondat: Nincs véletlen!

A kastélyhoz tartozó U-alakú uradalmi épület egyik szárnyát felújították, éttermet valamint szállodát alakítottak ki benne. Romantikusnak tartottuk, hogy pont itt kaptunk szobát és a múzeumként müködö kastélyba is bejuthattunk, igy megelevenedett számunkra mindaz, amiröl Tatjána révén tudomást szerezhettünk: a gazdagon díszített szobák, szalonok, a kis-könyvtárból nyíló titkos átjáró, az illusztris vendégeket látott ebédlö óriási, elökelöen megterített asztallal, több szobát átfogó nagy-könyvtár a számtalan kötettöl roskadozó polcaival, szobrok, festmények, az épület magába foglaló - kintröl csak egy szolid kis toronnyal jelzett - két szintet is betöltö kápolna, a kiállótótermekben az egyedi darabok és még vég nélkül lehetne sorolni.

A kastélyt körülvevö gyönyörü park is megérdemli, hogy említést tegyünk róla. Szemet gyönyörködtetö a rövidre nyírt méregzöld golfpályák (ennek a sportnak a szerelmesei biztos tudják, hogy mit jelent, ha ezzel kapcsolatban 18 lyukról beszélhetünk), az autók rendszámából itélve leginkább német golfosok veszik igénybe. Nem csoda, hiszen a már jó ideje átjárható bajor határ csak egy ugrásnyira van.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

kápolnakastélyvan még mit renoválnipark

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére

 


Fotótémák a természetböl
Albrecht Klári felvételei

A képekböl úgy tünik, mintha mi mindig csak városokban néznénk körül épített emlékek után kutatva, pedig útközben is nyitva a szemünk, megcsodáljuk az elénk táruló gyönyörü tájakat, a természet csodás pillanatait.

ezek zápfogak?alvás nyitott szemmelöszi autódekorációliba helyett pelikánsorban

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére


Pannonhalma
2014

Az autópályáról, nagy távolságból már számtalanszor láttuk a környéket uraló épülettömböt, de még soha nem mentünk a közelébe. A Szent Márton hegyen lévö kolostorról van szó. A neve nem is olyan régi, a 60-as években nevezték át Györgyszerntmártonról. A mai napig vitatkoznak a tudósok, hogy Szent Márton Pannonhalma környéken született-e, vagy Szombathelyen, a valamikori Savariaban.
a gyönyörü könyvtár
Fotó: Albrecht Klári

A kolostor legmeghittebb helysége óriási csalódást okozott számunkra, mégpedig úgy, hogy nem is tehetett róla. Éppen filmet forgattak a könyvtárban de nem akármilyet, hanem jó hangosat. Ugyanis egy kamerával ellátott quadroplán körözött a fejünk felett és járta be a felsö galéria szintjét is. Persze Klári fotózta, nekünk is érdekes volt ez csodabogár, de az áhitatnak annyi. Egyszercsak az egyik filmes odajött hozzánk és kiváló angolsággal megkért bennünket, hogy ne fotózzuk a helikoptert, mert akkor a filmükön csak ezt látni. Tegyünk úgy, mintha ott sem lennének és nézelödjünk. Igy lettünk volna akaratlanúl is szereplöi ennek a filmnek. No ebböl nem kértünk - mondtuk egymásnak és gyorsan kijöttünk, pedig amikor még csak terveztük, hogy Pannonhalmára megyünk arra is gondoltam, hogy mennyi híres ember fordulhatott meg ebben a méltán nagyhírü könyvtárban. A helyszínen a nagy zajban ez már az eszembe sem jutott. Igy lehet elrontani a hangulatot és még fizetnünk is kellett érte. De ne panaszkodjunk: a kolostor többi része kárpótolt bennünket. Egyébként hamar tisztáztuk a filmesekkel, hogy magyarul is értünk. Az a kellemes a kellemetlenben, hogy nem oroszul szólítottak meg minket, hiszen otthon manapság már sok helyen ciril betüvel is kiirják az ajánlott portékákat az ilyen nyelvü túristáknak kedvezve, ami korábban ugye elképzelhetetlen volt.
Ottó szívének nyughelye Pannonhalmán
Fotó: Albrecht Klári

A pénztárnál kérdezték, hogy nyugdíjasok vagyunk-e. Félig igen Klári révén. De itt Magyarországon? - jött az újabb kérdés, mert ha nem, akkor az nem számít. Teljes árú jegyet kellett vennünk. Meg tudjuk engedni magunknak, de: Micsoda diszkrimináció! - ezt nem mondtam, de gondoltam. Egyébként Klári otthonról kapja nyugdíjának a magyar részét, tehát bizonyos fokig magyar nyugdíjasok is vagyunk.

Habsburg Ottót egyszer hallottam otthon a magyar rádióban nyilatkozni. Még jócskán benne voltunk az Átkosban amikor jellegzetes hanghordozásával, raccsolva, de amúgy kiváló magyarsággal mondta, hogy végre, valahára beengedték az országba, de annyira lefoglalják hivatalos programokkal, hogy nem tud érintkezni az utca emberével. Ezt úgy mondta: "Nemcsak a fejesekkel akarom az idömet tölteni". Még ilyen szinten is ismerte szép nyelvünket. Az utolsó királyunk fiának utolsó kivánsága az volt, hogy ha a testét a család hagyományai szerint a bécsi kapucinusoknál temetik is el, a szívét mindenképpen Pannonhalmára vigyék. Ottót fiatalkorában pannonhalmi szerzetesek tanították magyarul, innen a nyelv szeretete és a helyhez való ragaszkodása. Elsöre nem találtuk meg a síremlékét, egy márvány lapot az altemplomban, de a teremör hölgy szívesen a segítségünkre sietett és mint ilyenkor "megszoktuk", privát idegenvezetést kaptunk.

Az altemplom padlójának szintjébe elhelyezett márványlapra a zsoltárok könyve 51. fejezetének néhány latin szavát vésték = "Teremts új szívet belém,...! " Szent István Társulat bibliájának fordítása szerint. Kár, hogy nem tudjuk meg Ottó eredeti szándékát, de szerintem igy hangzana helyesebben, ha nem is pontos fordításban = "Tisztességes szívet adj nekem Istenem!" Véleményem szerint még életében, pontosabban egész életében megadatott neki.

Erröl jut eszembe, hogy az Európai Parlamentben Habsburg Ottó állandóan hallatta hangját, a vitákhoz több nyelven szólt hozzá, ahogy a téma megkívánta (mint gróf Apponyi Albert a trianoni békediktátum számunkra szégyenteljes színjátékában franciául, angolul és olaszul) és az is elöfordult, hogy Habsburg Ottó latinul is megismételte érveit.

Ottó személyiségére utal, mert szinte biztos vagyok benne hogy ö kérte ne álljon más a szívét takaró sírlapon, mint OTTÓ, igy hosszú ékezettel. Aki nem ismeri öt, vagy nem keresi az bizonyára elmegy mellette. Ha rá is pillant - Ki lehetett ez az Ottó? - kérdezheti magában, Habsburg és "von" elönév megjelölése nélkül. Ottó királyi fenség volt királyi alürök nélkül. Egyszer azt kérdezték töle, hogy nem volt-e zsidó. Nem értette a kérdést, hiszen az egyik legösibb keresztény családból származik. Azért feltételezte ezt róla a kérdezö, mert annyi rászoruló zsidónak nyújtott segítséget a világháború alatt, hogy ez nem lehetett másként. Többek között azt is kérdezték töle, hogy legutóbb merre járt, hol volt szabadságon. A válasza: Ö csak a munkát, a kötelességet ismeri, szabadságot még soha nem vett ki. Azt is mesélte, hogy egyszer valamiért nagyon köszönték a közbenjárását. Nem értette miröl van szó. Az érintettek elmesélték, hogy hosszú éveken át politikai foglyok voltak, akikért Ottó felemelte a szavát. Aztán teltek-múltak az évek és elfeledkezett erröl, de a hálás túlélök jelentkeztek nála, hogy a körülményeik - ha nem is engedték öket szabadon - megváltoztak, valamennyire elviselhetöbbé váltak. Erre mondta Ottó, hogy semmit sem szabad szó nélkül hagyni, mégha per pillanat legkisebb remény sincs a sikerre.
Porta Speciosa: Szt. Martin
Fotó: Albrecht Klári

Még visszatérek a nevére, hiszen arra is volt gondja, hogy a magyar helyesirás szabályainak megfelelöen kerüljön a sirkövére. Az Ottó német kiejtése eltér a magyartól, hiszen a kettös betüt nem mondják nyomatékkal. A kettözött másalhangzók - számunkra furcsa mód, de nekik ezt ékezetek híján valahogy jelölniük kellet - az elözö magánhangzók rövidségét jelöli. Példaképpen érdekes összevetni a volt német labdarugó Michael Ballack nevének magyar és német kiejtését. Mig otthon a ballag szóhoz hasonlít, addig itt a Balaton kiejtéséhez. Az Otto név cseh változata tartotta meg az eredeti kiejtést: Otokar.

Géza fejedelem korában érkeztek a bencések Magyarországra és alapították meg Pannonhalmán elsö kolostorukat mégpedig Magyarország honfoglalás elötti területén született és a francia Toursban papi föméltóságot szerzett római katona tiszteletére. Klári lencsevégre kapta a Porta Speciosa, vagyis az Ékes kapu fölötti freskójelenetet, amikor Márton teljes harci díszben kettévágja a köppenyét és átnyújtja a hidegben didergö koldúsnak.

Különös érzés olyan falak között járni, amelyek között megfordult többek között elsö királyunk és az utolsó fiának a szíve nyugszik. Az apátságot az idök folyamán többször átépítették, bövítették. Ugyan a tatárok nem tudták bevenni az akkor erödként kiépített kolostort, de a török hódoltság idejében többször elnéptelenedett és csak ezután lendült fel újból az egyház élet, amely a mai napig tart, túlélve az egyházaknak nem igazán kedvezö rendszerváltás elötti idöket is.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

a bencés föapátság a városból nézvealtemplomkerengöa föapátság közelröl

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére

 


Melk és Artstetten, Ausztria
2014

Egyszer-kétszer megálltunk már az alsóausztriai Melknél és futólag meg is néztük a belvárost, de még soha nem mentünk fel a kolostorhoz és a hozzá tartozó gyönyörü parkba. Most még a Dunapartot is szemrevételeztük, hogy milye széles ezen a szakaszon. Eszünkkel tudjuk mégis furcsa felfogni, hogy a Duna nem csak a miénk, magyaroké, hanem osztozni kell rajta másokkal, mégpedig nem is kevés országgal akik talán szintén kizárólag maguknak vindikálják.
szerzetesek egykori pihenö parkja
Fotó: Albrecht Klári

Már késön érkeztünk, igy magát a kolostort nem láthattuk belülröl, de még bemehettünk a belsö térre és az elöbb említett parkba, ahol már javában folytak az elökészületek az esti koncertre. A park valamikor a szerzetesek pihenését szolgálta kis pavilonnal. Teraszosan van megoldva , ahonnan lenyügözö látvány nyílik a Duna völgyére és a szemben a lágyan kanyargó folyót övezö dombokra. Vachau-nak hívják a Dunának ezt a mintegy harminc kilométeres völgyszorosát. A kiváló borairól híres könyéket annyira megbecsülik, hogy még a világörökség sorába is felvették, igy nyújtva védelmet és persze hírnevet ennek a páratlan vidéknek. Megnyugtató a szemnek a lejtök friss tavaszi zöldje, órákig elmerülhetne ebben a szemlélö. Itt köszön ránk újra a Nibelung mondavilág, amivel nemrég az odenwaldi Lorschban találkoztunk.

Lassan már hiányoljuk, ha nem akad önkéntes idegenvezetönk ahol járunk. Mit ad Isten itt is mellénk szegödött egy asszony. Azt hittük, hogy ö is túrista, bár az öltözéke nem erre vallott, inkább kisestélyinek tünt. Mint Klári ö is vadul fényképezett és szinte folyamatosan egymásba botlottunk. Amikor beszédbe elegyedtünk kiderült, hogy helybéli és a koncertre jött, de mielött elkezdödne körbejárja a szép parkot. Szinte szabadkozott, hogy a saját szülöföldje annyira tetszik neki, hogy amikor csak ideje engedi felvételeket készít nem törödve azzal, hogy már hányadik alkalommal.

Magát a Melk apátságot, amely magasan trónol a Duna és a város felett kis Escorialnak nevezik méretei és formája miatt. Eredetileg vár állott ezen a helyen amely a tizenegyedik század végfelé benedekrendi szerzetesek tulajdonába került, akik a mai napig is lakják. Az egyik magunkkal hozott tájékoztató füzetböl számunkra csak utólag derült ki, hogy a koncertre igyekvök között a föapátot is láthattuk. Modern gondokodású lehet a hajviseletéböl itélve: elöl egy picit már ritkul de hátúl vállig leengedve.
a trónörökös pár
Fotó: Albrecht Klári

Melk föterén a "tiszteletünkre" - el nem maradhat, hogy spontán belecsöppenjünk ilyen rendezvényekbe - környékbeli népvieleti tánccsoportok adtak müsort, legföképpen maguk szorakoztatására. Nagyszerü volt látni a színes keveredést, ahogy a társastánc formációja adta, igy jött össze ismeretlen pár, idös fiatallal, magas termetü legény pici lánykával, hogy továbsodorva a zene ütemével újabb kombinációkban élvezzék a mozgást. Milyen minöségi életet élnek! Nincsenek is tudatában.

Ha már erre járunk, gondoltuk meglátogatjuk a közeli artstetteni kastélyt. Éppen aktuális, hiszen itt alussza kerek 100 év óta örök álmát az Elsö világháború két elsö áldozata, akiket oly sok millió követett, vagyis az akkor ötven éves Ferenc Ferdinánd és a töle négy évvel fiatalabb Chotek Zsófia. Nem lehetett valami közkedvelt ember, legalábbis olvasmányaink szerint, hiszen ezekben úgy áll, hogy nem szerette a magyarokat. De ezt a tragikus sorsot nem érdemelte meg. Söt, ha a merénylö elözöleg ismerte volna a három árván maradt gyermeküket, talán megkönyörült volna a szíve a szülökön.
Ferenc Ferdinánd gyerekeivel
Fotó: Albrecht Klári

A habsburg trónörökösnek járt volna a bécsi családi sirbolt, de morganikus házassága miatt nem kerülhetett oda, mert a felesége "csak" egy, mégha dúsgazdag is, grófnö volt. Igaz késöbb hercegnöi rangra emelték, de a sznob udvartartás, föleg I. Ferenc József, ezek után sem ismerte el egyenrangúnak. Ezért kaptak "másodosztályú" temetési szertartást és helyezték el öket az artstetteni családi kriptába.

Úgy tünik, hogy valamikor a förangú fiataloknak nem kellett igazán megküzdeniök a katonai elöremenetelükért. Ferenc Ferdinánd harminchat évesen tábornok, hiszen ezt megelözöen "kettesével" szedte a (rang)létrát, persze nem meglepö, ha tizenöt éves korában már mint hadnagy kezdte. Zsenge katonaiéveit éppen a legendás 32-eseknél szolgálta, akikröl teret neveztek el és nemrégiben ünnepség keretében adták át a felújított emlékmüvet.

Idézet Koós Hutás Katalin Buda környéki iránytü honlapjáról (Múltunk tanúi 2014) "Május 22-én délután katonai tiszteletadás mellett újraavatták a Józsefvárosban a 32-es Mária Terézia budapesti házi ezred emlékmüvét, amelyben az elsö világháborúban besorozott Buda környékiek jelentös része is harcolt..... A tábori áldást követöen a koszorúk között a Budakeszi Kultúra Alapítvány is elhelyezte a tisztelet virágait a szobor lábánál a 32-es gyalogezredben szolgált budakesziek emlékére." Nem tudjuk, de lehet, hogy pont ennek az ezrednek a tagja volt Klári egyik rokona Tiszecker Márton is, akinek a nevét megörökítették a Budakeszin lévö elsö világháborús elesettek emlékmüvén.

Erröl jut eszembe, hogy a 32-esek többek között részt vettek a solferinoi ütközetben (1859) is, ahova elkeveredett egy sváci civil, aki üzleti ügyeiben akart III. Napóleontól valamilyen koncessziót szerezni. Ez a csata világtörténelmi jelentöségü változást hozott. Megdöbbentette öt, hogy a harcmezön maradt sebesülteken senki sem segít, igy legtöbben nem a küzdelmekben, hanem azután halnak meg. Minden felhatalmazás nélkül mentö brigádokat szervezett, akik kihozták a sebesülteket a harcokból és ápolni kezdték öket. Henry Dunant , mert igy hívták ezt a civil höst, a csata után is fáradhatatlanúl folytatta egy nemzetközi szervezet összehozását, amelyet Vörös keresztnek neveztek el. Természetesen egyedül nem sokra vitte volna, ha nem lettek volna segítötársai. Közülük kiemelkedik egy itteni nagyhercegnö, Luise , valamint a bádeni nöegylet.
Horthy Artstettenben
Fotó: Albrecht Klári

Ferenc Ferdinándról azt gondolná az ember a képekböl itélve és az olvasmányaink szerint, hogy nyers, mogorva ember volt. és nem lehetett másként családja körében sem. De a rideg burok meleg szívet takart. Feleségével együtt családszeretö ember volt, sokat foglalkozott a gyerekeivel, akiket a párizsi (Saint Germain) békediktátumot követöen megfosztottak rangjuktól és vagyonuktól. Késöbb Sofie két öccsét a nácik koncentrációs táborba zárták és embertelen munkára fogták, bántalmázták de életszeretetüket, életvidámságukat nem tudták megtörni. Lehet, hogy ezért élték túl a II. világháborút.

Az ártstetteni kastélyban idöszakos kiállítással emlékeznek vissza a nagy európai tragédiáról, vagyis az Elsö világháborúról. A kiállított tárgyak között meglepve láttunk Horthy Miklósról is fényképfelvételeket. De nem csodálkozhatunk rajta, hiszen I. Ferenc József szárnysegéde volt. Késöbb mint flottaparancsnok részt vett a sikeres otrantói csatában a Novara cirkáló fedélzetén. Megsebesült, de magához térvén hordágyról is tovább vezényelte tengerészeit. IV. Károly osztrák császár és magyar király ennek a höstettnek elisméréséül kinevezte Horthyt a közös haditengerészet föparancsnokává. Ezzel számos tengerész fötiszttársát elözte meg, akik ennek a magas posztnak ezt megelözöen várományosai voltak.

