Utazásaink

Navigation
Összefoglalók az utazásainkról
Navigation

 

Utazásaink 2015


Ebben a sorban találhatók a honlapunkra legutóbb feltett "útijelentéseink". Ez nem mindig idöbeli sorrendet jelent, hanem ahogy elkészülök velük. szemet gyönyörködtetö látvány ha a falaihoz közeledünk látva a számtalan toronyot, vagy a bástyasétányról nézünk le a pirostetös házak rengetegére,           csodásak az öszi színek ...
gólyák gyönyörüen köröznek kihasználva a termiket Az egyik hangulatos borkostolóból a másikba térhetnek be, ugyanis nemes italakon felül szívélyes vendéglátásban sincs hiány...
A hosszú höség és szárazság miatt sárgára kiégett fü helyett ott tavasziasan friss zöld színben pompázó rétek és szines földek fogadtak bennünket... A berchtesgadeni Kehlsteinhaus, népszerü nevén Sasfészek impozáns helyen áll, nagyon gyorsan felépítették, talán egy év sem kellett hozzá..

az elmúlt korok itt-ott még megmaradt, vagy újraépített "törpéivel" és a modern emberi alkotás reprezentatív "gigá- szaival" egyetemben...
a heidelbergi vár igy, ahogy van, azaz romjaiban is rendkívül vonzó. Talán érdekesebb is igy csontvázként a vak, égre nézö ablakaival...
A Maginot-vonalat nem csak egy sávban kell elképzelni, hanem mélységeiben (20-25 km) ismétlödö nagyobb és kisebb bunkerek rendszere.. A városban hét gyógyforrás található. Kedves belvárosa vonzza a helybélieket és a látogatókat is, hogy kiüljenek a teraszokra.


Hogy egy ilyen természeti képzödmény milyen hatással van az emberekre! Azon túl, hogy mindenki folyamatosan fotóz, ... ...az egyik csata éppen Wiesloch határában zajlott mégpedig a kassán született Nagy-Mihályi Sztáray Antal tábornok parancsnoklatával. Hol lennének a bringások jobban elkényeztetve, ha nem itt? Helyi és nem- zetközi útnvonaljelzések Károly Vilmos baden-durlachi örgróf 1714-ben álmodott egy nagyot amit egy évvel késöbb meg is valósított. Egy új várost alapított, Karlsruhe-t...

2015

Dinkelsbühl, Bajorország
2015

    A városfalakkal körbezárt házak tetötengere. Részlet. Fotó: Albrecht Klári

Mégis kinek köszönhetö ez az "élö skanzen", hiszen ez a városka - amelyik egyébként egyike Bajorország legszebbikének - középkori jellegét megörizve ad otthont polgárainak?

Könnyítésként: Egy bajor uralkodónak, akinek az unokája talán a világ legromantikusabb várát álmodta meg, Neuschweinsteint. Ugye ezek után már könnyen kitalálható, hogy I. Lajos bajor királyról van szó, aki elrendelte (1826), hogy a városfalat és a tornyokat tilos lebontani. Mi késztethette erre a döntésre? Ennyire elörelátó lett volna? Csaknem kétszáz évvel ezelött megsejthette, hogy a városfalak közé szorított épületegyüttes majdan túristák tucatjait vonzza mágnesként?
Városfal részlet a Wörnitz patakkal
Fotó: Albrecht Klári

Ne is töprengjünk ezen, élvezzük inkább a szemet gyönyörködtetö látványt, mindegy, hogy a falaihoz közeledünk lenyüzgözve bennünket a számtalan torony, vagy a déli bástyasétányról nézünk le a pirostetös házak rengetegére, amelyek olyan közel vannak egymáshoz, hogy ebböl a perspektívából nehéz elképzelni a házak közti utcákat.

A magas, többszintes patriciusházakból itélve jól mehetett valamikor ennek a városnak. Fö termékük a textil volt és annyira befolyásosakká váltak, hogy egy idöben saját mértékegységüket fogadtatták el, mai szóval élve szabványosították a piacokon. De jelentös volt a sarló- és kaszagyártásuk is. Az igazi gazdagságukat azonban nem a többszintes lakó- és közösségi házaik bizonyítják, hanem az 1400-as évek végén épült óriási Szent György székesegyházuk, a térség legjelentösebb
Szt. György templom oszlopnyalábjai
Fotó: Albrecht Klári
késö gótikus csarnoktemploma. El lehet képzelni, hogy égbenyúló olszlopnyalábjai milyen hatással lehettek a kor hívöire, hiszen még a mai embereket is meghökkentik.

Persze elmentünk megnézni a város híres szülöttének házát is. Christoph von Schmid (1768-1854) legismertebb müvét, az "Ihr Kinderlein kommet" címü dalt a mai napig énekelik. Talán legnevesebb elöadója a valamikori gyermek-világsztár, a holland Heintje. A youtub-on meg lehet hallgatni.

Úgy tudják, hogy Nagy Károly alapította a várost. Az elsö irásos emlék az ezeregyszázas évekre (1188) mutat vissza; Barbarossa Frigyes császár ajándéklevelére. Ha a korabeli és hihetetlen sok munkával és mégtöbb anyagiakkal kiépített - helyenként hármas - erödítmény-rendszert látjuk óhatatlanúl felvetödik a kérdés, hogy bevehetö volt-e ez az eröd egyáltalán és ha igen, mikor és kik által? A város történetéböl azonban kiderül, hogy az elödök hiába strapálták magukat, mert ugyan a védelem lehetséges lett volna, de a védök minduntalan harc nélkül adták fel, mint például többször a harmincéves háborúban, de máskor is. A második világháború is megkimélte, ami szinte csodával határos. Nem úgy mint Pforzheimet, a szintén startégialiag nullával egyenlö "arany várost", melynek civil lakossága arányaihoz képest a legnagyobb veszteséget szenvedte el. A hamburgihoz és a drezdaihoz hasonló tüzvihar itt is pusztított, a város 98%-a megsemmisült. Valószínü a történelmi belváros rendkivül gyulékony favázas házai csalogatták ide a Royal Air Force légitámadás (1945. február 23.) kiagyalóit. Miért mondom mindezt el? Mert Pforzheim nem turista-mágnes, hiszen az ötvenes évekbeli szocreál építési stilus megtekintéséért nem özönlenek oda a látogatók, mint a szerencsésebb Dinkelsbühlbe.
Bäuerlinsturm
Fotó: Albrecht Klári

A védörendszer remekül ki van találva, de a helység fejlödése a falakon túl is folytatódik, szinte átfolyik a keritésen túlra, úgy, hogy belülröl mint sem lát a gyanútlan látogató, csak egy védöfalba vájt ajtót, fölötte egy házszámot, meg postaládát, csengöt. Viszont ha a számtalan gyaloghidon kijutunk a falakon kivülre rálátunk a romantikus házikókra, mint elvarázsolt, mesebeli helyszínekre. Egyik favázas kis ház úgy néz ki, mint egy galambdúc, vagy mintha erös szélvihar ültette volna fel a bástya tetejére. (Bäuerlinsturm).