Jólesö látvány volt, hogy ezen az eldugott helyen, melynek a létezéséröl talán kevesen tudnak a Szent Koronának a mását is kiállíották.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

a melki apátságtánc népviseletbenartstetteni kastélya trónörökös pár szarkofágjai

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére

 


Eppingen, Baden-Württemberg
2014

Mostanában többször fordult elö velünk, hogy közeli városokat látogattunk meg, amelyeket eddig böven becserkészhettük volna, de valahogy mindig "sikerült" elkerülnünk öket. Ilyen például a tölünk mintegy 50 kilométerre fekvö Eppingen. Feltünt nemrég egy plakát Karlsruheban, amely a tizenötödik századból származó favázas belvárosukat mutatja csalogatóúl.
Palmbräu sörgyár
Fotó: Albrecht Klári

A napokban nem Eppingbe indultunk, de a környéken jártunk és eszünkbe jutott ez a hirdetés. Gondoltunk egyet és betértünk. Nem bántuk meg. Milyen ékszerdoboz bújt el eddig elölünk! De még mielött ezt szemügyre vettük volna belebottlottunk a terület (Kraichgau) büszeksége, a Pálma gyárba. No nem a külseje miatt híres, hanem az aranysárga nedü, vagyis jóízü sörük miatt. És hogy miért hívják a gyárat igy, hiszen pálmából nem lehet igazán italt nyerni: Az elsö tulajdonosok Olaszországból hozattak pálmákat, hogy a vendéglöjüket ezzel is különlegessé és vonzóbbá tegyék. A családi kisvállalkozás kezdeti szerény kapacitása az utóbbi idökben évente többtizezer hektóliterre bövült. Szimpatikus.

A városról szóló elsö irásos feljegyzés 985-böl való, amikor III. Otto a wormsi egyházkerületnek adományozta. Ahogy az ilyen településekkel lenni szokott számtalan gazdája volt az elmúlt ezer évben, köztük fönemesek, uralkodók birtokolták, vették, vagy akár hübérbe adták. Köztük egy nevet nem volt nehéz megjegyeznünk: I. Albrecht német király a Habsburg dinasztiából. Az ö nevéhez füzödik, hogy Eppingen városi privilégiumokat kapott. Erröl jut eszembe, hogy egy Albrecht rövid ideig szintén uralkodott Magyarországon, és ö is Habsburg volt. A neve az otthoni történetirás fogalmai szerint I. Albert

A müemlékvédelem alatt álló hangulatos, ötszáz év körüli favázas házak közül kiemelkedik a régi egyetem épülete. A tizenhatodik században építették maszív köalapokra helyezve. Nem tanítás folyt a falai között, hanem kollégiumnak használták, ide szállásolták el azokat a hallgatókat, akik a heidelbergi egyetemröl menekültek, hogy elkerüljék az ott (is) pusztító pestis járványt. Azóta sokan, sokféleképpen használták a házat, igy megmaradt napjainkig. Nagyobb sérülés csak a második világháborúban érte, egyik orma tüzérségi találatot kapott.
régi egyetem
Fotó: Albrecht Klári

A domb legmagasabb részén álló szintén többszázéves Miasszonyunk templom körüli vékony teraszon különös fejfákkal találkozhatunk, amelyek azért mások, mint a megszokottak, mert nemhogy fából lennének, vagy köböl, hanem kovácsolt vasból, ami arra enged következtetni, hogy jómódú családok temethették ide hallottaikat, akik bizonyára támogatták az egyházat, hiszen nagyon korlátozott a hely és a gazdagon diszített fém keresztek sem lehettek olcsók. Ezt a templomot tandemként használják, azaz egyik részében a katolikusok, a másikban a reformátusok tartanak istentiszteletet. Közvetlenül a templom mellé épített, vele egyidös Katalin kápolna homlokzatát csak korunkban diszíthették haláltánc freskóval. Nem tudtuk meg, hogy miért.

Egy kicsit illuziórombolónak tünt, hogy az egyik romantikus régi ház elött elhaladva harsány keleti zenét hallottunk kiszürödni. Az utcákon, mint általában a német városokban, több bevándorlót látni, mint helybélit, mintha ök lennének túlsúlyban. Az öslakosok inkább visszahúzódva élnek.

A város jelképének számító tizenharmadik századi négyszögletes vaskos Pfeiffer torony egy idöben nemcsak a külsö behatolóktól védte a városlakókat, hanem a belsöktöl is, hiszen tömlöcnek használták. A toronyra támaszkodó lakóház eléggé elhanyagolt állapotban van, az ajtaján nagyon rég nem léphetett be senki, pedig felette a latin felirat hivogatóan üdvözli az arratévedteket: Salve.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

utcarészlet régi fotókkalPfeiffer-toronyfém fejfákhaláltánc freskó a ház homlokzatán

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére

 


Fotótémák a természetböl
Albrecht Klári felvételei

Hihetetlen a természet! Miket produkál? Vigyázzunk rá! Nem szabad tönkretennünk a máért. Gondolnunk kell unokáink unokáira is, hogy ök is még élhessenek benne, élvezhessék legalább annyira, mint mi.

nebáncs- helyett bogáncs-virága fa felvette ünnepi sapkájátesti hangulat a tóparton

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére


Limburg an der Lahn, Hessen
2014

Amikor elöször jártunk a Lahn folyócska mellett fekvö Limburgban nem készültünk fel rá, önmaga hívta föl magára a figyelmünket. Az autópálya éppen egy kisebb hegyet kerül meg, amikor hirtelen feltünik egy magaslaton a dóm. Lélegzetelállító.
egyik szük utca
Fotó: Albrecht Klári
Szerencsére mindjárt adódik egy kijárat, ami szinte hivogat a letérésre. Nem járunk arra sokszor, de mostani útunkon közelebb kerülve már sejtettük, hogy bármelyik pillanatban elötünhet. Minden domb, minden hegyecske, minden kanyar után türelmetlenül vártuk a felbukkanását, mig végre tényleg megmutatta magát teljes pompájában.

A lejtös utcákra mintha csak odadobálták volna a házakat annyira spontán zegzugosra alakult ki a az öreg városrész képe. A házak alsó szintjei helyet adtak a gyalogos és több helyen lovaskocsis közlekedésnek, de felül igyekeztek a földszint szükös terét amennyire csak lehet megnövelni. Képzeletünkben szinte láttunk olyan jeleneteket, amikor az utcácska két oldalán lévö ház felsö emeletén két háziasszony átnyújta egymásnak mondjuk a receptet, vagy a háztartásból éppen hiányzó hozzávalókkal segítik ki egymást anélkül, hogy át kellene menniük egymáshoz az utca másik oladalára. A szük utcákban haladva hasonló az érzése az embernek, mint a felhökarcolók között, vagyis mintha a házak minden pillanatban a járókelökre dölnének.
az új kápolna
Fotó: Albrecht Klári

Még nem sikerült kideríteni, hogy miért görbült gerendákat építettek be a favázas házakba. Csak ilyenek álltak rendelkezésre vagy van ennek valamilyen statikai szerepe? Mindensetre alig találni egyenes vonalat. Némelyik olyan, mintha a ház becsípett volna, egy kicsit döl, valamint tetö-kalpagját félre csapja.

De mostanában nem is a városka festöi belvárosa vonzza a túristákat, hanem a nemrég leváltott limburgi botrány-püspök "alkotása". Az történt ugyanis, hogy a föpap mindig csak kisebb összegeket fordított álmának megvalósítására, amihez nem kellett feletteseinek az engedélye. De ezek a "kis" összegek a végén harminc millió euróra rugtak. Akkor már feltünt az egyház berkeiben is de föleg a meghökkentö, nem éppen szerény müve, vagyis a limburgi modern hivatalos püspöki mintegy háromszáz négyzetméteres rezidenciája. Kár, hogy már nem tudták megakadályozni? - kérdezhetnénk. Vagyis lehet az izlésén vitatkozni de maga a mü elkészült mégpedig egy gyönyörü, a dómmal szemben álló régi parokiának az udvarán, eltérö stilusukban éles kontrasztot képezve egymásnak, föleg a fekete kápolnával. Mindensetre a Pápáig is eljutó az adófizetök kárára történt építési botrány ráirányította a kiváncsi látogatók figyelmét erre a különleges látványosságra és ki nem hagynák, hogy felvételeket készíthessenek róla.

A késö-román stilusú, de belesejénben oszlopos, boltives, bizánci stilusra emlékeztetö színes limburgi Szent György templom ezek után a túristák szemében már "csak" második helyen áll a maga ezer éves történelmével. Konrád Kurzboldot (885-948) tartják a templom alapítójának, amely köré települt maga a város. Oroszlános kö-szarkofágja a templombelsöben található. Furcsa ragadványneve valószinüleg a gróf filigrán termetére utal. Egyébként a magyar kalandozásokat megállító I. Otto udvarához tartozott, de nem érte meg a Lech mezei csatát. Ez utóbbiról találtam a youtube-on egy kisfilmet: "Die Schlacht auf dem Lechfeld (955)" A filmben gyakran mutatják a szövetséges csapatokat vezénylö I. Ottót, aki a Szent vagy Végzet lándzsáját tartja a kezében. A monda szerint ezért tudott nyerni a magyarok ellen. Német birodalmi uralkodói jelvények közül a legrégebbiként tartják számon ezt a lándzsát, amelybe belefoglaltak állítólag Krisztus keresztjéröl származó vérrel szennyezett szöget. Feltételezik, hogy Szent István királyunk birtokában is volt egy darabg, nászajándékba kapta ezt a fegyvert. Késöbb több kézen keresztül végül a Habsburgokhoz került és ma a bécsi kincstárban örzik. Két évvel ezelött láthattuk saját szemünkkel mégpedig a magdeburgi kultúrtörténeti múzeumban Nagy Otto és a Római birodalom címü kiállításon.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

csálé házaka dómdómbelsöhullámos padló

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére

 


Fotótémák a természetböl
Albrecht Klári felvételei

A természet szerintünk hasonlit a zenére. Nem lehet kideríteni, hogy miért van ilyen vagy olyan hatással ránk, csak egyet tudunk, hogy jó elmerülni az általuk elöidézett hangulatokba, érzésekbe.

rég elhagyott horgász ladikélet a halott rönkönszépséget és békét sugároznak disztök: hát nem csodásak?

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére


Felsenlabyrinth, Luisenburg, Fichtelgebirge, Bajorország
2014

Nemrég még csak négy-ötszáz évvel mentünk vissza a múltba (Skanzen), majd másfél évezeredet (Niebelung), most meg többmillió évet (sziklalabirintus)! Ha ez igy megy tovább, a végén még eljutunk az Ösrobbanásig.

Nem mindennapi élményben van része annak, aki ellátogat Bayreuth és a cseh Cheb (Eger) között fekvö bajor
Feslsenlabyrinth
Fotó: Albrecht Klári
Luisenburgba. Mintha ezen a területen óriások játszadoztak volna ki tudja hányszáz (vagy ezer?) tonnás "kavicsokkal", legurítva a lejtön szétszórva, vagy egymásra hajigálva különleges formákat építve. Hihetetlen, hogy mit produkál a természet! Höingadozás, mechanikai-kémiai hatások következtében mállott szét a kökemény gránit a Harmadkorban és csúszott le lavinaként a lejtön. Ha mindez gyorsan történt el lehet képzelni milyen iszonyú zajt csaphatott, mennyire remeghetett a föld még távoli vidékeken is.

A lezúduló kövek bizonyára letarolták a földfelszinen található buja vegetációt, hiszen ekkor itt még szubtrópusi klima volt. A természet azonban visszahódította magának a területet. A fák még a sziklákon is megkapaszkodnak. Sokaknak a gyökerei mint kigyók igyekeznek elérni az életet adó talajt.

A luisenburgiak rájöttek, hogy ez a különös természeti csoda jó idegenforgalmi látványosság lenne, ha be lehetne járni. A gondolatot tett követte, ösvényt jelöltek ki, korlátokat tettek ki, lépcsöket képeztek ahol meredek a lejtö. Izgalmassá tették a túrát azzal is, hogy az útvonal sokszor az egymásra tórlódott leginkább háznagyságú sziklaképzödmények alatt vezet mégpedig úgy, hogy leginkább csak guggolva, lehajolva lehet keresztülmenni a sziklák alatt egy-egy szük szabadon hagyott nyíláson. A gyakorlatlan látogató igencsak remegö lábbal jön le a hegyröl a kb. két órás túra végén és garantált az izomláz másnapra.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

gyökerekszikláktermészetsziklaépítmény

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére

 

Heppenheim, Hessen
2014

Heppenheim = Vettelheim
Úgy tünik, hogy mi csak akkor érünk el majd valaha is Darmstadtba, ha egyenesen - megállás nélkül - odamegyünk. Mert mi történt? Most is ez a város volt az úticélunk, de elötte gondoltuk beugrunk rövid idöre Heppenheimbe - ha már úgyis útba esik -, mert érdekeseket olvastunk róla. És ahogy ez velünk az elözö héten Lorschban már megtörtént: Itt is ittragadtunk.

A 3-as úton haladva korábban már többször áthaladtunk Heppenheimen, ami épphogy Baden-Württemberg határán túl esik. Erröl az autóútól soha nem láttunk semmit, ami felkeltette volna iránta az érdeklödésünket, mert onnan nézve szégyenlösen elrejti szépségeit kiváncsi szemek elöl. Mert persze ezekkel böven rendelkezik. Egyébként ennek a városkának a neve bejárja a világot, hiszen akit érdekel és odafigyel a Formula 1-es versenyekre ott mindig bemondják, vagy leirják, hogy Sebastian Vettel, a négyszeres világbajnok innen származik. Nemhivatalosan úgy is hívják, hogy Vettelheim.
Heppenheim múzeum
Fotó: Albrecht Klári

Ahogy az autónkat egy tágas parkolóhelyen pihenni hagytuk már láttunk egy-két tornyot, pontosabban azoknak a legfelsöbb csücskét a háztetök felett. Heppenheim dimbes dombos sürü erdövel borított hegyekkel körülvett területen fekszik. Az egyik tetején középkori vár (Starkenburg) örködik a környék nyugalmára. A egymástól eltérö meredekségü dombok meghatározzák a lakóházak formáját, tájolását, méretét. Hol egész keskeny, talán csak egy keresztbe állított ágy férhet el a két szomszédos utcára nézö fal között, mig az épület másik végén akár kettö vagy még több is.

A hangulatos többszázéves favázas házak keverednek a köböl épült épületekkel és vesznek körül idilli terecskéket. Zegzugos utcák mentén alacsony házakból csak úgy zúdúl ki a sok virág. Jó idöben a terekre kiköltözött vendéglátóhelyek kellemes tartózkodási lehetöséget nyújtanak a helyieknek, idelátogatóknak. Valószínü ugyanaz a személy lehetett az építésze az itteni városházának, mint Lorschban. Nagyon kevés eltéréstöl eltekintve szinte ugyanúgy néznek ki. Elképzelhetö, hogy az egymástól viszonylag nem messze lévö település hatott egymásra és ha az egyikük valamiben élen járt, akkor a másikuk igyekezett behozni a lemaradást, vagy még túl is szárnyalni.
Heppenheim piactér
Fotó: Albrecht Klári

A lakosság számához mérten is óriási a mindössze száz éves múltra visszatekintö háromhajós Szt. Peter templom, amelyet mértei miatt a népnyelv csak "Dom der Bergstraße"-nak nevez. Természetesen nem ez az elsö Isten-háza ezen a helyen, története visszanyúlik egészen a nyolcadik századba. De ahogy az lenni szokott, hol emberi beavatkozás (például franciák az 1600-as évek vége felé), hol tüzvészek pusztították és ezért elhatározták, hogy egy teljesen új templomot építenek a helyébe, amely el is készült. 1904-ben szentelték fel. Azonban az északi torony alatti két emelet altemplom még az 1100 körüli évekböl származik.

Heppenheim közvetlenül a hesszeni határon fekvö városrésze, Ober-Laudenbachnak a szinte fel nem fogható különlegessége, hogy két baden-württembergi exklávé is található a területén belül. Hogy még komplikáltabbá tegyék a dolgot az egyiken belül viszont hesszeni enklávé található. Ezeknek a létezése csak akkor lenne feltünö, hiszen nincs látható határvonal, ha a vallási ünnepnapokat másként tartanák ott, vannak ugyanis olyan szabadnapok, amelyek csak Baden-Württembergben hivatalos tartományi szabadnap és viszont. Gondolom nem használják ki ennek az elönyeit semelyik oldalról, mármint a munkaadók a munkanapokat, ha van ott egyáltalán üzem és a munkavállalók a környezetüktöl eltérö ünnepnapokat.

Jut eszembe, hogy Baden-Württembergnek van egy még látványosabb, ténylegesen országhatárral jelölt exklávéja, mégpedig Büsingen, amely különbözö történelmi események folytán Svájc testébe ékelödött. Ott is jártunk és az élményeinket megörökítettem, Klári meg szokása szerint szorgalmasan fotózott. Ha idöm engedi azt is felteszem erre a honlapomra.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

Lorschi és heppenheimi városházahangulatos utcaelkeskenyedö ház

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére

 


Fotó: Albrecht Klári

Lorsch, Hessen
2014

A múltkor csak néhányszáz évvel mentünk vissza idöben amikor meglátogattuk a fekete erdei Skanzent. Most viszont több mint ezer évet ugrottunk át a történelemben amikor megpillantottunk egy a Karoling korszakból származó kis épületet. Nem sok épített emlék maradt fenn ezekböl az idökböl, ha jól emlékszem Fuldaban láttunk egy "kortársát".

Königshalle
Fotó: Albrecht Klári

Nem kellett autóval egy óra sem, hogy Karlsruheból elérjünk Lorschba, ebbe a kis városkába, amely egy UNESCO-s, vagyis kultúrális világörökséggel büszkélkedhet, mégpedig a 9. században épült kolostorral és annak megmaradt kapubejáratával az u.n. királyi kapucsarnokkal.

Ahhoz képest, hogy Lorsch ilyen régi település egész fiatalosnak tünt. Pezsgö élet folyt a fötéren és a könyezö utcákban annak ellenére, hogy elözö nap alig harminc kilométere volt innen egy 4,2-es erösségü földrengés. Náhány héten belül ez volt a második Németország déli részén. Azonban ez nem riasztotta el sem a rendezöket, sem a látogatókat, mindenki úgy élvezte az ajándék idöt és egymás társaságát, mintha mi sem történt volna. Darmstadt déli határához közeli epicentrumnál több tucat ház sérült meg különbözö mértékben, de szerencsére a lorschi történelmi látnivalóknak nem esett bántódása. A kolostor ugyan álványok mögé bújt, de csak azért, hogy egy-két hónap múlva újra teljes pompájában mutathassa meg magát a mindenre kiváncsi látogatóknak.
Határkövek
Fotó: Albrecht Klári

Nem elöször fordul elö velünk, hogy amikor számunkra eddig ismeretlen helyre megyünk, ott, anélkül, hogy tudtunk volna róla, éppen valamilyen rendezvényt tartottak. Itt is ez történt. A látnivalók megtekintése után tovább akartunk állni, de Klárival azt beszéltük meg, hogy nem hagyhatjuk cserben a helybélieket, ha már készültek ránk (is). Igy maradtunk. Ahogy már említettem veröfényes idöjárást fogunk ki, a gyerekek is láthatóan élvezték a hüvösebb hetek utáni meleget és a szülök ill. nagyszülök heves tiltakozása ellenére akarva, akaratlanúl lábfördöt vettek a tér hivogató kútjának vizében.

Szent Nazarius, vagyis a jelenlegi templom elödjét 764. évben szentelték fel. Micsoda évszám? A templom melletti szépen gondozott téren
Niebelungen Land, Odenwald
határkövekre bukkantunk. Az akkori utazók, kereskedök tudták, hogy milyen határvonal húzódott itt keresztül de nemcsak a jelzésekböl, hanem saját börükön is érezhették a kérlelhetetlen vámszedök miatt, hiszen kiváltságos városoknak egyik legfontosabb bevételi forrása volt ez.

Lorsch az odeni erdöben (Odenwald, Nibelungen Land) fekszik. Ez a terület a német mondavilágból ismert, amit Richard Wagner is feldolgozott operáiban. A legendás Siegfried forrás is ezen a környéken található, ahol állítólag Siegfriedet ármány segítségével (keresd a nöt!) megölték. A monda szerint csak egy bizonyos ponton volt sebezhetö (hasonlóan Achilleshez, de ö a hátán) és azt megjelölték a ruháján. Ebben a másfél évezerdes történetben feltünnek Attila hunjai is, akiket a rómaiak hívtak segítségül mégpedig a burgundiak leverésére.

Egyébként a burgundi királylányt Kriemhildet, vagyis Siegfried özvegyét késöbb Etzel, azaz Attila vette el feleségül.

 

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

 
FötérRégi városházaVárosi kútSzt. Nazarius

 

  vissza a ennek a lapnak az elejére


Vogtsbauernhof, Gutach, Schwarzwald, Baden-Württemberg
2014

Mennyi embert érdekel a múlt! Mintha idöutazáson vettünk volna részt amikor április közepén elmentünk a fekete erdei Gutachba. Azt hihetnénk, hogy a mai rohamosan fejlödö világunkban az emberek tiszavirág életü konzum-boldogság
Fekete-erdei pompon
Fotó: Albrecht Klári
hajkurászása közben csak az egyre újabb technikai csodákat akarják birtokolni és egyáltalán figyelembe venni. De nem. Ezen a borongós, inkább öszies, mint tavaszra jellemzö idöben alig kaptunk parkolóhelyet annyian voltak. És ami érdekesség, hogy nemcsak helyiek, hanem nagy számban franciák, (Strassburg ill. Elzász csak egy ugrásnyira van), hollandok, angolok, távolkeletiek és ki tudja még honnan álltak sorban velünk együtt a pénztárnál.

A Fekete erdönek különös vonzása lehet, mert Németországban csaknem száz szabadtéri múzeum (kideríthetetlen, hogy miért nem divat itt a svéd Skanzen elnevezés) létezik, de ez a Gutach helységhez közel és a hasonló elnevezésü patakocska partján lévö többszázéves épületegyüttes mágnesként vonzza az érdeklödöket. Az egész terület az elsö épületéröl Vogtsbauernhof elnevezést kapta, amely 1612 óta áll ezen a helyen. Hajdani tulajdonosa Vogt, azaz helyi elöljáró volt, mégpedig a Gutach völgy uraságának képviselöje, amolyan ispán féle.

1960-64 között restaurálták ezt az addigra nagyon lerobbant úgynevezett egytetös épületet. Azért kapta ezt a tipusjelzést, mert ugyan külön-külön helységek voltak az embereknek, jószágoknak, takamánynak, mühelyeknek, használati eszközöknek, de a nagy befogadóképességü mesterien ácsolt többszintes favázas házat egy tetö, mégpedig rozs-szalmával fedett tetö alá hozták.
a kontyos Schauinshaus 1730-ból
Fotó: Albrecht Klári

Gondos emberek aggódtak a környéken enyészetnek induló hansoló épületekért és egyre többet mentettek meg azáltal, hogy szétszedték és átszállították erre a területre. Köztük egy ici-pici 1736-ban éült kápolnát is, ahol csak néhány ember férhetett el. A legrégebbi épület az 1599-böl származó Hippenseppenhof, amely 920 méter magasról Furtwangen-Katzensteigröl került ide. A legutolsó 2002-ben. Ez egy, a többiekhez mérten apró méretü köház napszámosoknak adott hajlékot.

Van az épületegyüttes között egy különleges is, az un. konty-tetös, vagyis a rendszerint nagymennyiségü hó miatt mélyen lenyuló tetöszerkezetü Schauinslandhaus amely 1730-ban épült. Magasabb hegyek közül, vagyis jóval zordabb klímáról, az ezeregyszáz méteres Hofsgrundról telepítettek át ide. Ott úgy védekeztek a szélsöséges idöjárás ellen, hogy a házba építettek házat. Vagyis kialakítottak a külsö és belsö házfal közé egy körfolyósót, amely mintegy légkondiciónáló berendezés a hidegtöl óvta a belsö épületben meghúzódó embereket.

Érdekességek:

  • nagyon sok ágy látható a különbözö szobákban. Hogy ez eredetileg is igy volt? Nem tudni. De ha igen, akkor több nemzedék és több család is együtt lakhatott. Mindenesetre a kiállítók a ruhákat és cipöket úgy helyeztek el az ágyak körül, mintha a tulajdonosaik éppen csak kiszaladtak volna valmiért és minden pillanatban várható, hogy visszatérnek.
  • a hatalmas rönkfákat feldolgozó fürészmühelyek, hiszen a fa volt fö építési anyaguk és házaik minösége, mérete gépeiken és ügyességükön múlt.
  • ha ez az asztal mesélni tudna!
    Fotó: Albrecht Klári
  • a viz energiáját felhasználó malmok. A múlt technikáját érdeklö és a gyerekek számára tanulságos a jól megfigyelhetö fa-fogaskerekek, tengelyekre erösített súlyos kövek,
  • kovácsmühelyek
  • a külön kis épületben elhelyezett szeszfözde és sütökemence
  • az épületbe be lehetet állni lóval, kocsival együtt. Abból az idöböl származó fapadlón jól látszanak a kocsikerekek bevájt nyomai
  • a rusztikus kerek asztal is sok-sok generációt kiszolgálhatott. Széleinek repedései mellett a kések nyomai is jól látszanak.
  • nem tudom, hogy asszonyok hogy láttak konyháikban, mert általában ablaktalanok. A füstelszívó "berendezés" a tüzhely fölött feketére kormozódott egész konyha széltében húzódó boltív
  • lovak, tehenek, tyukok, bárányok szinesítik a látnivalót, de ugyanúgy gyógynövények is táblával segítve a felismerésüket
  • kutyákat is be lehet vinni a területre. Ezt az érdekelt családok bizonyára már kiszimatolták, mert rengeteg négylábú boltadozott a lábaink körül
  • Már az ódavezetö út is gyönyörü. Megéri a fáradtságot. Offenburg, Freiburg, Rottweil, Freudenstadt négyszögben található a gutachi szabadtéri múzeum. A Fekete erdönek Freudenstadt felé vezetö szakasza rászolgál a nevére, mert az autóútról alig lehet belátni néhány métert máris elfogy a fény. A sudár fenyöfák nagy magasságig nem növesztenek gallyakat, csak fenn a koronájuknál, de ott azonban oly sürüt, hogy a talajig nem ér le a fény, igy aljnövényzet sem alakulhat ki. Nem tudom mit keresnénk ott, de ha be kellene hatolni gyalogosan (nem kitaposott úton) ebbe az erdöbe biztos tele lennénk félelelmmel.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    elszívóhálószobafürészüzemfa fogaskerekek
    Hippenseppenhofmini kápolnamini kápolna kivülröl
    kézmüves munkábankocsibejárófekete konyha
    másik hálószoba"légkondicionált" házno még egy hálószobafa szerkezet model

     

      vissza a ennek a lapnak az elejére


    Dielsberg, Baden-Württemberg
    2014

    Erre a januári napra csak késöbbre mondott a rádió jó idöt, ezér nem merészkedtünk messzire. Enyhe ködben indultunk. Diszkrét fátyla mögül a nap szépen kivehetö korongja biztatóan mosolygott ránk, mintha azt mondogatta volna: Csak bátran, csak bátran nekiindulni! Heidelberg felé robogtunk az autópályán. Az oda vezetö utak mindegyikét jól ismerjük, becsatangoltuk már csaknem minden zegét-zugát. Most a Neckar völgyét néztük ki magunknak, nem mintha nem nem láttuk volna, hiszen számtalanszor mentünk arra. Csak mindig átutazóban.
    Dielsbergi sziluett
    Fotó: Albrecht Klári

    Ezt a területet a Várak útjának hívják, nem véletlenül, hiszen errefelé hegyén-hátán láthatók kisebbek és nagyobbak. Gondoltuk, hogy ezúttal megnézünk ezek közül egyet-kettöt közelebbröl is. Alig hagytuk el Heidelberget a szeszélyesen kanyargó folyót követve máris elöbukkantak az elsö várak, pontosabban várromok. Miként hívhatják ezeket? Kik és mikor építették, birtokolták? Kik és miért rombolták le? Mennyi kérdés! Ezeket esetleg csak arratévedt erdei kirándulók látogathatják, szegényeknek nincs sok idegenforgalmi értékük.

    Viszont az egyik kanyar után a folyóra meredeken lenyúló hegyoldal tetején sudár fák közül elötünt egy ívelt köfal, mögüle háztetök sokasága és egy templomtorony kandikált ki. Azt hittük, hogy egy kolostoregyüttest pillantottunk meg. Persze rögtön arra vettük az irányt. Jó meredek kaptatón kapaszkodott fel az autónk, miközben örömmel nyugtáztuk: Milyen szerencse, hogy nem gyalog kell megtenni ezt a viszonylag rövid, de annál fárasztóbb szakaszt.

    A várkapun áthaladva nemsokára egy pici kis vendéglö hívta fel magára a figyelmünket. Még nem is láttunk a körbefutó, középkori védöfallal óvott településböl semmit, de mi máris a hasunkkal törödtünk. De az idö már elörehaladott volt, igy be is tértünk. Tényleg picike fogadó volt, de annál hangulatosabb, feltünöen udvarias kiszolgálással. A kisszámú asztalkáknál ülö vendégek mind kirándulókból tevödött össze. Igyekeztünk a harapnivalót mielöbb elkölteni, mert közben kisütött a nap és nem lehet ilyen télidöben elöre látni, hogy csak percekig, vagy huzamosabb ideig marad-e ez az állapot.
    Várkapitány otthona
    Fotó: Albrecht Klári

    Patinás és modern lakóházak kedves összevisszasága kisért minket a várhoz, pontosabban várromhoz, hiszen ez is csak szinte csontváz. De még igy, haldokló formájában is impozáns. Érdekes, hogy a várfalakon kívül álló várkapitányi épületet óvták meg gondos kezek. Nyilván ezt könnyebb volt rendbehozni, az állagát tartani, mint magát a várat.

    Bizonyára stratégiai szempontból kedvezö helyre építették a várat, mert ezt a terepet vagy kétezer éve már a rómaiak is használták. Az 1200-as évek legelején a vár elsö tulajdonosai között szerepelt a gróf Lauffen család. Késöbb többször gazdát cserélt. Németországban a régi épületek sorsával kapcsolatban rendszerint említésre kerül a Harmincéves háború. Nincs ez másként Dilsberg esetében sem. A katolikus csapatok egyik vezénylö tábornoka a németalföldi születésü, akkor már a hatvanas éveit taposó Johann Tilly volt. Ö az akkori idökben aggastyánnak számított, hiszen a férfiak zöme alig élte túl a negyvenedik életévét. Úgy tünik Tilly ráért ezt a várat ostromolni, hiszen 1621-ben kezdte el az ostromot és csak a következöben sikerült elfoglalnia.

    A "fiatal" (41 éves) Tilly még mint alezredes, megfordult Magyarországon is ahol a felkelökkel szemben a keresztény csapatokkal, majd a török ellen lépett fel. Annyit kell még tudni róla, hogy vér tapadt a kezéhez Magdeburgnál is. Ö volt a parancsnoka annak a seregnek, amelyik megtámadta a várost (1631), ahol is addig példátlan gyilkos tobzódás vette kezdetét. A történészek különbözö számarányokat feltételeznek, ebböl csak egyet idéznék: kb. 35.000 lakosból mintegy 500-an élték túl ezt a vérfürdöt és gyújtogatást.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    Dielsberg, várkapúDielsberg, templomDielsberg, külsö fal

     

      vissza ennek a lapnak az elejére

     


    2013

    Metz, Lotharingia
    2013

    Február vége felé Lotharingia fövárosa Metz hideg, borús idövel fogadott bennünket, a nap ugyan erölködött, de nem gyözött, igy nem volt éppen fényképezésre alkalmas fényviszony.

    A mintegy 130 ezres lélekszámú városról a benyomás - bizonyára a borongós idö miatt is - nem túl hivogató volt,
    lakásból elérhetö csónakkikötök
    Fotó: Albrecht Klári
    amely arra ösztökélhetne minket, hogy valamikor a késöbbiekben, kellemesebb idöben újra felkeressük, pedig a fekvése sokkal többet igérne az érdeklödö túristák számára. A Vogézekben fakadó, majd kanyargós útját követöen a Rajnába torkoló, partjai mentén bortermö vidékeiröl híres Moser folyó Metz belvárosát is keresztülszeli több szigetet alkotva, kisebb hajóknak, jachtoknak, evezöscsónakoknak közlekedési lehetöséget biztosítva. Olyan házak is láthatók, ahol a földszinti lakásoknak saját kis kikötésre alkalmas rampája van. Úgyszolván a nappaliból irigylésreméltóan egyenesen egy-két lépcsövel lejjebb beszállhatnak a csonakjaikba és tehetnek egy kis vizi túrát. Elképzelhetö, hogy milyen élénk vizi élet lehet itt a jobb idök beálltával. Most kihalt a viztükör, a kis lakás-kikötökböl is téli szállásra kerülhettek a csónakok.

    Metz hányatott történelme során hol ide, hol oda tartozott, a kis népek sorsán osztozva Lotharingia sem tudott igazán függetlenné válni. A frank birodalomtól francia tartományi hercegségen át német fennhatóságig sok minden megprobáltatáson ment keresztül. A város hírességei és szülöttei közül kiemelésre méltó a francia költö Paul Verlain valamint egy német tábornok Rudolf Schmundt, aki jelen volt Wolfschanz-ban 1944. július 20-án azon a megbeszélésen, melynek során bomba robbant. Ezt a merényletet, amely megfordíthatta volna a második világháború végkifejletét, Stauffenberg gróf hajtotta végre, melyben többen halálukat lelték a helyszínen, a célszemély azonban nem. Könnyebb sebesülésekkel Hitler megúszta és szinte azonnal kezdetét vette a számtalan kivégzéssel járó bosszúhadjárata. A sors fricskája, hogy Schmundt tábornok ugyan nem tartozott az összeesküvökhöz, de nem is volt ellene mégis áldozata lett a merényletnek, sebesülésébe két hónap múlva belehalt.
    Ney marsall
    Fotó: Albrecht Klári

    Még egy tábornokról, pontosabban Ney francia marsallról kellene röviden említést tenni, de ö nem Metzben született, hanem a viszonylag közeli Saarlouisban. A katonai pályáját azonban Metzben kezdte, amikor önkéntesként itt lépett be a huszárezredbe. A késöbb fötisztté vált katonát Napóleon a hösök-hösének nevezte. Szobra a metzi République téren áll.

    A város utcáin barangolva a gótikus stilusban háromszáz évig épült impozáns és lélegzetelállítóan magas (több, mint negyven méter) belmagasságú Saint-Étienne katedrálison, egy-két szép templomon, épületen kívül leginkább elhanyagolt házakat látni. Az alsó szint, ahol valamilyen üzlethelység müködik még többé-kevésbé elfogadható, söt helyenként egész csinos portál hivogatja az arrajárót, de nem szabad a kirakatoktól feljebb emelni a tekintetet. Legtöb épületen dús képzelöerövel fel lehet fedezni a valamikori építök jó izlését, de az idö vasfoga nagyon megviselte öket és alig látni kipucolt, színes homlokzatokat, szinte minden az enyészetté válik. Felfigyeltünk arra is, hogy a közbiztonság nem lehet valami fényes, mert lakóházak bejáratait, már ahol ez megoldható, külön ráccsal is lezárják.
    de Ponte József és az egyik alkotása
    Fotó: Albrecht Klári

    Nem szabad megfeledkeznünk a lotharingiai származású budakeszi de Pontéékröl sem, kiknek leghíresebb tagjait (is) mint svábokat 1946-ban kitelepítették, azaz az udvari fényképészt és családját, köztük a késöbbi német akadémiai festöt de Ponte Józsefet (*Budakeszi 1922 † Schwaigern 2006), aki igy vallott erröl nekem egy évvel a halála elött:

    (...) Wann sind deine de Ponte-Ahnen nach Pannonien gekommen? Der Philipp de Ponte war als Artillerie-Offizier bei der Befreiung der Stadt Ofen-Buda 1686 dabei. Er lebte als Verwundeter, dann als Soldat noch im Spital, später als Bürger von Ofen. Erst sein Sohn, der auch Philipp hieß, heiratete die Schwäbin Katharina Esterle in Budakeszi/Wudigeß. Meine Mutter Anna Albrecht stammte aus Württemberg, es war eine Bauerfamilie, sie lebten auch seit dem XVIII. Jh. im Ort. (...)