Sajnálatos, hogy valakik elkezdték még anno a favázas házak bevakolását és nagyon sokan követték a példát igy ez nem annyira vonzó, mint máshol, ahol ezek a házak "csupaszon" állnak. Persze mi lenne, ha még favázas házak is idevonzanák a látogatókat? Gondolom szép idöben akkor kirakhatnák a "megtelt" táblál. A város bizonyára támogatja a magánházak renoválását, mert a legtöbbjük (nem csak a látogatók által frekventált helyeken) hanem a kevésbé vonzó hátsó traktusokban is rendezett külsöt mutatnak. Az elmúlt
erdélyi szászok tornya
Fotó: Albrecht Klári
évszázadokban koronás fök elöszeretettel keresték fel a városkát, ezen belül is a Weinmarkt-ot. Ódon házakban szállt meg például az életében sokat utazó V. Károly császár, Gustáv Adolf svéd király (igaz ö csapatokkal érkezett), valamint VI. Károly király.

Hosszú idö óta minden évben föleg gyerekek részvételével megrendezik a messzi földön híres úgynevezett Kinderzech´ ünnepet. Ennek története visszanyúlik a harmincéves háborúba, amikor ki tudja hányadszor a svédek be akarták venni a városkát, mire egy csapat gyerek elébük ment. Könyörgésük meghallgatásra talált és nem dúlták fel a várost. A korhü ruhákat és kellékeket elteszik a következö generációknak és évközben egy többemeletes favázas házban kiállítják, hogy az idelátogatók megtekinthessék.

A legimpozánsabbak a védöfalat díszítö tornyok. Csaknem húsz zsufolodott itt össze egész kis körzetben. A városka délkeleti oldalán szinte egymást érik. Kihalófélben lévö "szakma" valamikori gyakorlójának a belvárostól távolabb a falhoz ragasztott háza (Henkersturm) gondolkodtatott el bennünket. Milyen lehetett valamikor egy hóhér hétköznapja? És a családjáé?

És ahogy velünk utazásaink során sokszor megtörténik, egyszer csak váratlanúl itt is magyar vonatkozásba botlottunk. Pontosabban egy kapura feltett ismerös jelvénybe. Hét szimbolikus vár volt feltüntetve. Hát persze! - csaptunk a homlokunkra: Siebenbürgen! Erdély! Feltettünk rá egy kis nemezetiszinü szalagot. Csak utána fedeztünk fel egy kötáblát a következö felirattal: Ebben a toronyban Erdély-hazánk harangjai zúgnak. A Világ erdélyi szászainak adománya, 1967.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

a dinkelsbühli óváros térképeChristoph von SchmidHohértoronyWeinmarktV. Károly szállodája
by nightKinderzech múzeumbepucolt favázasvon Schmid szülöházaház a városfalon túl

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Mainhattan
2015

   Egykor a kép közepén lévö Hotel Intercontinental lehetett a legmagasabb ház, most a felhökarcolók felsöbb emeleteiröl lenéznek rá.
Elöszeretettel biztosítótársaságok (Union Investment...), bankok (Kommerz, Deutsche, DZ, Európai Központi- ...) építettek maguknak hivalkodó toronyházakat, de akadnak irodákat is magukba foglalók. És nem kell ahhoz Párizsba, pontosabban Versailles-ba menni, elég csak Frankfurtban egy ilyen toronyházba eljutni, hogy a magyar történelem egyik legsötétebb korszakát jellemzö névvel találkozzunk. A DEKA bank eget ostromló házát Trianon-nak hívják. Fotó: Albrecht Klári

 
Frankfurt 1945-ben
forrás: wikipedia
bankok és jobbra tölük a pici templom
2015-ben; fotó: Albrecht Klári
Számtalanszor jártunk már Frankfurtban, de ezt az arcát igazán még nem láttuk. Pontosabban egyszer átutazóban igen, de menet közben és csak villanásnyira. Akkor határoztuk el, hogy egyszer úgy jövünk el ide, hogy a Majna déli partját is bejárjuk.

Most jött el ennek az ideje. Kellemes, napsütéses szeptemberi napot fogtunk ki. A legamerikaibb német város építészeti csodáiban gyönyörködhettünk, a háború pusztító angolszász bombázásai után az elmúlt korok itt-ott még megmaradt, vagy újraépített "törpéivel" és a modern emberi alkotás remprezentatív "gigászaival" egyetemben. Kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy az emberiség által évszázadok alatt kialakított építészeti értékekeit milyen hihetetlenül rövid idön belül szét lehet rombolni és annak is, hogy milyen szellemi-, technikai-, alkotói fejlödésen mehet keresztül néhány évtizeden belül.

Szokásunktól eltéröen most nem igyekeztünk épített örökségünk tüzetesebb megszemlélésére, hanem hagytuk magunkat a vizuális élményektöl, összhatástól sodródni, amelyekkel ez a modern város ránk hatott.
Bootshaus vendéglök
fotó: Albrecht Klári

Eddig azt tartottuk Frankfurtról, hogy egy ideges, lüktetö, nyugtalan város, a lakóit, idelátogatóit szinte agyonnyomó épülethalmaz, aholva érdemes ugyan eljönni, látni, de minél elöbb a hátunk mögött hagyni, hazasietve nyugodtabb vizekre evezni. A mostani látogatásunk során viszont az eddig ismeretlen Frankfurtot fedeztük fel és kiderült, hogy nemcsak óriási autóforgalom, az utcákat ellepö helybéliek és az állandóan fényképezö, föleg távolkeleti turisták zsivaja jellemzi, hanem élhetö városrészei is vannak. A Majna rakpartjain kutyáikat sétáltatók közt ügyesen cikázó biciklisek, csak napozó, vagy olvasó, söt jót szundikáló emberek látványa a városnak pozítiv, békés képet kölcsönöztek. A városlakók közül, akiknek ilyen igényei vannak, szabadidejükben elmehetnek az egyik vagy másik evezös klubba, a látogatók meg kibérelhetnek lábbal hajtható csónakokat. A víz sodrása nem lehet olyan gyors, ha még ilyen úszó alkalmatosságokkal is vissza lehet jutni a kiindulási pontokra.

Az állandóra lehorgonyzott hajókat átalakították vendéglökké, szép idöben kellemes lehet a nyitott fedélzetre kiülni és elmerengeni a viz felületén visszatükrözödö hatalmas épületek látványán. Frankfurt kedvelt célpontja lehet hosszabb viziútaknak, mert egy Báselböl származó hosszúra nyúlt személyszállító is horgonyzott a parton.
készülnek az ünnepre
fotó: Albrecht Klári

Bizonyára még csendesebb és pihentetöbb általában a nagyváros nyüzsgésétöl viszonylag elzárt rakpart, ezt most csak elképzelni tudtuk mert ezuttal gépek zaja, munkások kopácsolása, szinpadi világitások rengeteg kellékeit tartalmazó fémcsattos ládák ezreivel foglalatoskodók, palettákra helyezett nehéz vasszerkezeteket ide-oda szállító targoncák búgása, hangos parancsszavak törték meg az idilt. Eleinte arra gyanakodtunk, hogy a folyó mindkét oldalán török sátrakra emlékeztetö létesítményekkel a helyi Oktoberfest-re készülödnek.

Ahogy eddig útjaink során már "megszoktuk" élénk érdeklödésünk ezúttal is felkeltette egy helybélinek a figyelmét aki készségesen mesélte el, hogy ez a nagyszabású rendezvény nem a bajor sörkultúra oltárán kiván áldozni, hanem a két német állam egyesülésének 25. évfordulójára igyekszik kellöképpen felkészülni. Több nap múlva lesz csak az évforduló, de már most lázasan dolgoznak a munkások. Nem lehet egyszerü logisztikai feladat olyan helyre szállítani a súlyos berendezéseket, alkatrészeket, ahova igazán nem jut el nehezebb teherautó. A különbözö színpadok, nézöterek, vendélgátóhelyek biztonságos felépítése, megvilágítása is bizonyára rengeteg improvizációt igényelnek a rendezök és kivitelezök részéröl, hiszen a parti sétányok lejtéseit, hullámvonalait, kanyarjait is ki kell valahogy küsszöbölniük. Le a kalappal a szervezök elött, akik összehangolják a folyamatokat.

Kedves és ráadásul önkéntes idegenvezetönk, akivel sétánk során még kétszer összefutottunk említette, hogy a furcsa, tetönélküli, pontosabban a háború során kiégett helyébe lapostetövel helyreállított templom Németország elsö demokratikus mozgalmának (nemzetgyülésének) helyszíne volt 1848-ban. A lokálpatrióta hölgy talán nem tudja, hogy az elsö ilyen megmozdulás nem Frankfurtban, hanem a pfalzi Hambach várkastélyban történt, méghozzá tizehat évvel korábban, amikor is több, mint húszezren jöttek össze, hogy szabadságot és német egységet követeljenek. Ami viszont számunkra érdekesebb, hogy ebben a Paulskirche-ben adják át minden évben a nemzetközileg is rangot képviselö Béke díjat a könyvvásár keretében, melynek két magyar kitüntetettje is van Konrád György és Esterházy Péter személyében.
frankfurti nemzetközi légikikötö
fotó: Albrecht Klári

A magasra tervezett megvilágításokat egymásra helyezett traverzekkel igyekeznek megoldani, melyeket hegymászófelszereléssel biztosított speciális csapatok végeznek, egyik ilyen építmény mellett elhaladva magyar beszédet hallottunk. Integettünk a fent dolgozóknak, akik ugyan visszaintegettek, de nem sejthették szimpátiánk külsö jelének okát.

Ha már Frankfurtban jártunk nem hagyhattuk ki a nemzetközi légikikötöt sem. Rég repültünk innen ezért vagy már nem emlékeztünk mindenre, vagy azóta hoztak létre új épületszárnyakat, utakat, mindenesetre érdekes volt bebarangolni a különbözö színteket. Mi is igénybe vettük az egyik szárnyból a másikba emeletmagasságban közlekedö Skyline névre hallgató vonatot. Ami megdöbbentö, hogy úgy közlekedik, mint egy szellemvasút. Nincs vezetöje. Teljesen autómatikus.
az ukrán légitársaság gépe
fotó: Albrecht Klári

A teraszra is ki lehetett menni három euróért fejenként. Meglepö, hogy még ott is komoly biztonsági ellenörzésnek kellett alávetnünk magunkat, mintha mi is utasok lennénk. A legjobb helyet egy gyüjtö foglalta el távcsövel és notesszel felszerelve. Az általa megfigyelt - bizonyár különleges - masinák jegyzéke már szépen sokasodott a füzetében. Nekünk is tetszenek ezek az égi szekerek, festésük, formájuk gazdagsága lenyügözö. A legnagyobb csoda azonban abban rejlik, hogy ezek a ki tudja hány tonnás madarak, föleg a Jumbók, tele tankkal, utasokkal, poggyásszal el tudnak szakadni a földtöl és többezer kilométerre elviszik a rájuk bízottakat, mégpedig percenként startolva. Nem is beszélve az érkezökröl. Az ember nem is tudja, hogy hova kapkodja a fejét. A földi kiszolgáló renszer is csodálatra méltó. Nyüzsögnek a különbözö jármüvek gyors tempót diktálva a gépek körül olyan képet mutatva, mintha egy megzavart hangyaboly lenne. Látszólag rendszertelenül szaladgálnak le-fel, pedig mindegyiküknek percre lebontott feladata van, máskép nem is lehetne ezt a szuper komplex rendszert üzemeltetni. Jól képzett szakemberek és komputer nélkül megvalósíthatatlan lenne. El tudjuk képzelni, hogy az egyre gyakoribb pilótasztrájk milyen kalamajkát tud okozni ebben a legapróbb részletekig kidolgozott komplex rendszerben, mintha mechanikus szennyezettség pottyanna egy preciziós hiper-szuper olajozott gépszerkezetbe.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