    De Ponte Fülöp az 1686-os budai vár felszabadításában részt vett nemzetközi sereg tüzértisztje volt. Mint sebesült katona maradt Budán, melynek késöbb polgára lett. Fia, akit szintén Fülöpnek neveztek Budakeszin a sváb Eszterle Katalinnal kötött házasságot. Édesanyám Albrecht Anna württembergi földmüves családból származott és az 1700-as évek óta éltek Budakeszin.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    magas templombelsöutcarészletNeuf templompiactér

     

      vissza ennek a lapnak az elejére

     


    Celle, Niedersachsen
    2013

    Vekker nélkül ébredünk. Egyszerre. Hiába, a Feladat! Kényelmesen elkészültünk, mire legközelebb megnéztem az órát 8 volt és mi már az autópályán. Egész jól haldtunk, esö nem esett. Valahol Kassel elött dugó, dugó, dugó. Hoztunk magunkkal egy kis memória-sticket (más néven pen-drive) rádiómüsorral tele. Az egy órás döcögés úgy elrepült, mintha elfújták volna. Beindult a sor, robogtunk Braunschweig felé. Közlekedési dugó megint. Mennek a percek, újból egy óra hosszat totyogunk. Eldöntöttük: Braunschweig várhat ránk. Majd legközelebb. Vagy soha napján! Ömlik az esö, az autók, föleg a teherautók úgy felverik a vizet, hogy alig látunk ki a leggyorsabb ablaktörlölapátnál sem. Celle környékén már alábbhagyott a csapadék, mire beértünk semmi. Kapásból a szálloda elött áltunk meg. Véletlen? Egy csudát! Susi (a GPS) is velünk volt és most jól navigált. Kivételesen.
    hullámos padló az elsö emeleten
    Fotó: Albrecht Klári

    A szálloda tulajdonos az ajtóban várt bennünket. No nem megtisztetetésböl, hanem mert dohányzik és a házban nem szabad. Mélyhangú, pocakos, jó ötvenes ember, nagyon barátságos. A szálloda favázas, romantikus. Néhány hónapja nyították meg (újból, vagy elöször? Ez nem derült ki) Látszik, minden új, és apró kiegészítökön az is felismerhetö, hogy nemcsak pénzkeresési, egzisztenciális okokból nyítottak szállodát, hanem szeretik is a szakmájukat. Persze elsö utunk a kastélyhoz vezet. Esöben. Közben láttuk a városka legszebb házát a Hoppner-t és sok-sok kevésbé látványosat, de annál hangulatosabbat. A magunknak minduntalan feltett kérdés: Meg kéne tudni valahonnan, hogy a házak (favázas) felsö szintjeit sokszor miért nem építették egyenesre (vizszintesre). Direkt? Vagy az adottság volt ilyen? Úgy kanyarodik némelyik, mintha otthon szeretnének hegyen-völgyön gyalogolni.

    A dohányosokra itt nem szólnak rá, ha zárt helyen füstölnek. A vendéglökre inkább kiirják, hogy RAUCHENLOKAL és azt is hozzáteszik, hogy 18 éven aluliak nem léphetnek be.

    Gyönyörü parkban található a képekröl nem is annyira hivogató kastély, de igy saját szemünkkel egész csinos. Még esöben is. Az építtetö és építö izlését dicséri.
    "Stolperstein"-ek Cellében
    Fotó: Albrecht Klári

    Jártunkban-keltünkben feltünt egy számunkra ismerösen csengö utcanév: Kaland-Gasse. A cellei (majdnem Cilleit irtam, Ulrik után szabadon) favázas házak oromzatán csaknem kivétel nélkül a házat építök jelmondata, jókívánsága. El tudom képzelni, hogy már az elsö gerenda lerakásánál kész volt a szövegtervezet. Jól meg kellett fontolniuk mit vésetnek fel rá, mert évszázadokra kellett szólniuk. Az olvashatóság is fontos szerepet játszhatott a betütipusok kiválasztásánál.

    A városháza elött pellengér. Már rég használhatták, mert rögzitve volt a nyaktiló, nem lehetett a fotó kedvéért sem leakasztani.

    Ráakadtunk a ma már ritkaságszámba menö favázas zsinagógára. Telejesen jellegtelen, egy kis tábla jelzi csak a ház funkcióját. 1938-ban azonban megtalálták, csak azért nem gyújtották fel, nehogy a szomszédos házakra is átterjedjen a tüz. A berendezéseket azonban összetörték, kidobálták az utcára. A ház elött vannak un. Stolpersteinek. Németországszerte egy müvész lerak, beépít az utca kövezetébe kis rézlapokat a házból elhurcolt és meggyilkolt zsidó emberek neveivel, születési és haláluk dátumával. Többek között Karlsruheban is vannak ilyen Stolpersteinek.

    Bizar gondolat: Mi lenne, ha Magyarországon is kiraknának ilyen emléktáblácskákat a házak elötti járdára, ahonnan svábokat telepítettek ki és ahova soha nem térhettek vissza.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    a cellei kastélya Hoppner házpellengérmúzeum Otto herceg szobrávalzsinagóga

     

      vissza ennek a lapnak az elejére

     


    Lüneburg, Niedersachsen
    2013

    Celle után Lüneburg felé vesszük az irányt. Esik. Az utat számtalan szélerömü óriási lapátjai szegyélyezik. Ilyen mennyiségben még sehol sem láttunk, mint itt. Talán a volt NDK-ban még nem olyan erösek a mindent és mindenkor ellenzök. Lüneburgban is találkozunk a KALAND névvel. Itt már táblát is találunk hozzá egy házon. Gondolom tehetösebb egyháziak és laikusok (Kalandsbrüderschaft) karitativ célokból jöttek itt össze. A tábla tanúsága szerint viszonylag hamar megszünt/megszüntették (1532). Kár, mert ma is szükség lenne rájuk sok helyen.
    kilátás a tornyból
    Fotó: Albrecht Klári

    Felmentünk lifttel a már használaton kívül lévö viztorony tetejére. Ha jó idö lett volna elláthattunk volna Hamburgig is (45 km) de azt mégiscsak láttuk, hogy a világhírü Heide merre terül el. Láttuk a volt városhatárt, a helyén ma erdösáv áll, az összevissza meredezö háztetöket, a föbb utcák vonalát, a templomok kiemelkedö tornyait. Egy tiszteletbeli idegenvezetö mellénk csapódott, szívesen mesélt a város múltjáról, látnivalóiról. A kitüzöjéröl leolvashattuk, hogy Herr Pest-nek hívják. Amikor ezt szóba hoztuk láthatóan szomorúan mondta, hogy ez egy betegségnek a neve, mire felvilágosítottuk, hogy Budapest is ezt a nevet viseli egyik tagjában, mégpedig úgy, hogy valamikor Pest külön város volt. Felderült az arca, hogy ilyen értelme is van a nevének. Biztos sokat szenvedett miatta gyerekkorában, sokat csúfolhatták. Amikor elváltunk akartunk adni neki egy kis borravalót.

    -De kérem! Én lüneburgi vagyok! - mondta méltatlankodva.

    Szép vonás. Büszke lehet rá a városa. A viztorony tetejéröl lépcsön lefelé még megcsodálhattuk a hatalmas, szegecsekkel összefogott viztárolót, maga a lépcsö keresztül vezetett rajta, alul egy rést ütöttek, igy lehetett kijutni belöle. Egy kiállítást is rendeztek az egyik emeleten, a témája: a viz fontossága. Pl. egy arab katona vigyáz egy forrásra, hiszen van olyan terület, ahol a vizért még fegyvert is kell fogni.

    Lüneburg is megér egy misét. A Backsteingótika (tégla-) olyan vizuális élményt nyújt, amire a délröl jövök szeme nem szokott. És mintha itt nagyobbak, magasabbak is lennének a templomok. Volt mit fotóznunk a rossz fényviszonyok ellenére is, bár sokszor csak a tornyok sziluettjét sikerült rögzíteni.
    lüneburgi Giebelek
    Fotó: Albrecht Klári

    Lépcsös Giebel (oromzat), kerek Giebel, Giebel Giebel hátán, a legkülönbözöbb formákban. Érdekesek a téglából, több vonalban épített nyílászáró boltívek. Lüneburg város a só- és mészbányáiból gazdagodott meg. Látszik az egész történelmi belvároson. A felsö emeleteken faajtók, de az ablakokon is fatáblák láthatók. Feltételezhetöen az alsó szinteken laktak, a felsöket meg raktárnak használták. Az áru mozgatásához az utcára kilógó gerendát és csigát alkalmaztak, hasonlatosan pl. Amsterdamban látható megoldásokhoz.

    A városháza elött éppen csodás bogárhátú oldtimer (1960-as évekböl való) Volvotalálkozót tartottak, köztük felfedeztünk egy karlsruhei rendszámút is.

    Lüneburg egyik részlete vészesen hasonlit a strassburgi Petit France-ra: kis gát, zubogó víz, a parton szinte a vizbe érö éttermek. A kellemetlen esö ellenére is sokan a "vizre" merészkedtek. El lehet képzelni, hogy milyen zsúfoltság lehet itt jó idöben.

    Ezután Schwerin felé vettük az irányt. Alsóbbrendü utakon haladunk, csaknem végig fák állnak vigyázban az út szélén, zöld alagútat alkotva koronájukkal. Ha nem tudnánk hol volt a német-német határ, akkor is észrevennénk. Bár látszik a fejlödés, de itt-ott kibukkannak részletek, mint új ruha alatt a foltos gatya, amik jelzik, hogy itt kemény kommunista évtizedek megtépázták a gazdaságot. A városokban látszik az emberek hajviseletén, a ruházkodásán is a hosszú, nyomasztó idöszak öröksége. A ruhák már mondernek, csak az összeállítással van a baj, hogy mindent magukra aggatnak föleg a nök, de nincs harmónia, hiányzik az elegancia. Sok elhagyott ház, üzem árulkodik a helyzet súlyosságáról.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    az ex viztoronyviztorony belülröla viz értékesebb az aranynáltipikus kapuvolvo találkozó
    a városháza elött

     

      vissza ennek a lapnak az elejére

     


    Schwerin, Mecklenburg
    2013

    Külvárosában a Kelet-Közép-Európára oly jellemzö házgyári panelházak jelzik, hogy hol járunk. A szálloda maga is egy valamikori, enyhén szólva egyszerü, igénytelen, sokemeletes épület. Kivülröl. De belül minden átalakítva és mondernizálva. Halk és gyors lift repít fel bennünket az emeletre. A szobák kifogástalanok, minden szempontból megütik a mércét.
    mecklenbrugi istennö
    Fotó: Albrecht Klári

    A "monszun" nem adja alább. Esik és csak esik. Itt is az elsö útunk a kastély. A Mesekirály, a bajor II. Lajos neuschweinsteini csodakastélyához/ várához hasonló, az építtetö és az építész fantáziáját dicsérö, minden részletében meglepetéssel szolgáló épület. Még nem értünk a félszigetet csaknek elfoglaló épülethez, amikor a bejárathoz közel esö parkban egy magas oszlop tetején álló nöalak hívta fel magára figyelmünket. Klári le is fotózta. Ennen a pillanatban egy férfi lépett hozzánk és kérdezte, hogy tudjuk-e kit ábrázol. Nemleges válaszunkra részletesen elmagyarázta (lehet, hogy történelemprofesszor volt?), hogy Mecklenburg istennöjét tisztelhetjük benne.

    Itt már meg sem próbáltuk, hogy borravalóval rontsuk el ezt a magasztos hangulatot, még a végén ö is azt mondta volna: De kérem! Én schwerini vagyok! Mindenesetre nagyon tetszett nekünk az önzetlen segítsége.

    A "kicsinyke" kastély hatszáznál több szobát tudhat magáénak. Még körbejárni is feladat. Mögötte nagyvonalú parkba egy forgóhíd vezet. Ha jön valami úszó alkalmatosság egyszerüen félretolják. A park közepén áll az építtetö lovasszobra: Friedrich Franz II. Kisértetiesen hasonlít I. Vilmos császár karlsruhei lovasszobrára. Érdemes lenne összehasonlítani. A kastély oldalsó kertjébe nyugágyakat helyeztek ki, az ott pihenöket egy hattagú jazz-zenekar szórakoztatta hangulatos délutánt varázsolva nekünk is. Az esö csodák csodájára ekkor nem esett. Az egyik oldalsó kijárathoz mesterséges sziklákból fedett lejáratot képeztek a vízhez. Mint egy wagneri szinpadi kulissza.
    a schwerini kastély
    Fotó: Albrecht Klári

    A fötéren áll a város alapítójára, a szász Oroszlán Henrik hercegre emlékeztetö szobor. Felül egy oroszlán, alul négy oldalon életének föbb mozzanatai, az egyiken nem túl hízelgö módon az alattvalók csupasz feneküket mutatják.

    Megnéztük a bazilika oltárát, amelyet egy 13. századból származó mészködombormü díszít. Schelfstadt-negyed bejárásával tértünk vissza hulla fáradtan a szállodánkhoz egy mesterséges tavat is megkerülve. Közben a tó partján megelepetésünkre felfedeztük Heinrich Schliemann, Troja romjai felfedezöjének a szobrát, aki nem messze Warentöl (a müritzi ezer tó világában) született, ahova két nap múlva igyekszünk.

    Másnap reggel már indultuk volna Rostock irányába, de ámulatunkra kisütött a nap. Usgyi a kastélyhoz! Igy tudtunk néhány színes felvételt készíteni. Ajándék! Mint néhány éve Drezdában. Akkor sütött ki, amikor a Második világháborúban lebombázott világhírü, nemrég újraépített Miasszonyunk templomhoz értünk. De ott is, mint itt csak pillanatokig tartott az áldott állapot, utána eleredt az esö és szürkeség borult újra a tájra.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    kastélyilletlen szoborforgóhídHeinrich Schliemann

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    Hansaváros Rostock, Mercklenburg-Vorpommern
    2013

    Érdekes építészet, persze Giebel-lel (oromzattal) megspékelt házak. Itt is óriási, régi templomok. A St. Marien például 1290-böl való. Backstein, vagyis égetett téglákból rakott.

    Nekünk, szárzaföldi patkányoknak hab a tortán a kikötö. Hegyén-hátán yachtok, kicsik, óriások, szépek, még szebbek. Miért nem születtem ide a vízpartra? Egy oldtimer motoros-vitorlás halászbárka eladó. Igy rozsdásan, elhanyagolt állapotban is megdobbant a szívem érte. 35000 euróért már hozzá lehetne jutni. Ha lenne is rá pénz, mit csinálnék vele? Bár lakásnak is jó lenne. Korábban Hollandiában, Dániában láttunk már lakóhajókat.

    Innen tovább a Rügen szigetre. Útközben csak "nyugati" autókkal találkoztunk. Sehol egy Wartburg, Trabant, Moszkvics. Pont itt a szigeten láttunk egy Trabit mégpedig egész vonzót, cabriole-nak átalkítva.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    eladó halászhajóSt. Mariengiebeles házakyacht-kikötö

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    Rügen, Mecklenburg-Vorpommern, Németország legnagyobb szigete
    2013

    Hatalmas és milyen hosszú híd vezet a szárazföldröl a sziget déli csücskére! A sziget óriási, már huzamosabb ideig haladunk a keskeny úton, de még mindig Rügen. Sellinben hamar megtaláljuk a szállodánkat. Onnan már nics messze az üdülötelepi belváros és a tengerpart, de mi addigra már annyi kilométert tettünk a cipönkbe, hogy kocsival mentünk és egy parkolót kerestünk a központ közelben.
    a Villa Elisabeth 2013-ban
    Fotó: Albrecht Klári

    Az érdekesség, hogy 56 évvel ezelött jártam már ott egyszer. És véletlen, hogy pont ´56 miatt? Azt akarták, hogy a forradalom után, talán a sokkolt (én egyáltalán nem voltam az, csak belekerültem valahogy a csapatba) gyerekek valami mást éljenek meg, kihozzák öket a traumából, amit a harcok okozhattak nekik. Most, hogy igy visszagondolok én is voltam légópincében, amikor közeli ágyudörgések miatt az egész ház odamenekült. Nekem az egy élmény volt, hogy a kevés hely miatt egy ágyban aludhattam (nem szabad mindjárt jóra gondolni: ruhástól és 9 évesen) az alattunk lakó Jerkóék hasonlókorú szép lányával. A felnöttek, köztük Apám is, ultiztak, az asszonyok csevegtek. Egyáltalán nem tünt veszélyesnek. Egyszer egy tank, akkor éppen a második emeleti lakásunkban voltunk, elhaladt a házunk mellett és a Bocskai út végén nem tudott továbbhaladni. Megfordulva a csöve egy ideig ablakunkra mutatott. Talán ez volt az egyetlen feszült pillanat. De nem tüzelt. Különben nem tudnám ezeket a sorokat irni. A tank nehéz zörgéssel elvonult.

    Vissza Rügenhez. 1957 elején összeirtak gyerekeket, akiket elvittek kikapcsolódni az NDK-ba és azon belül jutottak a Rügen szigetére is. Egy onnan szüleimnek küldött képeslapot Anyukám megörizte, azon jól olvasható Villa Elisabeth felirat. Ebben a házban voltunk elszállásolva. És mit ad Isten! Megtaláltuk. Egy picit átalakítva, de a jellegét megtartva szálloda és vendéglö jelenleg. Csodás ez az üdülöhelyi romantikus építészeti stilus. Fával gazdagon díszített homlokzat, erkélyek, tornácok. Valószínü úgy száz évvel ezelött egyvalaki elkezdte ezt a fehérre festett csodát és a többieknek megtetszett, követték. Ma Magyarországon talán a Hüvösvölgyben található hasonló a Kisvasút, vagy a villamos néhány megállóján ilyen stilus.

    Ahogy a tengerhez vezetö egyre emelkedö utcán megyünk még nem látunk semmit a végén, csak az eget, mint San Franciscoban sok helyen. (Ilyen lehetett régen a hajósok elképzelése, amikor még úgy hitték, hogy a Föld tányér alakú és nem kerek, hogy egyszer csak véget ér és utána nincs semmi, egyszerüen leszakad a part. Sellinben ahelyett, ahogy logikus lenne, hogy a tenger felé ereszkedne a part, egyre csak emelkedik, majd hirtelen lebukik, hogy szabad rálátást nyújtson a jóval lejebb lévö (talán 30 méter?)
    a sellini Seebrücke (tengeri híd)
    Fotó: Albrecht Klári
    partra és ott a híres-neves Seebrücke-re, tengeri hídra. Már több mint száz éve közkedvelt volt a tehetösebbek körében ott nyaralni, fürdeni. De most is tömegével látogatják az emberek, akik száraz lábbal többszáz méterre bejuthatnak a tengerbe.