Westhafensvájci kirándulóhajóháttérben a dómPaulskirche
EU Zentralbankmintha ránkdölne a Kommerzbankdéli rakpartszellemvasút tükörképe a reptéren

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


2015

St. Martin, Pfalz
2015

Csak az hal meg véglegesen - igy szól a mondás -, akit halála után elfelejtenek. No ez nem történhet meg azzal a Martinus nevü rómaival, aki egy szerencsétlen koldussal a szörnyen hideg télben megosztotta kabátját. A katona, illetve késöbbi, az ö korában aggastyáni kort megért püspök temetése évfordulójára már több, mint ezerhatszáz éve visszaemlékezünk. Igen, nem tévedés, a temetésére, mert Szent Márton, akiröl szó van, halála egy-két nappal korábban volt.
A "Régi kastélyocska" borgazdaság
fotó: Albrecht Klári

Ennyi évszázad után továbbra is a ludak sinylik meg leginkább november 11.-ét, hiszen a fazekakban végzik életüket, méghozzá ezen a napon tömegesen. A legenda szerint Szent Márton semmi áron nem akarta, hogy öt a római birodalom (mai Franciaország) területén található Tours város püspökévé válasszák. A ludak szempontjából eléggé el nem itélhetö módon pont az egyik óljukban bújt el, de azok ahelyett, hogy csendben maradtak volna, hangosan gágogtak és igy találtak rá üldözöi. A püspök "elárulásáért" a ludak a mai napig életükkel fizetnek. Ha a libasültböl, pontosabban az állat hátsó feléböl fogyasztunk akkor talán püspökfalatról beszélhetünk?

Amikor november 11.-én németországszerte az emberek igyekeznek kellöen teletömni a bendöiket és netán kortyolnak hozzá egy-két pohár szép bort, (a hiedelem szerint ha ezt nem teszik, akkor egész évben éhezni fognak), szóval ezen a napon kevesen sejtik, hogy ennek a napnak és egy kis pfalzi falucskának, Sankt Martin-nak a névadója honnan is származik.

Úgy van!
Magyarországról.

Pontosabban a késöbbi Magyarország területéröl, hisz a negyedik évszázadban a magyarok még ki tudja hol voltak, talán valahol az ázsiai sztyeppéken élték stresszmentes életüket. A mindent kifürkészö tudósok vitatják, hogy Szent Márton szülöhelye Savaria
bor bor hátán
fotó: Albrecht Klári
(Szombathely) lenne, inkább Pannonhalma. Ez utóbbit sokáig bizonyára nem véletlenül hívták Györszentmártonnak.

Rátérve az eredeti mondandómra nemrég St. Martinban jártunk, ebben a Landau és Neustadt közé esö festöi kis faluban, ahol egyetlen libagágogást sem lehetett hallani, annál inkább borozóból kiszürödö emelkedett hangulatú társalgásokat.

Ebben a faluban minden a bor körül forog, szinte mindenki a hegy levének büvöletében él és dolgozik. Megéri, rengeteg a látogató.

Minden település büszkén emeli ki történetében, hogy mikor említették meg nevét elsö ízben irásos okmányon. Ez Sankt Martin esetében az 1149-es évre esett, aminél persze jóval idösebb, de erre már "kevesen" emlékeznek vissza. Viszont a közelmúlt viharai nem viselhették meg nagyon ezt a hegyek lábánál meghúzódó települést, mert számos régi épület tanuskodik az építtetök és építök jó izléséröl és a mai tulajdonosaik gondos kezeiröl.

Azok teszik jól, akik csoportossan vagy méginkább bússzal érkeznek, mert ebben az esetben csak egyvalakinek kell visszafognia magát és absztinenciát vállalnia, mig a többiek kedvükre akár az egyik hangulatos borkostolóból a másikba térhetnek be, ugyanis nemes italakon felül szívélyes vendéglátásban és látnivalókban sincs hiány.

Zum wohl!

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

irány a borozóa koldus-jelenetMárton borozóhangulatos utca
régi présegyik borozó a sok közülmég a régi községházát is átalakították kivételesen "csak" lakóházak

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Quo vadis Europa? Irány Eurábia?
2015

Tulajdonképpen a gyönyörü berchtesgadeni útunkról akartam beszámolni, de csak Klári remek felvételéiböl néhányat kiválogatva próbáljuk bemutatni ezt a földi paradicsomot, mert megkerülhetetlen az utóbbi idöben az élet minden területén jelen lévö menekültügyi probléma.

A legtöbben a magyarokat szídják (szeptember eleji állapot), mintha ök okozták volna ezt a válságot. Ha Mo-on akarják tartani öket, hiszen ez a dublini megállapodás, akkor azért, ha regisztrálás nélkül továbbengedik öket, akkor meg azért. Van egy arab tanmese, hogy egy igen öreg ember egészen fiatal kisunokájával elment a távoli piacra, hogy szamarat vegyenek. Elindulnak hazafelé. Mindketten a szamár mellett bandukolnak. Jön valaki velük szemben és megszólja öket, hogy ott a szamár, miért nem ül föl rá legalább az idös ember, már alig áll a lábán. Igy is tesznek és mennek tovább. Megint találkoznak valakikkel, akik megszólják az öreget, hogy miért hagyja azt a szegény kisfiút gyalogolni. Erre cserélnek. Mire egy újabb csoport ezt is megkritizálja. Erre felülnek mind a ketten a szamár hátára, akkor a szembejövök a szamarat kezdik sajnálni, hogy nem kímélik.
Watzmann és társai (Berchtesgaden)
fotó: Albrecht Klári

Valahogy igy van most a magyarokkal is. Nem nagyon értem, mert ha megakadályozzák a továbbutazásukat, akkor föleg a németeket védik, hiszen egyetlen menekült sem akar Mo-on maradni. A Keletinél skandálták, hogy "we want go", de legtöbbször csak annyit, hogy "Germany". Nem mindig nézünk magyar tévét, de egyszer pont elkaptunk egy jelenetet, amikor egy rendörségi autó bement közéjük és hangosbeszélön arabul elmondták nekik, hogy mire számíthatnak: regisztrálniuk kell magukat és bemenni egy magyarországi táborba. Egy emberként üvöltött a nép: "No" és "Germany". És ezek után - föleg a németek - arányosan el akarják osztani a menekülteket. Akaratuk ellenére.

Tapasztalatból tudjuk, hogy nem egyszerü beilleszkedni itt a benszülött németek közé, mégha beszélik is a nyelvüket. Mit fognak majd azok itt csinálni, akik csak arabul, vagy tört angolsággal tudnak? Akiket megkérdeznek, azok mind mérnökök, orvosok és hasonlók akarnak lenni. Egyik sem fizikai munkás. Netán a bevándorlók arra számítanak, hogy az itteni irdatlan magas oktatási költségüket az adófizetök finanszirozzák majd? És ha végeztek? Az uniós munkavállalók többsége sem tud képzettségének megfelelöen elhelyezkedni. Erösen alább kell adniuk az igényüket, hogy megkapaszkodhassanak. Nem ritka az itt el nem fogadott érettségizett, aki autókat pucol, vagy gyárban emeli le a futószalagról a súlyos teherautógumikat, vagy tanári, netán fogorvosi diplomás, ill. más magasabb képesítésü munkavállaló, aki takarításból tud csak megélni, vagy öregek otthonában ápolói munkát vállal, vagy mérnök létére éjszakai portás, vagy jogi diplomával, kétszeres doktori címmel egyszerü könyvelö.
csador, modern és niqab az egyiptomi utcán
forrás: kozelakelet.blog.com

És akkor még nem beszéltünk a morális helyzetröl. Mennyire lesznek megbízhatóak az arab munkavállalók? Ha értik is a dolgukat szorgalmasak lesznek-e egyáltalán? Vagy csak akkor mennek be a munkahelyeikre, ha kedvük van? Pontosak lesznek? Betartják-e a határidöket? Vagy a következö évtizedekben el lehet majd felejteni a német tüchtigkeitet? Esetleg sztrájkolni fognak, ha nekik nem tetszö munkamorált követelnek meg tölük? Mennyire lesznek büszkék, elfogadják-e majd a német szakik tanácsait? Kérdést kérdésre halmozok, de nem lehet tudni rá a választ. Ez a jövö titka.

S ha már a morálnál tartok milyen lesz a mohamedán nök és lányok helyzete? Paralel társadalom jön létre? Amelynek nyomai már ma is megtalálhatók, vagyis például nem lesz vegyes házasság? A törököknél is elöfordul, hogy a család becsületét féltve a fiútestvér több késszúrással megölte a húgát, vagy egy apa föbelötte a lányát, mert az német fiúval akart élni, mint más normális német fiatal pár. (Ehrenmord! Csodálkoznak rajta, hogy ezért elitélik és börtönbe zárják öket). És nem mindegyik járhat úgy felöltözve, mint a német lányok az utcán, csak fejkendöben, netán még az arcot is letakaró fekete csadorban illetve niqab-ban? És ha valaki a németek közül felvázolja az általa elképzelt jövöt, mint Thilo Sarrazin a Deutschland schaft sich ab cimü könyvében, akkor azt kirugják az állásából, kiteszik a pártjából és szinte hallgatásra itélik?

A lakáshelyzet már most sem rózsás. (Mi lesz késöbb?) A kisebb lakások bérleti díja aránytalanúl magas, hiszen azt a kereslet-kínálat befolyásolja. Sok az egyetemi hallgató, ök is a kisméretü lakások után szaladgálnak. A föleg fiatal férfiakból álló migránsok is ilyen lakásokat fognak igényelni árakat az égig srófolva. Mint a török vendégmunkások, ök is maguk után vonzzák majd a családtagjaikat. A gyermekvállalás már most sokkal nagyobb, mint az európai átlag, egyrészt tradiciós okokból, másrészt a szociális kezdvezmények kihasználása miatt is. Sokszor a familia fenntartására is elegendö a családi pótlék, tehát nem muszáj mindenkinek dolgoznia. Viszont terjedelmesebb családlétszám mellett nagyobb lakásokra lesz majd szükségük, azok ára is meg fog ugrani.

A keresett lakásokat sem szétszórtan fogják megtalálni, hanem egy kupacban. Már most vannak Berlinben, Frankfurtban és máshol is olyan negyedek, vagy kis falvak, ahol a németek kisebbségbe szorultak. A benszülöttek vagy kihalnak, vagy lehetöleg kiköltöznek ezekböl a körzetekeböl, hiszen a törökök otthonról hozott nyíltabb habitusa sokakat zavar. Például késön kelnek, sokáig fennvannak, nagy a vendégjárás, gyerekek még éjfélkor is az udvarokban hangosan játszanak, a felnöttek is zajosabbak az átlagnál, nehezen elviselhetök. Tiszelet a kivételeknek!

Miket igérhettek az embercsempészek a migránsoknak, milyen hamisan csillógó jövöt vázoltak fel nekik? Ezeknek a lelketlen embereknek semmi sem számít, csak az a céljuk, hogy megkapják a csempészetükért járó nem is kevés pénzt. (Állítólag Aufganisztánból tizenötezer dollár a tarifa!) Nem tudom, hogy honnan szereznek ennyi pénzt, honnan van nekik mindenhol müködö mobiltelefonjuk. Nem bizonyítható, de arra gondolhat az ember, hogy valahonnan, valakik pénzelik öket, feltehetöleg sokaknak jól jönne, ha Európa eltünne a térképröl. Legalábbis a mai formájában.
Ramsau (Berchtesgaden)
fotó: Albrecht Klári

Minket is, mint szerintem sokakat nagyon aggaszt ez az újkori népvándorlás. Egy aktuális felmérés szerint nem a saját gondjaik okoznak a németeknek aggódalmat, hanem azoktól félnek igazán, amelyeket közvetlenül nem tudnak befolyásolni, vagyis társadalmi, politikai témáktól. Minden második ember a bevándorlás okozta konfliktusoktól tart, hogy a menekültstátuszt kérök növekvö száma meghaladja a türöképességet. Csak ezek után jön az adófizetöi félelem az ország eladósódása, terrortámadások és továbbiak miatt.