    Csak röviden a története:
    1906 az elsö sellini tengeri híd avatása
    1912 viharok és jégmozgás miatt javításra szorul
    1920 egy gözhajó szikrájától leég
    1924 a jégzajlás összetöri és messzire sodorja, még ebben az évben újraépítik
    1941/42 a zord tél újból elsöpri
    1956 csak a hidföt építik újra táncteremmé (ezt láthattam én 1957-ben a partról)
    1974 veszélyesnek itélik és lezárják
    1978 lebontják
    1998 újraépitik a mai formájában

    Különleges varázsa van. Éppen nem esett, de lógott a lába. Olyanok is a felvételek. A homokos parton lehúztam a cipömet és igy mentem be a vízbe. Szerintem ez nem a Keleti- hanem a Jeges tenger volt, olyan hideg volt a vize, de leglább érintettem. Körülfogta a lábamat ez a közeg. Felemelö érzés, hiszen már
    a prorai "üdülöhely" maradványa
    Fotó: Albrecht Klári
    megmártottam magam az atlanti-, a csendes-, az indiai- óceánban, az északi- és most a keleti tengerben is. Gyüjtöm ezeket a nem mindennapi érzéseket, hogy egy óriási viztömeg egy pici részébe azért belemerülhettem. Olyan lélekemelö még nézni is a kis halászhajókat, a parton pihenni öket, mint a partravetett halak. De a formájuk, ami igazodik a magas hullámverésekhez, már az is isgalomba hoz, egyszerüen elkápráztat a harmonikus formájuk a hajóépítök ügyessége, amikor még deszkalapokból állítottak össze tengerre alkalmas lélekvesztöket. És a tenger állandó morajlása, a lecsapódó hullámok zenélö, elhalló és újból kezdödö csilingelését. Csodás a halott kagylók elhagyatott házának sokfélesége is.

    Rügen délkeleti feléböl északnyugatra indulunk. Útközben elértük Prora falut, amelyik negatív üdülöhely címet nyerhetné el. No nem a település, hanem a területén a nácik által (1936-39) épített több mint négy kilométeres szakaszon elnyuló KdF-Seebad (Kraft durch Freude - tengeri üdülöhely) miatt. Ez egy szörnyszülött a gyönyörü természetben. Nem azért, mert az enyészetté vált, de már újkorában is borzalmas lett volna. A nürnbergi - korabeli filmekröl jó ismert - náci megalómániás pártgyülési aréna után a másik legnagyobb összefüggö építészeti maradvány. Ma müemlék!! Ha nem tudnánk az eredetét, azt hihetnök, hogy ezt a szocreal épületkomplexumot Ulbrich, vagy Honecker idejében létesítették, léleknélküli emberformálásra, agymosásra.

    A tervek szerint ebben a soha el nem készült "müben" húszezer ember nyaralhatott volna egyidöben. A háború kezdetekor az építömunkásokat áthelyezték a peenemündei rakétakisérleti telep építésére, amelyet végül is
    Königsstuhl krétaszikla
    Fotó: Albrecht Klári
    az ürkutatás bölcsöje (fömérnök Werner von Braun). Itt készültek el részben a V1 és V2-es rakéták. Anyukám is emlegette, hogy a háború alatt sokan hittek abban, hogy ennek a Csodafegyvernek a bevetésével megfordítható a háború menete és megállítható a vörösök elörenyomulása, és az ország megmenekülhet.

    Vissztérve Prora házaira, elszomorító látványt nyújtanak. Feltételezhetöen szórakozó fiatalok azzal ütötték el az idöt, hogy kövel bedobálják az ablakokat. Kevés akadhatott köztük, akik olyan erösek, ügyesek voltak, hogy feldobjanak a legfelsöbb emeletekre, mert azok az ablakok épségben maradtak. Tervek szerint luxuslakásokat akarnak kialakítani a jelenlegi házcsontvázakból. Már felvonultak az építök, néhány épületen állványzatok láthatóak és óriási plakátok igyekeznek kedvet ébreszteni a potenciális vevök körében. Igaz, hogy a képzeleti kép az ablakon keresztül a tengerre néz, de ez csak a felsö emeleteken lenne igaz, az alsók elöl eltakarják a dünék és a rajta lévö növényzet.

    Megérkeztünk a világ kultúrális örökségéhez, a messze földön híres rügeni krétasziklákhoz. Tényleg lenyügözö ez a száz méterröl a tengerszinre leszakadó hegyoldal fehér fala. Hajók, buszok hozzák az érdeklödök tucatjait. Egy érdekes kiállítás is színesíti a képet. Föleg gyerekek fantázáját gyújthatja meg a természet évmilliós változásáról, alakulásáról szóló anyag.

     

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    a sellini tengeri hídtipikus nyaralókhalász-ladikok

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    Taubertal, Frankenhöhe, Baden-Württemberg
    2013

    Karlsruheból indulva az autópályáról mintegy száz kilométer megtétele után letértünk és alósóbbrendü útakon haladtunk, hogy valamit láthassunk is az öszbecsavarodott tájból. Észak felé – azaz jó irányba – mentünk a fotófény
    Kirchberg
    Fotó: Albrecht Klári
    szempontjából. Nem is kellett sokáig várni, máris elöbukkant egy kis falu, pontosabban elöször magasra ágaskodó tornyait vettük észre. Kirchberg. Egy falatka csupán a vár és úgy veszik körbe a házak, mit kotlós tyúkot a kiscsibék.

    Mig a faluhoz értünk nem is vettük észre, hogy egyenletesen emelkedett az utunk, csak a váron és a hátsó várkapun áthaladva derült ez ki, mert hirtelen meredek lejtö mögött messzire látva szép, dimbes-dombos táj tárult elénk. Alattunk ódon köhid szelte át a Jagst patakot. Jól fel lehetett hallani a várig a patak zúgását, mert megtörik a híd elött a meder és zubog le a víz a széles, természetes lépcsön.

    A vár tér felöli oldalánál hatalmas címernél hirdetik az egykori uraságokat. Itt fedeztük fel hogy ez a hely is a szerteágazó családi szálakkal és birtokokkal rendelkehzö Hohenlohe dinasztia tulajdonában volt. Van? Ki tudja? Az egyik épületen olvashattuk Adelheid* hercegnö nevét is, aki korházat alapitott Kirchbergben. Ma idösek otthonának ad helyet. Egyik rokona, szintén Adelheid, erröl a területröl (Hohenlohe körzet) származott és késöbb angol királynö lett.

    (*Adelheid név ismerösnek tünhet a magyar történelemben is: tizedik században élt egy ilyen nevü hölgy, akinek a férje, I. Otto volt. Ö az, aki többedmagával legyözte a magyarokat a nyugati kalandozások lezárását jelentö augsburgi, ismertebb nevén Lech mezei csatában.)

    Kircherg vára egy picit elhanyagolt, pedig jól ki lehetne használni, látnék benne fantáziát. Nagyon tetszett például a völgy felöli kapu belsö udvarának a kialakítása. El tudom képzelni, hogy milyen fényes bálokat rendezehettek ott. Jó idöben a minden oldalról helységekkel körülvett udvaron, rosszabbkor pedig ezekben a csupaablak, kilátó szerü helységekben szórakozhattak az egykori aranyifjak, dámák. Ma fényképész és más mütermeknek ad otthont.

    A templomot, mint annyi pótolhatatlan, ezer év alatt kialakított építészeti remekmüvet Németországban biztos az angolszászok bombázták le, mert csak a frontoldal maradt meg, vagy építették újra régi tervek szerint, hiszen a belseje kiábrándító beton. A falakon meglepö a héber feliratos tábla. Talán a megbékélés jele, vagy ökomenikus istentiszteletet tartanak a falai között? Nem derült ki. Egy pókhálós bejáratot fedeztünk fel pont a templommal szemben. Nagyon rég léphetett át ezen a küszöbön élö ember. Úgy tünik, hogy ez a látvány a templombajárókat egyáltalán nem zavarja.
    Weikersheimi kastély
    Fotó: Albrecht Klári

    Innen Weikersheimbe ruccantunk át, ahol türelmesen várt ránk a Tauber folyó partján, na kinek is a kastélya? Talált. A Hohenlohe dinasztiáé. Volt. Ugyanis eladták már a legtöbb ilyen „apróbb” ingatlanukat a tartománynak, igy legalább rendben vannak tartva és a mindenre kiváncsi nagyközönségnek is nyitva állnak. Vizivár volt elöször, majd reneszánsz stilusban átépítették. De utána megállt a fejlesztés, mert kihalt az az ág, amelyik néha legalább megfodult a falai között, a rezidenciájuk máshol volt. Ez volt a várkastély szerencséje, mert igy megörizte formáját a mai kor látogatóinak.

    Érdekesek voltak az idegenvezetö információi, például hogy milyen pompásan kialakitott termek voltak, de fürdöszoba egy sem. Féltek a viztöl, azt hitték, hogy a viz terjeszti a betegséget. Inkább illatszerekkel locsolták magukat ezzel valamelyest elnyomva a testi szagokat. A család föbb tagjai mindegyikének volt három, a rangjukhoz mért nagyságú és kialakítású helysége. Az elsö a váró, a második az audencia helye és a harmadik a hálószoba. Azt gondolhatnánk a mai eszünkkel, hogy a hálószoba volt a legintimebb helységük. De nem. A legnagyobb megtiszteltés akkor érte a látogatót, ha a hálószobában fogadták. Az ágyat, ami rövidebb volt, mint a maiak, hiszen ülve aldutak, magasra építették, hogy a látogatóknak ne kelljen lehajolni és az ágyban fekvö egyszintben legyen a széken ülövel. Az ágyhoz kis létrát tettek, ha az uraság ki- és beszállt az ágyba, majd a szolgák elvitték onnan. Amit ma egyszerüen képtelenségnek tartunk: a látogatás ideje alatt, ha italt szolgáltak fel, a vendégnek illett szürcsölni. Ennek örülnének igazán a mai gyerekek.

    Érdekes, hogy csak azokat a termeket diszítették fel, ahol vendégeket fogadtak, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy meglepjék, elkápráztassák öket a drágábbnál-drágább butorokkal, berendezési tárgyakkal, faliszönyegekkel, amelyek néha akkorák, hogy két részböl állnak. Néhány csoda-tükröt egyenesen Velencéböl hozattak. Hogy el ne törjön
    Dombormü
    Fotó: Albrecht Klári
    ez a méregdrága portéka vajba fektették, hogy a rezgéseket felfogja és nem lóháton, vagy lovaskocsival, hanem kézben hozták idáig. A látogató csoportunk egyik tiz év körüli kislány tagja felfigyelt arra, - rendesen meg is dicsérte az idegenvezetö -, hogy a butorok kárpitjai összhangban vannak a falak diszítéseivel. Erre is ügyeltek az építtetök és a kivitelzök.

    A leginpozánsabb a gazdagon díszített lovagterem. Különös megoldás a félig dombormü, félig szobor szavarsok a falon. Egy elefántot is megmintáztak ilyen formában, azonban az alakja nem arányos. Az idegenvezetö szerint a müvész nem látott életében egyetlen élö elefántot sem, csak a leirásokat követve mintázta meg. Mai szemmel inkább komikus, mint dekorativ. Vicces rajzfilmek figuráira emlékeztet.

    A fö falon festményeken ismerös alakok. A magyar történelemben is jelentös szerepet játszó Mária Teréza valamint férje Lotharingiai Ferenc. Mint vendégek fordultak meg ezek között a falak között. A két festmény között lévö dúsan dekorált dombormünél kérdezte egy csataljelenet kapcsán az idegenvezetö, hogy mit fedezünk fel rajta. A turbános törököket jól fel lehetett ismerni. Helyeselt, mert a török, ha idáig nem is ért el, de hosszú évszázadokon át Európát fenyegetö tényezö volt. De azt is kérdezte, hogy kiket látunk még az ellenség soraiban. Erre senki nem tudott választ adni, pedig ezek katolikusok voltak. A hohenlohe felségterület a reformáció idején végig protestáns maradt. Ma már senki sem gondol rá, mármint a valamikori ádáz katolikus-protestáns ellentétekre és annak legdrámaibb kicsúcsosodására a Harmincéves háborúra, amely fél Európát fölégette, elnéptelenítette.

    Albrecht Gyuri

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    Kirchbergtermészetkapupark
    Weikersheim lovagterema kapu elötti téra parkot lezáró rész

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    Aschaffenburg, Bajororoszág
    2013

    Weinheim
    Fotó: Albrecht Klári
    Vasárnap gondoltunk egyet és elmentünk kiránulni északra Karlsruhetól. Pedig már rég itt élünk mégsem láttuk például a viszonylag közeli Weinheimet. Aranyos kis városka, ide még visszajövünk. Egy domb tetején szeszélyesen kanyargó utcákon polgárházak, kastélyok, kis terek tarkítják a képet. Alig látszanak a háború nyomai. Valószínü gazdag város, hogy igy kiheverte.

    Átrobogtunk "Vettelheimen" is, hivatalos nevén Heppenheimen keresztül, ahol szintén vannak látnivalók, de most nem álltunk meg. Majd legközelebb. Nem véletlen, hogy Vettelheimnek is nevezik, hiszen innen származik a jelenlegi Forma 1-es világbajnok, azaz Sebastian Vettel.

    Onnan Offenbachba vezetett az útunk. Alig látni régi házakat, csak egy kis templom áll büszkén a toronyházak közepette, pedig biztos polgárházak vették annakidején körül. A hazájukból, vallásuk miatt elüldözött hugenották építették a 18. század elején. A tájékoztató táblán áll, hogy 1943-ban bombatalálat érte, de már négy év múlva rendbe is hozták. Egy-két közeli helységen, mint például Hanau-n is keresztülhajtottunk, vagyis meg sem álltunk, mert a futó pillantásunknak semmi érdekeset nem kínált a város. Egyet pedig nem szabadott volna kihagynunk, most már bánom, a Grimm testvérek szülöházát. De biztos megyünk még arra egyszer.

    Eredeti terveink szerint nem akartunk a közeli Aschaffenburgba menni, csak a gyakori útelterelések miatt már szinte körbe-körbe jártunk az általunk kinézett helyek elérése nélkül. Úgy gondoltuk, ha a többiek is úgy néznek ki, mint Frankfurttól keletre a falvak a Majna folyó partján, akkor nem veszítettünk sokat. Igy kötöttünk ki Aschaffenburgban. És milyen jól jártunk!
    Basilica minor
    Fotó: Albrecht Klári

    Meglátogattuk a város jelképét, a monumentális Johannisburg kastélyt. Klári imádja fotózni a szakrális helyeket, itt aztán voltak dögivel. Az egyik legérdekesebb a Stiftbazilika. Dombra épült, ettöl is már izgalmas, de a különbözö korok egymásra rakott, tapasztott kiegészítöi egymással harmonikus egységet alkotnak. Az oszlopos kerengö, a fehér falak, a vörös téglás dekorációk, külön-külön egymagukban és együttesen is szemet gyönyörködtetök. Felfedeztem egy táblát a templombelsöben tiarával és két keresztbe helyezett kulccsal egyetemben. Mit sem sejtvén azt hittem, hogy egy pápai látogatás alkalmával került ez a jelvény a falra. De nem. Az un. Basilica minor-ok, azok a kis baziliák kapják ezt a megtiszteltetö címet és pápai jelvény viselésének jogát. A pápa adományozza ezt a kiváltságot azoknak a templomoknak, amelyek kiemelkednek társaik közül.

    Alkalmi idegenvezetönönk (mindenhol mellénkcsapódik egy-egy ilyen lelekes helybéli, talán látja rajtunk az átlagosnál élénkebb érdeklödést) tájékoztatott bennünket a Cranach-iskoláról, az eredeti Grünewald festményekröl, Albrecht (várjunk csak! Hol is hallottam ezt a nevet már?) von Brandenburg jelentöségéröl a város és a templom történetében. Nagyon nem vagyok büszke a névrokonomra, mert ö volt Luther ellenlábasa. Egész fiatalon már gyüjtötte a föpapi címeket a Mainz-itól kezdve, ami akkor sem volt legális, de persze anyagiakkal sok mindent el lehetett érni. Albrecht volt az, aki a búcsúleveleket szorgalmazta ami végül is az egyház kettészakadásához vezetett.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    JohannisburgMetzgergasseTemplombelsöChranachi iskola

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    Pfullendorf, Baden-Württemberg, Dreher
    2013

    A múltokori "utijelentésemet" még be sem fejeztem és már újra útra keltünk. Lassan pusztán a képes beszámoló marad, ha igy folytatjuk az "ismerd meg hazádat" mottó alapján becserkészett német területek felfedezését, hiszen nem tudok szöveggel a képekkel lépést tartani.
    Pfullendorfi kapú
    Fotó: Albrecht Klári

    Utazáskor nemvárt meglepetések érhetik a gyanútlan túristát. Igy történt ez most is velünk. A napokban a bodeni tóhoz akartunk leutazni, ott is éjszakázni, de nem találtunk szobát igy a közeli helységekben kerestünk mondván, hogy onnan könnyü bejárni a környéket. Az interneten talátlunk is helyet egy romantikus favázas házban Pfullendorfban, az addig soha nem is hallott községben, amiröl hamarosan kiderült, hogy csak a térképen volt oly közel a tóhoz. De sebaj! A szállót a festöi falu közepén hasonló ódon házak közepette találtuk meg. Körbejártuk a helyi nevezetességeket és utána, már a szálloda kulcsaival a zsebünkben elmentünk a tóhoz.