Az európai úniót megremegtette a jónéhány éve begyürüzött nemzetközi pénzügyi- (Lehman Brotherstöl kiindulva) valamint a görög válság, de ezekböl talán ki tud kecmeregni, viszont a menekültügy kezelhetetlenné vált egy olyan országok közösségében, ahol nincs rendezett válasz erre a kihívásra, ahol a különbözö egyéni érdekek egymásnak feszülnek, mindenki azt tesz, amit a legjobbnak tart pillanatnyilag, vagyis ad hoc reagálnak, minden nap újabb helyzet elé állítja öket az áradat és a tegnapival szemben homlokegyenest mást tesznek szükségmegoldásként. Ezek kiváltják a többiek rosszallását, föleg azokét, akiket nem közvetlen érint az egyre súlyosabbá váló migráció. Egymásra mutogatnak, pedig ha jobban megvizsgáljuk mindegyikük ugyanazt teszi, lehetöleg a saját országuk legkisebb károsodásával mielöbb szabadulni ezektöl a gondoktól.

Innen külfödre eljutó hírek, minthogy rendszerint leginkább ezek a hírek a médiákban, elöszerettel mutatják a radikálisok támadásait egyelöre nem személyek, hanem épülö menekültotthonok ellen. A kormány és végrehatjó szervei nem sokat tesznek a menekültekért, leginkább a civil szervezetek fognak össze és egyes személyek. Napokban Münchenbe érkezett menekülteknek rövid idö alatt annyi mindent hoztak a polgárok, hogy rádióban, tévében kérték fel a lakosságot, hogy egyelöre nincs szükségük semmire, ne hozzanak több ruhát, játékot, élelmiszert. Egyszerüen nem tudják hová tenni.

A napokban mutatták a német tévében, hogy lelkes benszülöttek tapsal fogadták a vonatokról, buszokról leszálló migránsokat. Ez nagyon szép volt tölük. Tényleg humánus. Le a kalappal ezek elött az emberek elött! De ezt a videót nézik az embercsempészek is és remek hirdetés számukra, (és még fizetni sem kell nekik ezért), ha ezt tovább tudják mutatni a még otthon vaciláló, de ugrásra kész embereknek, akiknek azt az üzenetet továbbítja, hogy lám-lám, a görögök, a macendónok, a szerbek, a magyarok mind embertelenek velük, mig a németek határtalanúl kedvesek. Nosza, menjünk mi is! - gondolhatják magukban és azonnal útra kerekednek "Germany" kiáltással az ajkukon.
Schönau (Berchtesgaden)
fotó: Albrecht Klári

Minél több információ ér, annál sötétebben látom a jövönket, föleg a gyerekeinkért és unokáinkért aggódva. Mert a Föld már most alig tudja ellátni a népességet. A Meadows házaspár és tudós társaik már 1972-ben az un. Római Klubban lefektették a növekedés határait és talán húsz évvel késöbb újra megvizsgálták a valamikori állításaikat és csaknem mindenben igazuk lett. Sajnos.

Mintegy negyvenöt évvel ezelött Thor Heyerdahl papiruszból épített Rá, majd a Rá II-es lélekvesztöivel átkelt az óceánon és már akkor megállapította a viz szennyezettségét. Azóta csak rosszabbodott a helyzet. Például eldobott müanyag zacskókból és hasonlókból óriási úszó szigetek képzödtek az oceánokon és ezekben sok-sok élölény leli kínhalálát.

Az emberiség igényeinek kiszolgálása már olyan nehézségekbe ütközik, ami tönkreteszi az életterünket. Az emberi beavatkozás következtében drasztikusan csökken az állatvilág sokrétüsége. Régen is volt, hogy kihaltak bizonyos fajok, de újak is keletkeztek. Most viszont az arány olyannyira hátrányos a kipusztultak irányában, hogy az már visszafordíthatatlan. Csak egy példa. A virágok beporzásához feltétlenül szükségesek a rovarok. Vannak olyan területek, ahol ezek teljesen kipusztultak. Például Kina egyes területein. Hogy termést hozzanak a gyümölcsfák manuálisan történik a beporzásuk. Hova vezet ez?
Bartalomä, Königssee (Berchtesgaden)
fotó: Albrecht Klári

Lehet, hogy Madách Imre mindezt több mint száz éve pontosan megérezte mondjuk az eszkimó jelenetben? Rémálmaimban úgy látom, hogy Európában megismétlödik Amerika felfedézese utáni fejlemény, hogy ott rövid idön belül a konquistádorok és utánuk beözönlö misszionáriusok, katonák, szerencselovagok, aranyra éhes kalandorok és a bevándorlók vették át az uralmat miközben tönkretették az évszázadokon keresztül felépített, addig kiválóan müködö inka, maya, azték és más társadalmakat. Az öslakosság töredékére apadt.

Ha igy megy tovább Európában rövidesen a harmadik világbeliek veszik át az irányítást és az európaiak szorulnak megtürtként rezervátumokba, ha egyáltalán marad közülünk hirmondó, nem tizedelik, ill. semmisitik meg öket a behurcolt betegségek, mint anno az óceánon túl.

De említhetném az ausztrál és az újzélandi öslakósok sorsát is. Kérdezte-e öket valaki is, hogy nekik több joguk lenne-e saját országukban, saját történelmi hagyományaikat, szokásaikat megtartani, akaratuknak, kivánságuknak megfelelöen élni? A betolakodó fehérek maguk alá gyürték öket és megtürt népcsoportként vegetálnak saját szülöföldjükön. Vagy kisérleti nyúlként kezelték öket, mint az aboriginalokat. Az angolok titkos kisérleti atomrobbantást hajtottak végre Ausztráliában, talán az ötvenes évek elején, amikor is tudatosan nem értesítették az öslakosokat. Kitettek ugyan egy-két angol nyelvü figyelmeztetö táblát, szerintem azért, hogy késöbb a nemzetközi közvélemény felé valamennyire védjék magukat, de az aboriginalokat saját nyelvükön a várható veszélyekröl nem tájékoztatták és nem is evakuálták öket. A robbantás után - szorosan a kisérlet forgatókönyvéhez tartozóan - kiváncsiak voltak, hogy milyen következményei voltak a közelben élö ausztrál törzsekre.
reggeli fények a szállodából nézve
fotó: Albrecht Klári