    Késö este értünk vissza és akkor csak úgy kiváncsiságból a portán található tájékoztatót kezdtem el olvasgatni. Ebböl derült ki, hogy ez a ház mindig, vagy legalábbis már régesrég a Koronához címzett fogadó volt és valamikori vendéglös családot Drehernek (1620-1817) hívták. Ennek a családnak a sarja az ifjabbik Franz Anton Dreher ( 1735-1820), aki áttelepült Schwehatba. Eleinte nehéz sora volt, pincérkedett, majd bérelt egy kis serfözdét. Ez volt annak az ívnek a kezdete, melynek a végén világhírü lett.
    Krone, a Dreher fogadó
    Fotó: Albrecht Klári

    Ismerösnek tünt a Dreher sör név. Hát persze! – csaptam a fejemre, hiszen otthon láttam, söt még ittam is ilyen sört! Kiderült, hogy tényleg vannak magyar kapcsolatai. Ilyen a véletlen! Vagy nem is véletlen, hogy pont ott szálltunk meg? Az ösapa vendégfogadós nyomdakait nem akarta követni a fiú, nem kivánt leregadni ezen az istenhátamögötti kis faluban, szárnyalóbb tervei voltak. A fiának – ha lehet – még több. Dreher Antal (1810-1863) Münchenben, késöbb Angliában szívta magába a sörkészítés minden csínját-binját. 1840 táján kifejlesztett egy addig ismeretlen sörfajtát, a Lager-sört. Bécs mellett Magyarországra (1862) is kiterjesztette a tevékenységét, igy jött létre a Dreher sörgyár Budapesten, közelebbröl Köbányán.

    A köbányáknál fúrt kutak vizéröl kiderült, hogy kiváló alapanyag ehhez az arnayló nedühöz. Felfelé ívelt a gyárak (Köbánya után a nagykanizsai is 1928-tól) magyarországi pályája, mignem az államosításkor (1948) elveszítettek mindent. Igy lett Köbányai ill. Kanizsai Sörgyár a nevük.

    Bár annakidején a többi sörhöz képest leócskázták, nekem kedvencem volt mind a kettö. Söt mig katona voltam Nagykanizsán, ott sikerült sokszor olcsón olyan jegyet venni a dolgozóktól, amiket természetbeni juttatásként kaptak, és vagy azért, mert nem birtak annyi sört meginni, vagy azért, mert kellett a háztartási pénz kiegészítéséhez, mindenesetre hozzájutottunk és a gyár portájánál kialakított üzlethelységböl hoztuk el a friss „folyékony kenyeret“. Ha jól emlékszem volt köztük un. családi sör is, mégpedig csatos üvegben, ami nem feles kiszerelésben volt, hanem elérte a müncheni Maß-t, vagyis az egy litert. Azok voltak a szép idök! A 90-es években, azaz a rendszerváltást követöen különbözö külföldi érdekeltségek, például délafrikai (miért pont?), felvásárolták a gyárakat és újra átkeresztelték a világban jól csengö korábbi névre: Dreher. Egészségünkre!
    Szent Jakab templom
    Fotó: Albrecht Klári

    Pfullendorfban a valamikori négyböl még megmaradt egyetlen városkaput is lencsevégre kaptuk, valamit a Szent Jakabról, többek között a zarándokok szentjéröl elnevezett templomot, elötte vasszoborként és stilszerüen mint vándor megejelenítve. Persze nem tudom miért, mert önmaga szegény sokat nem vándorolt, mármint vándorbottal a kezében és gyalogszerrel, hanem csak holtan. Miután Jeruzsálemben vértanúhalált halt holttestét feltették egy hajóra, amelyik Spanyolországban kötött ki. A szentföldi zarándoklatok hanyatlását követöen felerösödött az érdeklödés az európai szent helyek irányában; az egyik leghíresebb a Jakab út, az "El camino", amely többszáz kilométer után Santiago de Compostelaban ér véget, azon a helyen, ahol a legenda szerint annyi hányattatás után Szent Jakab földi maradványai végsö nyugvóhelyet találtak. Szent Jakab spanyolul Sant Iago-t jelent, igy lett több, valamikor spanyol érdekeltségü városnak is a neve Santiago.

    Maga a pfullendorfi templom kivülröl inkább egy puritán anglikán templomhoz hasonlit, belépve azonban gazdagon díszített rokokó belsö fogadott bennünket. Mindig elcsodálkozom, hogy a hit mennyire megdolgozta az emberek, föleg a müvészek fantáziáját és mennyire megnyította a gazdagabbak pénztárcáját. Mennyi szépséget, nagyságot, kreativitást, technikai bravúrt és még mi mindent jelentett ezeknek az épületeknek a megtervezése, felépítése, dekorációja. Fantasztikus! A következö ilyen gazdagon, ott szinte kizárólag márvány szobrokkal böségesen ellátott templomot Salem-ben láttuk, a jelenleg is ott élö badeni herceg és családjának impozáns kastélyegyüttes közepén lévö szintén az angol építkezési stilusra emlékeztetö épület. De erröl majd a következö alkalommal.
     

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    1523-ban épültvárosházagirbegurba házSzent Jakab egyik legrégebbi alemán ház 1317-böl

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    Salem, Baden-Württemberg
    2013

    Igyekszem szavakba foglalni azt a márvány csodát, amit Salem-ben a bádeni herceg megmaradt "szerény" lakhelyénél láttunk. Azért használom a "megmaradt" kifejezést, mert évekkel ezelött eladtak jónéhány családi kastélyt, mert nem birták már a fenntartásuk költségeit. A salemit látva nem is csodálom. De ne vágjak a közepébe.
    kastély
    Fotó: Albrecht Klári

    Bár képeket sokszor láttam róla, igaz mindig csak részleteket, ezért meglepett, hogy milyen jelentös kiterjedésü a Bódeni tó északi partjához közel esö Salem gyönyörü parkjában elterülö kastély, cisztercita kolostor és templom épületkompexum, amely mintegy 900 éves múltra tekint vissza. Egy légifelvétel mutatná meg a leginkább a tényleges kiterjedését, mert a mi fotóinkon is csak részletek tünnek fel.

    A tizenkettedik és tizennyolcadik század között az eredeti templomot többször lebontották, vagy leégett, a helyén felépítettek egy újabbat, nagyobbat, hogy egy idö után majd ezt is lebontsák helyet adva a közel mai formájában látható jellegzetesen (német) gótikus épületnek. Az apátság nemcsak méreteiben volt jelentös, hanem az ország dolgainak irányításában is. Nem véletlenül viselt hosszabb ideig birodalmi címet (Reichsabtei), amely annyit jelentett, hogy nem tartozott másnak számadással, csak közvetlenül a császárnak. Nem bizonyított, de minden jel arra mutat, hogy az 1414. évben járt ebben a templomban Zsigmond magyar (és egyben német) király is amikor arra a bizonyos konstanci zsinatra Salemen keresztül vezetet az útja, ahol mint ismeretes szabad elvonulási igéretét megszegve Husz Jánost máglyahalálra itéltette.
    salemi templom
    Fotó: Albrecht Klári

    Látszik a templom belsején is, hogy igen jelentös lehetett a kolostor, például a gazdagon díszített föoltáron kívül ennyi mellékoltárt és mi több, márványszoborral ékesítettet még nem láttunk egyetlen templomban sem, itt viszont több, mint huszat számoltunk össze. Imát és munkát magukra vállaló szorgalmas szerzetesek föleg gyümölcs- és szölötermesztésben illetve borkészítésben jeleskedtek ez hozta meg a gazdaságuk fellendülését, ami látszik a komoly kiterjedésü melléképületeken is. Emelett számottevö volt a kolostor falain belül a kézmüves foglalkozások száma is, például kovács- és üvegfúvó mühelyek a mai napig megtekinthetök.

    Marie Alexandra
    forrás: wikipedia

    A kolostor egészen az 1800 évek elejéig zavartalanúl müködött, mikor is a szekularizáció miatt bezárták. Európa határait saját kénye-kedvére átszabó, ill. államformákat megszüntetö és újakat teremtö Napóleon a Rajna nyugati partján elveszített területek kompenzálására adományozta Salemet a bádeni örgrófoknak, akik számos kastélyuk (Karlsruhe, Baden-Baden, Rastatt, stb.) közül pont ezt tették meg székhelyüknek. A rastatti kastély egykori ura egyébként beirta nevét a magyar történelembe is. Ennek ellenére Ludwig Wilhelm marsall, azaz magyarul Bádeni Lajos neve kevésbé ismert, pedig a híres Savoyai Jenö mellett ö is tevékenyen részt vett Magyarország török uralom alóli felszabadításában.

    A bádeni házból való az a hercegnö, aki negyvenkét évesen 1944-ben lelte a halálát, amikor az angolszászok kíméletlenül - ki tudja hányadszor - terrorbombázták más német városokhoz hasonlóan elöszeretettel a védtelen civil lakosságot Frankfurtban is. Marie Alexandra egyike volt az utolsó német császár utolsó kancellárjának, Max von Baden gyermekeinek. A hercegnö Salemben született és mellékesen az utcánk névadója. Ilyen elökelö helyen lakunk, már ami a nevet illeti. Egyébként sokan eltévesztik, a legtöbben Maria Alexander-nek irják a boritékra. Az ügyetlenebb postások sokszor nem jönnek rá és visszajuttatják a küldeményt a feladónak. Akkor rosszabb a helyzet, ha valaki még nem járt nálunk és GPS-szel akar idetalálni. Panaszkodnak, hogy a mi utcánk nincs benne a készülékükben. Minden esetben kiderül, hogy helytelenül irták a nevét. Szegény Marie Alexandra hercegnö akaratlanúl is ennyi bonyodalmat okoz nekünk.

    Egy kislánykori képet találtam róla az interneten. Arisztokrata származása sem mentette meg ezt a szép lányt a szörnyü és értelmetlen haláltól.
    Bernhard herceg
    Heinz Fenrich K´he
    föpolgármesterével
    Fotó: Albrecht Klári

    Látszik, hogy mit olvasok: Jörg Friedrichtöl a Der Brand kötetet: Németország bombázása 1940 és1945 között. Amit az angolszászok itt müveltek, az felülmúl minden képzeletet. A háború - akármilyen cinikus is ezt kijelenteni - a repülö föltalálása óta bombázásokkal jár. De ez nem háború volt, hanem tudatos, elöre megfontolt és szánt-szándékkal a civilek körében módszeresen véghezvitt tömeggyilkosság.

    Ez csak most, a könyv olvasásakor világosodott meg ennyire bennem. Az akkori német vezetök - akik nem lettek öngyilkosok - joggal nyerték el háború után méltó büntetésüket. De újra és újra kérdezem én! Miért nem ültek Nürnbergben a vádlottak padján azok is, föleg az angolszász politikai- és hadvezetök, akik ezekre a hihetetlen emberellenes büntettek tervezésére, kidolgozására, elkövetésére kiadták a parancsot? Persze tudom a választ, nem vagyok naiv, hogy mindig csak a gyözteseknek van igazuk. De ezeknek a bünöknek nem szabadna elévülniük és máskor, máshol még felelöségre vonhatták volna öket és a hozzájuk hasonló társaikat, akik ennyi borzalmat okoztak az embereknek. Sehol, semmikor nem szabadna, hogy ne legyenek következményei az ilyen cselekedeteknek. Mert anélkül milyen üzenetet hordoz ez a jövö nemzedékeinek? Azt a téves üzenetet, hogy lehet bármit csinálni büntetlenül, csak lehetöleg a gyöztes oldalon kell maradni, mert akkor meg lehet úszni az ilyesmiket szárazon? Elképesztö. Mindensetre mindenkinek - föleg a kötélidegekkel rendelkezöknek, mert szinte minden egyes lapja felháborító történeteket mesél el - ajánlom ezt a könyvet, söt fontosabb részleteit az iskolákban is tanítani kellene. Végtére is az igazság az egy, amit minden oldalról meg kell(ene) világítani.

    A bádeni fejeldelmi család jelenlegi feje Maximilan von Baden örgróf, aki visszavonult a közélettöl és a család ügyeit a szintén Salemben születt és ott is élö negyvenhárom éves fia Bernhard Prinz von Baden vezeti. Nem igazán kerül az ember akár a közelébe is ilyen föméltóságokhoz, de egy 2006-os hagyományörzö ünnepségen itt Karlsruheban egy polgárör és Heinz Fenrich, az akkori föpolgármester jókedvü társaságában sikerült Klárinak lencsevégre kapnia a fiatalembert. Hogy egy kicsit pletykálgassak is; akkármerre is nézünk az európai monarchiákba, vagy olyan demokráciákba, ahol az egykori címeket megtarthatták az arisztrokraták, morganikus házassága miatt ma már egyetlen királyi-, fönemesi sarjat sem fenyeget hátrány. Igy Bernhardot sem, hiszen ö is polgári személyt vett feleségül. A négy évvel idösebb asszony három fiúval ajándékozta meg.

    Bernhard úgy nyilatkozott egyszer egy újságnak, hogy ha elmegy gyerekekhez mindig megkapja a magáét, hiszen beharangozzák jó elöre óvódákban, iskolákban, hogy egy királyi fenség érkezik hozzájuk. A kisgyerekek méregetik, méregetik majd legtöbbször öszintén kimondják: - Csalódtunk benned. Te nem lehetsz királyi fenség, mert nem is viselsz koronát.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    kastélybejáratnagyvonalú park egy részletemárvány, márvány hátán

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    Albstadt, Baden-Württemberg, Stauffenberg grófi család
    2013

    Sikerült valamit kiirni magamból a bódeni kirándulásról, pedig még mennyi élményben volt részünk! Nem kell megijedni, most már mások foglalkoztatnak, ez az út egyre inkább háttérbe szorul.
    Stauffenberg emlékhely
    Fotó: Albrecht Klári

    Már magamnak is unalmas vagyok, ha arról beszélek, hogy egyszerüen nem lehet véletlen. De ha lépten-nyomon úgy érzem!

    A Bódeni tótól hazafelé jövet bementünk az Albstadtba. Már a nevünk azonos kezdete is kötelezne bennünket, hogy betérjünk ide. Nem túl sok minden látnivaló volt, azokat persze megszemléltük és hamarosan mentünk is tovább. Alig néhány kilométer megtétele után nem kis meglepetésünkre megint Albstadtba értünk. Rémeket látunk? Vagy eltévesztettük és az elözöt nem is igy hívják? - kérdegettük egymástól. Mindenesetre itt is megálltunk, mert az út szélén egy kedves kis templom hívta fel magára a figyelmünket. Gondoltam Klári leküzdi azt az egynéhány lépcsöfokot, amivel a templom szintjére ér, készít felvételeket, addig én emgvárom a kocsiban és máris továbbroboghatunk. De aztán mégis rászántam magam és vele mentem. Alig kerültünk meg a keskeny gyalogoshid után egy kis kerek építményt a templomkert sarkánál, mikor feltünt a felirat rajta: Stauffenberg Ehrenmal, vagyis tiszteletbeli emlékhely.

    Ez az! Nincs véletlen! Megborzongtam. Mi késztetett arra, hogy mégis kiszálljak a kocsiból, hiszen eléggé fáradt voltam már addigra? Fogalmam sem volt elötte róla, hogy mi vár ott ránk. Valami derengett, ne nem akkor, hanem általában, hogy a grófi Stauffenberg családnak Baden-Württembergben is vannak kastélyaik, de hogy pont ebben a faluban, az meröben meglepetés volt.

    Megrendülve hajtottunk fejet annak az emberenk az emlékmüvénél, aki motorja volt a 1944. nyarán annak a merényletnek, mondhatnánk államcsinynek, amely megfordíthatta volna a háború menetét, vagy legalábbis megállíthatta volna az irdatlan véráldozat folytatódását. Emlékezzünk csak a még kilenc hónapig tartó kilátátástalan harcokra a Föld különbözö területein, de leginkább az angolszászok által a német városok ellen elkövetett, a végén már naponta, sokszor azon belül is óránként ismétlödö terrorbombázásaira.
    Stauffenberg család egyik kastélya
    Fotó: Albrecht Klári

    Ahogy érdeklödve nézelödtünk az emlékhelynél, majd a kastély parkjában, megszólított bennünket egy helybéli asszony. Alkalmi idegenvezetönk szívesen mesélt a grófi családról. Claus Schenk von Stauffenberg bátyjával, Berthold-dal már negyvenhárom nyarán ebben a kastélyban tervezgették, hogy miként fog kinézni Németország egy esetleges Hitler elleni merénylet után. A Stauffenberg család leszérmazottai a szélrózsa minden irányában szétszóródva élnek, a fiatalok már csak ritkán jönnek ide a kastélyba, maximum kivételes ünnepek alkalmával.

    Claus von Stauffenberg gróf
    forrás: wikipedia
    A hölgy arra is választ adott nekünk, hogy nem lidérc volt az, hogy már jártunk más Albstadt városban, hiszen a környéken nyolc különbözö nevü település alkot egy várost. Ez, ahol az emlékhely és a kastély található, ezt Albstadt-Lautlingen-nek hívják. Tehát az Albstadt után mindegyiknek van még egy alcíme is, amit mi nem vettünk a táblákon észre.

    Ez a hazaszeretettel átitatott nemesi család meg volt rendesen átkozva. Két ikerpár közül csak hárman élték meg a felnöttkort és azok közül is egy, csak Alexander élte túl a háborút, akinek viszont a felesége nem mert repülöhalált halt.

    A testvérek közül ketött a Hitler elleni legismertebb, a Wolfschanze-ban végrehajtott sikertelen merényletben való részvételükért kivégeztek. Bertholdot (39) három héttel az attentát után, Claust (37 évesen) még aznap. Az agyonlötteket Berlin egyik temetöjében földelték el, de Himmler meggondolta magát és kiásatta öket. Elrendelte az elhanvasztásukat és hamujuk szétszórását Berlinen túl.

    Claus családját, mint ahogy más összeesküvökét sem kimélték. Terhes feleségét elöször koncentrációs táborba zárták, késöbb egy náci szülészeti intézetbe vitték, ott hozta világra ötödik gyermeküket, aki már nem ismerhette meg édesapját. A gyerekek - akiket a nemzetiszocialisták késöbb adoptálásra szántak - egy gyermekotthonban, más családnév alatt (Meister) érték meg a háború végét.

    A bátyját, dr. Alexander Schenk von Stauffenberg östörténettel foglalkozó történészprofesszort és feleségét a merénylet (1944. július 20.) után koncentrációs táborba zárták. Mivel felesége, Melitta Schiller fontos volt a náciknak, hiszen repülmérnök és kiváló, sokoldalú pilóta volt, hamarosan kihozatták onnan. Röviddel a háború vége elött azonban, amikor át kellett egy repülögépet Berlinböl Dél-Németoszágba vinnie (ezt az alkalmat férje kimentésére akarta felhasználni) egy amerikai vadászpilóta lelötte. Melitta a géppel még sikeresen kényszerleszállt, de lött sebeibe néhány órán belül belehalt.

    Alexander negyvenöt májusában szabadult a koncentrációs táborból. Újból megnösült, két leánygyermekük született. Újra taníthatott egyetemen. 59 évesen 1964-ben Münchenben érte utol a halál.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    Stauffenberg kápolnaStauffenberg kápolnaAlbstadt-Lautlingenkastélybejárat

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    Johannisberg, Rheingau, Hessen
    2013

    A johannisbergi kastély Mainz és Bingen között a Rajna jobb partja fölé emelkedö egyik hegy ormán helyezkedik el. Egy könyv hozta meg a kedvünket, hívta fel a figyelmünket, hogy elmenjünk ide, ami hozzánk (Karlsruhe) kb. 170 kilométerre esik.

    Ahogy a Königswartról (Csehország) szóló részben már beszámoltam Metternich Tatjána könyvét barátainktól (Máté István és Pentei Edit) örököltük. Sokáig nem nyultam hozzá, elsösorban a szerzö neve miatt, mert a német származású - Koblenzben született - arisztokrata Metternich a császár árnyékában, vagy méginkább helyette az osztrák birodalom érdekeit képviselte és ezért e név nem éppen pozitívan cseng a magyarok fülében, másrészröl a Tatjána keresztnevet látva a beidegzödött ellenérzés sem buzdított a könyv olvasására.
    1942: ég a johannesbergi kastély
    forrás: Tatjána könyve

    Mikor végre rászántam magam az egyébként fehérorosz hercegi család sarja irásának elolvasására, alig akartam letenni. Kiderült, hogy kitünöen irt, jó megfigyelö volt. A családnak a rangjukon felül a vörösök hatalomátvételét követöen szinte semmije sem maradt, menekülniök kellett hazájukból, számkívetettekké váltak Euróban. Hála gyerekkori neveltetésüknek, testvéreihez hasonlóan Tatjána is több nyelven beszélt, ami nagy hasznunkra vált bolyongásaik során. A könyv olvasása közben meg kellett idönként vizsgálni a borítólapot, hogy ki is irta valójában a sorokat, hiszen olyan megállapításokat tett, amelyeket általában nyugati származású szemlélöktöl várna el az ember. Például már a hatvanas évek közepén (ha nem korábban) tudomása volt a Katyn-i vérengzés valódi tetteseiröl, miközben nekünk még sokáig kellett várni, hogy fellebbentsék a fátylat. Ha jól emlékszem Gorbacsov jelentette ki elöször hivatalosan, hogy ök és nem a németek követték el a lengyeleken ezt a borzalmat, ahogy a világgal korábban el akarták hitetni.  

    A legszívesebben a königswarti rezidenciájáukban idöztek, amikor tehették, de az elörenyomuló vörösök miatt innen is menekülniük kellett. Megkezdödött a kálváriájuk a Rajna partján lévö másik birtokukhoz vezetö úton. A johannisbergi kastélyt lebombázva, kiégve találták.

    Hogy, hogy nem a háború után pont ezek között a romok között botorkált egy angol fötiszt, méghozzá egy légimarsall, aki annakidején a német városokat támadó bombázók egyik parancsnoka volt.

    - Ki tette ezt? - kérdezte az angol.
    - Önök - válaszolta Tatjána.
    - Akkor csakis stratégiai fontosságú lehetett ez az épületkomplexum.
    - Ha az anyósomat katonai célpontnak tekinti, akkor teljesen igaza van.

    Állítólag Johannisberg nem szerepelt a megtámadásra szánt célpontok közt. Feltételezhetöen azon a bizonyos 1942 augusztusi napon egy repülöraj személyzete partira, vagy esküvöre volt hivatalos és nem repült el Mainzig, nehogy belekerüljön az ottani német légvédelem tüzkörébe, sértetlenül akartak visszatérni a bázisukra. Azonban a bombaterhüket nem vihették szégyenszemre vissza, igy azokat a levegöböl feltünö helyen lévö, azaz messziröl jól látható védtelen kastélyra szórták.
    1775: a johannisbergi lovas hínök
    Fotó: Albrecht Klári

    A kastélyt a férjével Paul-lal újra felépítették és újraindították a borászatot, azért újra, hiszen a környék - Rheingau - már ezerkétszáz éves tradicióra tekint vissza. Többek között ez a rizling öshazája. Egy másik borfajta születése is ehhez a helyhez kötödik. A legenda szerint az egyik öszön az engedélyt hozó lovas hírnök jó sokat késett, a borász nem akarta, hogy tönkremenjen a termés és saját szakálára leszüreteltette, lesz ami lesz felkiáltással. És láss csodát! Megszületett az azóta híres-nevessé vált Spätlese. Egy szobor is megemlékezik erröl 1775-ben történt eseményröl a kastély egyik oldalépületének udvarában.

    Férjének halála után Tatjana vette át a szerepét és a díjakkal jutalmazott irodalmi munkássága mellett a borászatban is eredményeket ért el, valamint kultúrmecénássá vált, söt mi több ö lett az elsö nöi Großbailli-ja*, vezetöje, nagymestere a Szent Lázár Lovagrendnek. Az ´56-os magyarországi forradalom hírére aktívan részt vett a német Vöröskereszt munkájában, segélyszállítmányokat indítottak, magyar fiatalokat fogadott a kastélyába és oktatást szervezett a számukra.
    a kastély homlokzata
    Fotó: Albrecht Klári

    Ottjártunkkor Johannisbergen éppen borvásárt tartottak, igy jutottunk be az egyébként kiváncsikodó túristák elöl elzárt kastély nagytermébe, söt a kastély alatt a sziklába vájt pincehálozatba is. Megcsodálhattuk a kisebb és nagyobb hordókat, valamint azokat is, amelyekre neves emberektöl idézeteket véstek, valamint részt vehettünk borkostolón, amelyen borokat és pezsgöket mutattak be, köztük olyanokat is, amelyekért mélyen bele kellet volna nyúlnunk a zsebeinkbe. A Fürst von Metternich és a szintén itt honos Mumm pezsgök híresek Németországban és bizonyára annak határain túl is.

    Érdekesség: A johannisbergi borászat a kastéllyal együtt már hosszabb ideje német magántulajdonban van, de még a mai napig az osztrák császári háznak illetve jogutódjának tizedet kénytelenek fizetni.

    *Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Großbailli = a nagymester a Großballei, azaz egy nagyobb lovagrend-terület élén áll. Balleinek hívják azt a sokcélú közösségi házat Neckarsulmban, amelyben a Budakesser Gemeinschaft évi találkozóját tartja. Nem véletlen ez a név, hiszen Neckarsulm valamikor egy másik rend, azaz a Német Lovagrend egyik fellegvára volt.

    Metternich Tatjána könyvét mindenkinek melegen ajánlom, aki szereti szüleink korának történelmét testközelböl. Nem tudom magyarul megjelent-e, de a német címe: Bericht eines ungewöhnlichen Lebens. Amikor Königswartban jártunk láttunk egy cseh példányt is, az ottani szokás szerint Tatiana Metternichová áll a cimlapon.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    Tatiana Metternichováa kastély nagytermeaz óriási pince tele hordókkalnemes évjáratok

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    2011

    Belgium
    2011

    Pfalzban és Saarvidéken is változatos dombos, kisebb hegyekkel övezett kanyargós útakon jártunk. A magaslatokat növényzet borítja, mint szörmés kucsmák, amelyek felvették az ösz szemet gyönyörködtetö színkavalkádját. Szinte sehol nem látszik ki tisztás, vagy csupaszon álló szikla. Ez folytatódott Luxemburgban és Belgium déli, francia nyelvü vallon tájain is.
    fogta Rádió Luxemburgot (is)
    Fotó: Albrecht Klári

    Ugyan nem szerepelt az eredeti útitervünkben, hogy betérjünk Luxemburg városába, de engedtünk a vonzásának és végül örülünk, hogy megszakítottuk az útunkat. Kellemes idöt fogunk ki, kevés napfénnyel, ami pedig kellett volna a fotózáshoz, de nem volt hideg, nem esett az esö. Voltunk már egyszer Luxemburgban, de majdnem húsz évvel ezelött és csak foszlányokban emlékszünk rá.

    A belvárost járva minden sarkon vártam, hogy megszólal a zene. De sehol semmi. Ennek a kis országnak hasonló nevü fövárosa fiatalságomat hozza vissza emlékeimben. Annakidején számunkra (akkor úgy tünt, hogy soha meg nem szünö rabságban saját hazánkban) mint egy soha el nem érhetö, a ködös messziségbe veszö, egzótikus, az óperenciás tengeren is túli országból az éteren keresztül érkezö angol nyelvü adás kötötte le hétröl-hétre a hozzám közel egykorú hallgatóságot. Ha jól emlékszem este hét után lehetett fogni a Rádió Luxemburg-ot, ahol a legújabb zenei irányzatok világsiker ranglistáját sugározták. A sercegö, fadinges (hol elment a hangja, hol visszajött, de inkább elment) vételböl igyekeztünk megismerni az elölünk akkor teljesen elzárt Nyugat csillogó hangjait, zenei üzeneteit.

    Az akkor alakuló és hamarosan klubbjaik közönsége elött fellépö magyar beatzenekarok egymással vetélkedtek, hogy ki tudja azonnal a repertoárjába felvenni a legújabb számokat, vagyis a Rádió Luxemburg lemezlistáját szinte napra készen megtanulni. A gond ott volt, hogy a fadinges részeket maguknak a zenészeknek kellett kitalálni, hogy
    a parlament és a nagyhercegi palota
    Fotó: Albrecht Klári
    a komplett számot elöadhassák. Egy héttel késöbb, amikor újból leadták a legfrissebb listát, akkor talán pont máskor ment el a rádio hangja, igy viszont az elözöekben hiányzó részeket meghallgathatták. Csak akkor derült ki, hogy jól sejtették-e a nem hallott részleteket, vagy teljesen más volt az eredeti. Szó sem lehetett akkor még arról, hogy nyugati, "felforgató, bomlasztó", nem a szocialista kultúrának megfelelö kottákhoz, dalszövegekhez, lemezekhez hozzájussunk. Mindent a rádióból kellett lemásolni (lekoppintani).

    Talán a spanyol, vagy a londoni St. Paul szekésegyházat eltorlaszoló, vagy méginkább a Wall Street ellen irányuló new yorki megmozdulásokkal szolidarizáló tüntetések kis számú követöi vettek részt Luxemburg város egyik forgalmas terén, pont amikor odaértünk. Lehet, hogy a mini állam teljes rendöri ereje kivonult? Három, számunkra operett-szerü egyenruhába öltözött hatósági közeg vigyázott a rendre.

    Az egyik legszebb épületegyüttes, amit villámlátogatásunk során láttunk, az a parlament és a nagyhercegi kastély volt, amely elött egy katona örködött. A másik örbódé üres volt. Csípös nyelvek szerint ezzel (is) csökkentette az udvar a kiadásait. Ha igy vesszük ötven százalékkal!

    A várost kettészeli egy mély völgy, melynek meredek partját erödítménynek használták fel valamikor, ma látványosság. Nem kerestük fel, de láttuk a feliratot, hogy kazamaták vannak itt a föld alatt.

    Luxemburg városából most már tényleg Belgium felé vettük az irányt, melynek magyar vonatkozásai a régmúltba nyúlnak vissza: kalandozó eleink többször betörtek belga (németalföldi) területre, de érdekes módon az ottani történészek nem minket tartanak a legveszelmesebbeknek, hanem a normannokat. A löveni kódexben fedezték fel az Ómagyar Mária Siralom verset, az elsö magyar nyelvü irásos emlékünket . A németek egyik, ha nem a legnagyobb szentje Erzsébet (apja II. András magyar király) nagy népszerüségnek örvend a mai napig Belgiumban, akinek a lánya egy brabant hercegnek lett a felesége. A magyar királynö, Habsburg Mária, miután II. Lajos meghalt Németalföld helytartója lett. Átvitte az udvarát Mechelenböl Brüsszelbe, amelyben számos magyar fordult meg, söt Oláh Miklós, a késöbbi esztergomi érsek, sok-sok évig a titkára is volt. Ugorva az idöben a belgák befogadták az 1848-49-es, majd az ´56-os forradalom és szabadságharc utáni menekülteket. Mindszenty biboros, hercegprímás evtizedes elzártság után elhagyva Magyarországot szent misét celebrált a genti székesegyházban.
    Rombout katedrális
    Fotó: Albrecht Klári

    Belgiumban a Brüsszeltöl északra esö Mechelen volt az elsö állomásunk. Ebböl a városból származik Ludwig van Beethoven nagyapja. Érkezézünkkor kedvezöbb fényviszonyok voltak, mint addig, igy csak bedobáltuk a belvárosban lévö szállodaszobába a cuccainkat és már rohantunk is ki a fotózás miatt. Sikerült is néhány épületet a lehetö legjobb megvilágításban elkapni, mint például a Szent Katarina templomot.

    A városka nagyon hangulatos, azt mondogattuk magunknak, ha csak ezt láttuk volna és az idö nem lenne ennyire kegyes hozzánk útunk hátralévö részében, mint ezen az elsö napon, már akkor megérte, hogy nekivágtunk. Elzarándokoltunk a védöbástya tornyú szép Szent Rombout katedrálisban látható Anthonis van Dyck Krisztus a kereszten címü csodálatos festményéhez. Nehezen fogható fel, hogy mintegy négszáz év is eltelt azóta, amióta elkészült ez a remekmü.

    Csaknem mindent megtaláltunk anélkül, hogy tudatosan kerestük volna. Nem volt térképünk, csak elöre készültünk, hogy mit érdemes megnézni és ezek legtöbbjét sikerült is becserkésznünk.
    I. Miksa és családja
    B. Strigel festménye

    Érdekes, a fiatal portás fiú nem tudott eligazítani minket, hogy hol lehet a Hof van Savoye, ahol a Habsburg gyerekek nevelkedtek, köztük Mária, leendö magyar királynö, a tragikus sorsú II. Lajos királyunk felesége. Mentségéül szólgáljon, hogy mindez majdnem ötszáz évvel ezelött történt. Az internetet hívtuk segítségül: Kiderült, hogy a ház a szállodából is látszik, annyira közel van hozzá.

    Nem Mechelenben, hanem Bécsben készült a családról egy csoportkép (Bernhard Strigel festménye): a nagypapa (I. Miksa), a papa (Szép Fülöp), a fiatalon lovasbalesetben elhunyt nagymama (Burgundi Mária), elsö sorban balról látható a késöbbi I. Ferdinánd és V. Károly, valamint Miksa fogadott fia, a késöbbi II. Lajos. Nem szerepel a képen a lánytestvérük Mária, valamint édesanyjuk, Örült Johanna, Kasztilia királynöje.

    Sajnos nem lehetett bemenni még az udvarra sem, mert az épületet ma az igazságügyi hatóságnak ad helyet. De a kapukilincset megfogtam, amit elöttünk nagyon sok híresség ugyancsak megérintett, például Mórusz Tamás, vagy a humanista Rotterdami Erasmus, akinek egyik lakhelyét nemrég találtuk meg, mégpedig a délnémet Freiburgban. A még egészen fiatal, de már kétszeresen is özvegy Habsburg Margit mecheleni udvarát szívesen keresték fel a kor érdekes emberei. Megfordult nála, valamint a környéket bejárta Albrecht Dürer is, dicsérö szavait a városok büszkén idézik turistacsalogató anyagaikban.
    Begina
    Fotó: Albrecht Klári

    A belga városok legtöbbjének különlegessége nem csak a finom és erös söreikben, egyedülálló pralinéikben, festöóriásaikban, szokatlan stilusu épületeikben rejlik, hanem a már középkortól létezö u.n. Begina udvarokban is. Ezek a városokon belüli zárt körzetek olyan egyedül élö hölgyeknek adtak menedéket, akik nem voltak apácák, nem is tettek fogadalmat. Ezekben az autark (önellátó) közösségben élhettek háborítatlanul, söt még ök segítettek az elesetteknek, rászorulóknak. De kikböl állt a beginákba kényszerülö nök csoportja? Akik özvegyekké váltak, vagy nem tudtak férjhez menni, hiszen cölibátus, háborúk, keresztes hadjáratok, járványok tizedelték a szóba jöhetö férfiak számát. A begina volt a nök egyedüli "menekülési" lehetösége.

    Az ódon favázas házakkal teletüzdelt szép német óvárosokhoz szokott szemünknek is vizuális élmény volt a giebeles (oromzatos) építési stílus. A házak utcai frontrésze magasabb a nyeregtetejüknél, optikailag is megemeli az épületet, amolyan pártát külcsönöz az épületnek. A giebelek egyformának tünnek, de csak az elsö látásra. Mindegyik más, az egyik egyszerübb, a másik dekoratívabb, színesebb, helyenként lekerekített ívekkel látják el, vagy lépcsözetesek, de van olyan is, például a mecheleni városháza, amelyik tele köcsipkével. Egyszerüen lenyügözö!

    - - -

    Egész Belgiumban feltünö volt, hogy az autópályákat végig ostorlámpák szegélyezik. Sötétedés után nem közlekedtünk rajtuk, igy nem tudtuk meg, hogy bekapcsolják-e mostanság is, nemcsak korábban, amikor még nem takarékoskodtak annyira az energiával.

    Brügge – Parkoló – vársorésznyi nagyságú – a különbözö szintek bejáratánál számok adják meg az üres helyeket. Mi csak késön vettük észre, hogy miként müködik, miután már találtunk parkolóhelyet, hogy csak a plafonon világító kis lámpákat kellett volna figyelnünk. Piros lámpák folyamatosan égtek azok felett a helyek felett, ahol már állt jármü, ahol még nem ott zöld lámpa villogott. Amennyire meglepö, annyira egyszerü, csak azt nem értem, hogy miért nem vezetik be ezt a rendszert máshol is.

    Tengerpart – az idö nem kedvezett – azért elláttunk néhán óriási tankhajóig, amelyik méltóságteljesen haladt el a horizont elött a célkikötö felé. Egy vitorlást láttunk kint, egy katamaránt pedig éppen elökészítettek. Kagylókat szedtünk, mi csak az ürseket, de a helybéliek gyerekestöl az igaziakat. Az apály láthatóvá tette öket és igy nem menekültek meg az esti vacsorai inyencségre vágyó „vadászok“ elöl.

    Gent a következö állomás, de erröl majd késöbb...