Oly büszkék az emberek arra, hogy milyen tisztaság van németországszerte (ez is már alábbhagyott az elmult évtizedekben, de még mindig elfogadható). A napokban voltunk kirándulni Németország délkeleti csücskében lévö csodás Berchtesgadenlandban. A beden-württembergi hosszú höség és szárasság miatt sárgára kiégett fü helyett ott tavasziasan friss zöld színben pompázó rétek és szines földek fogadtak bennünket. A falvak olyanok életben is, mint a képeslapokon, minden takarosan kipucolva, rendezettek a házak környéke, az utak. Nem is sorolom. De ott is, ebben a gyönyörü környezetben, vagy éppen ezért felrémlett elöttem a sötét vizió és papirra is vetettem a gondolataimat. Ime:

"Ebbe a földi paradicsomba hamarosan özönlenek a bevándorolók, minden oldalról, megállíthatatlanúl, ameddig a szem ellát, úgy mint a sáskák. Nem akarom a szerencsétlen embereket degradálni, megsérteni, még bocsánatot is kérek tölük, de ezzel a hasonalattal a várható helyzetet próbálom plasztikussá tenni. A sáskák is élölények és ök sem akarnak mást, csak élni. Ahonnan jönnek ott már nem volt számukra megélhetés és el kellett hagyniuk származási helyeiket. Kétsébeesetten keresik azokat a területeket, ahol még találnak maguknak élelmet. Egynéhánnyal még elvan valahogy a természet, még el tudja látni öket zöld táplálékkal, még regenerálódni tud utána, de ha felhökben érkeznek, azokat már képtelen táplálni károsodás nélkül. Mindent letarolnak. Most még itt ülök szállásunk erkélyén, elöttem a kedves és békés kis falu. A háttér, mint egy valótlan kulissza magasba szökö hegyek koronája, mint törött fogú fésü, melynek egyenetlen vonala felkelti a képzeletet és formát ölt. Milyen nagyszerü, hogy ma még harangozni halljuk a templomainkat. Talán az utolsó generáció tagjai vagyunk akik ezt még élvezhetik, mert vizióim szerint nem kell sokáig várni, mig a müezin hangjára fogunk összerezzeni naponta akár többször is. "
elektromos hajó a Königsseen
fotó: Albrecht Klári

A csodás berchtesgádeni táj elhagyása után felhajtottunk a 8-as autópályára. Rövidesen Hochfelln Nord-nál tankoltunk, majd a parkolóba - nem figyelve a környezetet - beálltunk két kocsi közé. Gyanútlanúl kiszálltam pont belelépve egy nagyadag valamibe. Szerencsére nem ürülék, hanem valami élemiszermaradék volt. A cipömet tisztogatva néztem csak körül és borzadva vettem észre, hogy abból a szinte patikai tisztaságú országrésztöl alig távol, még mindig Bajorországban, egy másik világba csöppentünk. Mindenhol eldobált csikkek, csomagolóanyagok, üvegek, amit el lehet képzelni és ezzel együtt járó, szabad térben is érezhetö terjengö büz. A szemeteskukákat nem vizsgáltam meg, de feltételezhetöen üresen állhattak, vagy nagyon keveset dobnak be ezekböl a szemetekböl. Ritkán fehér arcot is lehetett látni, de a többség délszaki tipus, rosszúl öltözött. És ök még nem is menekültek, hanem már gépkocsival rendelkezö Nyugaton élö (hiszen gyerekeket is szép számmal lehetett látni), vagy dolgozó emberek, akik ki tudja mióta élnek már Nyugaton, képet alkothattak (volna) az európai kultúráról, tisztaságról, elvárható viselkedésröl.

Ha ilyen volt egy bajor benzinállomás és pihenö, akkor milyen lehet a helyzet Ausztriában, amelyen szintén keresztül jöttek? (Fura gondolatom támadt a parkolók rendbetételére föleg nevelö szándékkal. Csak akkor engedném a jármüveket tovább, ha az épp ott tartózkodók föltakarítanák a szemetet az utolsó szemig. Persze lennének ártatlanok is köztük, de senkinek sem ártana egy kis testmozgás).

Robert Schumannak (1886-1963), az egységes Európa egyik megálmodójának tudják be azt a mondást, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.

Biztosak nem lehetünk benne, csak remélni tudjuk, mint Madách Imre is, hogy a rémálmom nem válik valósággá.
De ö is azt kérdezte, amit mi ma: Mi lesz az ember sorsa?
És Európáé? Eurábia?

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

Königssee (még müködik a viszhang)schönaui hegyek holdfényben a hátsó hegyek már Ausztriából néznek át
Berchtesgaden óvárosaberchtesgadeni alapitványi templomtengerszem a Jenneren

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Kehlsteinhaus, Bajorország
2015

"(...) Elhatároztam, hogy egy ausztriai vadászatot használok fel arra, hogy Hitlernél magánjellegü látogatást tegyek. Schuschnigg szövetségi kancellár három vadászterületet kínált fel és én a Hinterriss-it választottam, mert egyrészt híres erös zergebakjairól, másrészt csak Bajorországon át érhetö el.
a Sasfészek valamikor
forrás: képkiállítás Kehlsteinhausban

Berchtesgadenben Hitler hadsegéde fogadott, aki Obersalzbergbe kisért. Hitler a lépcsö elött várt. Dolgozószobájába mentünk, s itt nagy vonásokban ismertette programját. Természetesen ekkor is Versailles-al kezdte és mivel a trianoni szerzödés Magyarországgal szemben ugyanazokat a bünöket követte el, mint a versaillesi Németországgal szemben, semmi okom nem volt ellenvetésre. Már ekkor feltünt rendkívüli emlékezötehetsége, ennek segítségével ez az autódidakta sok mindent átfogó ismeretekre tett szert. Hitler igen szíves vendéglátónak mutatkozott, ellentétben késöbbi szokásával számos kérdést intézett hozzám és élénken érdeklödött a Németországon kivüli állapotok iránt....
az eredeti kandalló
Fotó: Albrecht Klári

Abban a sokszor leirt teremben szolgálta fel az "SS" tisztiszolga a teát, melynek egyik falát egészen betöltö hatalmas üvegtábla szabad kilátást nyújtott az Alpokra. E látvány úgy hatott, mint valami nagyszerü festmény. Látogatásom mintegy három órán át tartott. Barátságosan vettünk búcsút egymástól és én azzal az érzéssel távoztam, hogy mértéktartó, okos államférfit ismertem meg. Nem vagyok az egyedüli, aki ebbe a tévedésbe esett...."
Idézet Horthy Miklós Emlékirataim címü könyvéböl.