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    luxemburgi rendörökLuxemburg: a várost kettészelö völgyMechelen Szt. Katarina Mechelen városháza

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    Gent, Belgium
    2012

    Az impozáns tornyok tünnek fel legelöször az idelátogatók szemében. Festö ecsetjére való a látvány, a Szent Bavo, a Szent Miklós és a város védöbástyája az un. Belfriede, hogy csak a nagyobbakat említsem. Ezek a magas építmények jól reprezentálják
    Stroppendragers
    forrás: Wikipedia
    azt a gazdagságot, amit a város évszázadok során szövetek készítésével, kereskedelemmel elért és mindezt úgy, hogy voltak visszaesések, például többször a vikingek dúlták a várost és a környéket, vagy a franciák és angolok között jócskán elhúzódó (100 éves) háború miatti kereskedelmi forgalomkiesés, vagy a vallási összecsapások okozta károk és még lehetne továbbiakat említeni.

    A város leghíresebb szülötte a már fiatal korában császárnak kikiáltott V. Károly, akire a gentiek nem szívesen emlékeznek, ugyanis egyszer fellázadtak, mint ahogy lenni szokott a túl magasan megállapított adók miatt. A háborúk miatt volt üres a kincstár. A császár nem kimélte szülöföldjének lakosait, büntetésként a városatyáknak megalázkodva vezekelniük kellett: hálóingben, mezitláb és a nyakukban egy zsinórral kellett az uralkodó elött elvonulniuk. A városban megmaradt ez az ötszáz éves "hagyomány". Bizonyos ünnepnapokon még ma is viselnek sokan a lakosok közül fekete-fehér madzagot a nyakukban. Nem hivatalosan úgy is hívják magukat a gentiek, hogy stroppendragers, vagyis kötél-viselök.

    A Szent Bavo székesegyház egyrészt azért kedves a számunkra, mert ott látható többek között egy nagyméretü Rubens festmény Bavo megtéréséröl, amely elött órákig elálldogáltam volna, ha nem lett volna más dolgunk, annyira lenyügözött, valmint a van Eyck által festett híres-neves Genti oltár. Amikor elöször jártunk ott mellénk szegödött egy idösebb férfi. Mindenröl alapos felvilágosítást adott. Nem tudtuk meg töle, hogy honnan ez a hatalmas ismerete, ráadásul több nyelven is el tudta volna mondani, hiszen mielött belekezdett volna felsorolta, hogy melyiken óhajtjuk. Amikor megtudta, hogy Magyarországról származunk elmesélte, hogy Mindszenty hercegprimás kiszabadulása után éppen ebben a templomban tartotta egyik istentiszteletét.

    Ebben a városban is hangulatos Begina található, a házak díszítése is a "szokásos" ornament, vagyis Giebel; bármerre is nézünk egyik dekoratívabb, mint a másik. Ami meglepett bennünket az itt honos épitészeti stílustól meröben eltérö szinte mesébe, vagy méginkább a Disney világába illö vizivár volt, amely állítólag az egyik legnagyobb ilyen épségben maradt
    Mária Henrietta begla királynö
    forrás: Wikipedia
    építmény Európában. Olyan érzésünk volt a Gravensteen elött állva, hogy bármikor feltünhet a bástyáin a flamand grófok egyike udvartartásukkal egyetemben és szines lovagi ruhákba öltözve fanfárokkal üdvözölek bennünket.

    Azt képzeljük, hogy ez a kis ország milyen messze van Magyarországtól, pedig számtalan kapocs füzött össze bennünket az elmúlt évszázadokban. Ki gondolná, hogy flamand földmüvesek telepedtek le a Kárpát medencében, hogy Árpád házi Szent Erzsébetet mennyire tisztelik, hiszen a lánya oda ment férjhez. Már irtam arról korábban, hogy V. Károly húga, a mohácsi csatában szerencsétlenül járt II. Lajos felesége, Mária özvegy magyar királynö ott volt helytartó. Arról is szót ejtettem, hogy belga hadvezérek is részt vettek Magyarország török aloli felszabadításában. Tilly volt a leghíresebb közülük.

    Bövebb anyag olvasható Niederhauser Emil összefoglalójában, amit Nicolas de Kun de Kozma munkájáról irt: Onze siccles de rélations Belgo-Hongroises... Még hozzfüzve megemlíthetjük, hogy Mária Henrietta, a belgák királynéja korabeli beszámolók szerint számtalanszor és nehéz szívvel emlegette, hogy milyen igazi jó magyar asszony lehetett volna belöle. Magyar könyveket vitetett brüsszeli palotájába, nem akarta elfelejteni szép nyelvünket és sokszor gyerekkora kedves magyar énekeit énekelte. Ki is volt ez a belga kirányö? A népszerü József nádor Pesten született legkisebb leánya, akit akarata ellenére adtak hozzá a belga királyhoz. A lánya, Stefánia lett késöbb az osztrák trónörökös felesége. A máig tisztázatlan körülmények között elhunyt Rudolf özevegye hosszú évek után hozzáment Lónyay Elemér grófhoz, igy valósította meg édesanyja álmát: ö tényeg magyar asszonnyá vált.

    Hogy a közelmúlra is visszanézzünk, Belgium szívesen adott helyet az 56-os menekülteknek, majd ha jól tudom az elsö idegenlégiósok - mármint a focisták - közül is többen ott játszottak különbözö elsöosztályú csapatokban. Pedig akkor még csak 30 éven felül lehetett külföldre szerzödni, és ez is nagy szó volt, mert korábban még ezt sem engedték meg, vagyis a tehetséges fiatalok (is) be voltak zárva az országba. Erröl jut eszembe Papp László, aki többszörös (3) olimpiai bajnokként nem mérhette össze erejét, képességeit az akkori profi világbajnokokkal. Egyszerüen nem engedélyezték. Érthetetlen, hogy miért. Hiszen - és erröl már többször szót ejtettem - az akkori gazdaság (is) ki volt éhezve a "kemény" nyugati valutákra és ebböl jócskán részesült volna.

    Belgium megér egy misét, vagyis egyszer az életben mindenképpen látni kell, olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Mondom mindezt éppen most, amikor az Elsö világháború századik évfordulójára emléznek és ezen belül is egy méltatlanúl efeledett belga városra, Ypernre, amiböl a harcok után szinte semmi sem maradt. A mai útazó szerencsére ebböl már semmit sem lát, miután a legtöbb várost szerencsére eredeti formájában újraépítették.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    genti tornyokRubens: Bavovan Eyck: Genti oltárGravensteen

     

      vissza ennek a lapnak az elejére


    2012

    Corvey, Nord-Rhein-Westfalen
    2012

    Az ADAC ügyes tájékoztató füzetéböl tudtuk meg, hogy a nem éppen német csengésü Corvey kolostor (Észak-Rajna-Vesztfália tartományban) csaknem ezerkétszáz éves múlttal dicsekedhet. Hannoverböl hazafelé tartva kisebb vargabetüvel felkerestük ezt a Weser folyó partján fekvö Höxter
    Corvey templombelsö
    Fotó: Albrecht Klári
    városkához tartozó impozáns épületkomplexumot, amelynek kastély-szárnya többek között állandó kiállításnak ad otthont. A kolostor idegen hangzású neve nem véletlen. A kilencedik század elsö felében észak-franciaországból származó bencések nevezték el szülöfalujuk (Corbie) nyomán.

    A kolostor nevét egyébként nekünk ismernünk kellene, mert van magyar vonatkozása is: A nevét viselö Corveyi Widukind krónikairó volt, aki könyvében beszámol a magyarok 10. századi kalandozásairól és az augsburgi csatáról is.

    A kolostortemplom 822 és 844 között épült részei híven örzik még most is a karoling építészet stilusjegyeit. Corvey a kilincedik-tizedik században az egyik legjelentösebb egyházi központ volt. A kolostor egyre gyarapodó könyvtárral rendelkezett, amely azonban a Harmincéves háborúban megsemmisült.

    Sikerült késöbb a könyvtárat újból felvirágoztatni, amelynek élére 1860-ban Kölcsey Ferenc német kollégája, azaz a német himnusz szövegének szerzöje August Heinrich Hoffmann (aki Hoffmann von Fallersleben néven közismertebb, hiszen a gyakori családneve miatt megkülönböztetésül felvette szülöhelyének nevét is) éppen Liszt Ferenc protezsálásával került. A német költö és a világhírü magyar kompontista Weimarban ismerekedett meg. Kapcsolatuk szorosságára jellemzö, hogy Hoffmann von Fallersleben Liszt Ferencet kérte fel fia keresztapjának és a Franz nevet választotta számára.

    Hoffmann von Fallersleben nemcsak könyvtáros, tanár, költö, de népszerü gyermekdalok szerzöje is volt, valamint régi német- és idegennyelvü (föleg holland) kiadványok szevedélyes gyüjtöje. Corveyben húnyt el, a kolostortemplom melletti parányi kis sírkertben alussza örök álmát. Külön emlékszobát szenteltek számára a kolostorhoz tartozó kastélyban.

    A nemzetközi sportviadalokon gyakran hallható német himnusz az eredeti költeménynek csupán a harmadik strófájából áll:
    Hoffmann síremléke
    Fotó: Albrecht Klári

    Einigkeit und Recht und Freiheit
    Für das deutsche Vaterland!
    Danach lasst uns alle streben
    Brüderlich mit Herz und Hand!
    Einigkeit und Recht und Freiheit
    Sind des Glückes Unterpfand;
    /:Blüh´ im Glanze dieses Glückes,
    Blühe, deutsches Vaterland:/

    Durva fordításban:
    Egyetértést, jogot és szabadságot / Német hazánknak! / Erre törekedjünk mi mindannyian, / Testvérként szívvel és kezünk erejével! / Az egyetértés, a jog és a szabadság / A boldogság zálogai. //:Virágozz fel ennek a boldogságnak a fényében, / Virágozz fel német Haza!:/

    Hogy még egy magyar vonatkozást említsünk: a német himnusz zeneszerzöje Joseph Haydn életének csaknem felét Magyarországon, közelebbröl Fertödön, az Esterházy család szolgálatában töltötte.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    dolgozószobájakolostor külsö falakaroling toronyCorvey makettje

     

      vissza ennek a lapnak az elejére

     


    2009

    A berlini fal
    2009

    A földkerekségen valószínüleg nincs még egy olyan nagyváros, amelyikben városközpontból, operából, állatkertböl, repültérböl legalább kettö, vagy több található. Márpedig Berlin ilyen. Nem mintha ezt manapság megengedhetné magának, mert a leginkább eladósodott kommunális egység Németországon belül, azonban a hidegháború éveiben az évtizedekig tartó kettéosztottsága miatt a város mindkét fele az igények és lehetöségek szerint az újraegyesítésig külön-külön fejlödött.

    Elképzelhetö, hogy a berliniek már nagyon únják, hogy a városukba elöször látogatók nem a fontosabb látnivalókat akarják leghamarabb megtekinteni, hanem folyton azt kérdezik, hogy hol volt a Fal. Mi is igy voltunk ezzel, elöbb jutottunk el például a Checkpoint Charliehoz, a legendás átkelöhelyhez, mint a Brandenburgi kapuhoz. Nehezen tudja az elképzelni, aki nem élt ott abban a városban, hogy milyen lehetett ez a megosztottság. Még a gondolat is képtelenség, hogy például mi nem mehettünk volna át mondjuk a Lánchídon, mert az belsö magyar-magyar határ lett volna.
    a világhírü Glienicke híd
    Fotó: Albrecht Klári

    Miközben Berlintöl délnyugatra Podzdamba haladva jó tempóban akadálytalanúl gördültünk át a híres-hírhedt Glienicke hidon, amelyen valamikor ügynököket cserélt ki a két szuperhatalom, arra gondoltam milyen nagyszerü, hogy nekünk nem kell rettegnünk attól, hogy az utolsó pillanatban mégis meggondolják magukat a politikai döntéshozók és a hídfökröl remélhetöleg örökre eltünt géppisztolyos határörök mégsem engednek át bennünket.

    Persze felmerül a kérdés, hogy évtizedekig miért éppen ezt a németországi helyszínt, miért pont ezt a hidat választották ezekre a csereberékre. Közülük talán leghíresebb az az amerikai pilóta (Francis Gary Powers) aki 1960-ban a május elsejei vöröstéri katonai parádéval összekötött felvonulás idején vígan fotózott a Szovjetunió légterébe mélyen behatolva hihetetlen magasságokból szuperszónikus U2-es felderítö gépével, azt gondolván, hogy biztonságban van, odáig úgysem érhet el semelyik szovjet légvédelmi rakéta. Tévedett. Leszedték. Hosszú börtönre itélték, de bizonyára kemény alkudozásokat követöen két év múlva kicserélték egy, a másik oldalon lebukott, kémmel.

    Magyarországnak jelentös szerepe volt, hogy ledölt a fal. Az úgynevezett Páneurópai piknik során sok nálunk tartózkodó kelet-német jutott át 1989 augusztusában sértetlenül a határon és Ausztrián keresztül Nyugatra. Ebben kiemelkedö szerepe volt Habsburg Ottónak és Pozsgay Imrének, de nagyon sok civil segítöje volt, vagy például az éppen szolgálatban lévö emberséges magyar határör alezredes, Bella Árpád, akinek a szabályzat szerint ki kellett volna adnia a tüzparancsot az ideiglenesen kinyított vasfüggönyön keresztül gyerekeket is magukkal cipelö többszáz NDK-ás menekültre. De nem tette. Ezt követte a prágai nyugat-német nagykövetség területére bejutottak kiengedése, majd Gorbacsov berlini látogatása, a Fal sorsának megpecsételéséhez vezetö út fontos állomásai.

    Novemberben lesz húsz éve, hogy élö adásban a kelet-berliniek szerencséjére a nyilatkozó NDK-ás vezetö ügyetlenül válaszolt egy újságíró kérdésére és a csehszlovák nyomásra kidolgozott kiutazás megkönnyítésének hatályba lépését azonnaliként deklarálta. Erre a tévéböl értesült kelet-beriniek ezrei indultak el a határátkelökhöz és az áradatot nem lehetett megállítani. Elöször csak átmentek a fal másik oldalára, majd megkezdték magáneröböl a lebontását. Ez nem is volt annyira veszélytelen, mert a határörök hozzáfogtak a megrongált elemek kijavításához, maximum azzal akartak enyhíteni a helyzeten, hogy újabb határátkelöket nyítottak.
    a berlini fal mint mementó
    Fotó: Albrecht Klári
    A keleti politikai vezetök és a határörök nem hitték, vagy nem akarták hinni, hogy ezzel egyszer és mindenkorra vége a hatalmuknak. A folyamatot azonban nem tudták megállítani és mind többen tovább bontották a falat mindkét oldalról. A határörök egyre ritkábban avatkoztak közbe, de igy is 1990 közepéig kellett várni, mig a Bernaui utcánál hivatalosan is megkezdödött a fal lebontása. A müszaki zár utolsó szakaszának megszüntetésére kilencvenegy novemberéig kellett várni, tehát még két évet az elsö áttörést követöen.

    Mementóként meghagyott és grafitikkal festett rövid falszakaszok emlékeztetnek a szörnyü választóvonalra, amely számos emberéletet követelt. A besugásra és hazugságra támaszkodó rendszer messze túllött a célon, amikor Antiimperialista védöfalnak nevezte el. Már a gyerekek is tuják, hogy egy bástyát, egy falat a külsö ellenség ellen, mindig a belül lévök védelmére emelnek. Honeckerék nem törödtek azzal, hogy mit mond a logika és a világsajtó, pedig az Antiiperialista "védöfalnál" mindig csak a belsö, azaz kelet-berlini oldalán ért halálos golyó embereket, mégpedig saját polgáraikat menekülés közben. Néhány név a Reichstag épületéhez közel esö Spree partján felállított fehér keresztekröl:

    Lutz Haberland (†1962, élt 24 évet), Hans Räwel (†1963, élt 21 évet), Heinz Sokolowski (†1965, élt 48 évet)...

    Szegények mit szólnának ha látnák, hogy ma mindenki kénye-kedvére oda megy ahova akar amiért ök az életükkel fizettek.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    Checkpoint CharlieSans SouciReichstagBerlin jelképe
    múzeumdómtv toronylátkép a toronyból

     

      vissza ennek a lapnak az elejére

     


    Bayreuth, Bajorország
    2009

    Bayreuthról természetesen a dombon lévö Wagner opera ugrik be. Ha valaki díszes épületre számít annak csalódást okozhat. Unalomig látthattunk róla felvételeket és azt kell tudni, hogy Wagner azért építette ilyen sallangmentesre kívül és belül is, hogy semmi, de semmi ne vehesse el a figyelmet a zenéröl.
    Bayreuth, Wagner szinház
    Fotó: Albrecht Klári

    Az ö fejéböl pattant ki az a gondolat, hogy a nézöközönség és a szinpad között "eltüntesse" a zenekart, hogy még ez se zavarja az áhitatot, mert addig a zenészek is a szinpadon tolongtak. Azóta terjedt el a zenekari árok. Akusztikára is inkább adott, mint a belsö díszítésekre. Biztos óriási élmény eredeti helyszínen hallani, látni az ünnepi játékok elöadásait.

    Olvastam Oliver Hilmes Herrin des Hügels címü könyvét, ami Cosima Wagnerröl szól. Azok maradtak meg élénken az emlékeimben, hogy Cosima milyen odaadással támogatta Wagnert és halála után föleg rajta múlt, hogy még ma is vannak ünnepi játékok. Nem nagyon jött ki az apjával Liszt Ferenccel, aki élete utolsó szakaszában közeledni akart hozzá. Ott is halt meg Bayreuthban, de nem a lányánál, mert zavarta volna Cosimát, ha a családi villájukban, a Wahnfried-ben helyezi el. Az is beugrik, hogy Liszt haldoklott, Cosima mindenkit elküldött mellöle, egyedül akart maradni, de szemtanuk döbbenetére nem virrasztott apja mellett, hanem elaludt. Liszt Ferenc Bayreuthban van eltemetve.

    A belvárosról lehangoló kép maradt meg bennünk. Széles út, a szegélyezö paloták szépek lehetnének, látjuk bennük a fantáziát, de mind fekete. Valószínü mészköböl épültek - pont ilyenek Drezdában is - aminek az a tulajdonsága, hogy az idöjárás viszontagsága meglátszik rajtuk és nincs az a modern technika, amivel kifehéríthetnék. Igy, bár nem tehetnek róla, elhanyagolt képet mutatnak.

    Képgaléria
    Fotók: Albrecht Klári

    városi templomkastély-templomBayreuth, a Fekete városrégi városháza

     

      vissza ennek a lapnak az elejére

     


          

          Az alábbi e-mail címen vagyunk elérhetök:

       

              vissza a fölapra

     

     

    © 2014 Georg Albrecht    

    Swish Templates