Érdekesek az egybeesések: Mi pont ugyanazokra a kövekre léphettünk, ahol Horthy Miklós is megfordult, azokat a termeket, kandallót és festöi panorámát láthattuk, mint ö, pont ugyanabban a hónapban (augusztusban) látogatott ide, ahogy mi is, (csak közben eltelt röpke 77 év), Horthy is 68 éves volt akkor, mint mi most.
Sasfészek (Kehlsteinhaus) és az Alpok
Fotó: Albrecht Klári

A berchtesgadeni Kehlsteinhaus, népszerü nevén Sasfészek impozáns helyen áll, nagyon gyorsan felépítették, talán egy év sem kellett hozzá. A felvezetö út kalandos. Körülbelül a hegy derekánál kiképzett parkalóban kell hagyni a személygépkocsikat és buszok viszik fel a látogatókat (egyszerre négy-öt indul) mintegy hét kilométer hosszú, néhány rövid kis alaguttal tarkított kacskaringós úton (ezeken a helyeken erösen drukkoltunk a visszapillantók épségéért), amely olyan széles, pontosbban olyan keskeny, amelyen éphogy ezek a buszok elférnek. A szembejövö búszkaravánnak valahol a félúton kitéröt építettek. Talán egy helyen volt csak erös tükanyar, ott az egész utasközönség lélegzetét visszafojtva figyelte a manövert. A buszsoförök haláltmegvetö bátorsággal viszonylag tempósan veszik az akadályokat, vagyis a kanyarokat. Hogy jól végzik a dolgukat az abból is látható, hogy most be tudok erröl számolni. A buszok ablakából, attól függöen, hogy melyik oldalon ültünk, vagy a meredek hegyoldalt lehetett látni, vagy a szakadékot. Nem való ez az út gyenge idegzetüeknek.
a kehlsteinhausi csúcson
Fotó: Albrecht Gyuri

A buszok nem a köház lépcsöjénél állnak meg, ahogy azt elképzeltük, hanem vagy százegynéhány méter szintkülönbséggel lejebb. Hogy a valamikori diplomácia jeles képviselöinek és az újkori kiváncsiskodóknak ne kelljen gyalog felküszködniük magukat építettek a buszok fordulójától egy hosszú, gyalogosoknak szolgáló alagútat a hegy gyomrába, ahonnan személylift visz fel pillanatok alatt az épületbe. A technika már a mai követelményeknek felel meg, de meghagyták az eredeti kasznit. A sárgaréz burkolat tükörként vetiti vissza az utasok képét megtöbbszörözve valódi számukat.

Azt, hogy nagyszámú túrista láthatja a Sasfészket (1834 m) ma is, az annak köszönhetö, hogy az amerikaiak nem bombázták le és nem is robbantották fel a megszállást követöen. Ma étteremként szolgál gyönyörü kilátást nyújtva a vendégeknek. A tulajdonképpeni kereszttel diszített hegycsúcs még ennél is magasabb, viszont onnan visszanézve jól be lehet fogni a hegynek azt a kiszögelését, amelyre ráültették ezt a történelmi köépületet.

A Kehlsteinhaus-i panorámája lenyügözö. Látni egy picike szeletet a Königssee-böl, rálátni az 1800 méteres Jenner hegycsúcsra, kicsit távolabb a tótól nyugatra a fenséges királyi családot fedezhetjük fel: a 2713 méter magas Watzmannt, a kis Watzmannt, vagyis a királynét és köztük kisebb hegycsúcsocsokat: öt királykisasszonyt és az egy szem fiút, a trónörököst.

Ez a ki tudja milyen hatalmas természeti eröktöl felgyürt, egymásra halmozott hegycsúcsok nyári csupaszságukkal is hihetetlen mély hatást gyakorolnak az emberekre. Mindenki csak fotóz, fotóz és fotóz. Fáradhatatlanúl. Ennél még szebbek talán csak akkor lehetnek, ha puha hótakaró lepi el a hegyeket. Talán egyszer sikerül ide télen is eljutnunk.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

hegykoszorú (Watzman és társai)gyalogos alagút a hegy gyomrábaa másik oldal (Untersberg)szurdok
folyosó képkiállítássalalpesi virág 1850 méterenKönigssee a mélybenpihenve merengö

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Heidelberg, Baden-Württemberg
2015

Elöször is egy jótanács azoknak, akik most tervezik az utat Heidlebergbe. Ha nem akarják megmászni a várhoz vezetö meredek utat, kényelmesen felmehetnek a siklóval. Ez még nem újdonság, mert már évekkel ezelött is igy jutottunk fel a vár-romhoz, hiszen kenyerünk javát megettük és sajnos nem megy már olyan flottúl a hegy-, illetve lépcsömászás, mint hajdanán. Az viszont újdonság, - megint kitaláltak valamit, gondoltuk magunkban -, hogy a vár hátsó kapujánál a sikló állomásától jövet belépöjegyet kérnek a várudvarba, amiért vissza kell menni a pénztárhoz. Nem messze, de mégis. Macerás. Megvettük itt is a jegyet. Újból fejenként 6 euró.
a heidelbergi sikló
Fotó: Albrecht Klári

Csak otthon néztük meg a jegyeket és akkor derült ki, hogy a siklóra szóló jegyek egyuttal belépöként is szolgálnak. Nem vészes, de bosszantó. Biztos ki van irva valahol, de a megszámlálhatatlanúl sok tábla és információ, hirdetés sokkolja a zöldfülü túristát, nem gyözi kapkodni a fejét. De az is lehet, hogy direkt. Vagy ne legyek ilyen rosszmájú? A (bizonyára) kisbetüs információra fel sem figyel a gyakorlatlan látogató. Föleg, ha csak németül van kiirva, miközben a túristák zöme távol-keleti.

A pénztárnál is mondhatták volna. Bár lehet, hogy meg is tették, de az üvegfal mögött ülö enervált férfi motyogásából a legerösebb odafigyelés mellett sem lehetett kihámozni a válaszának tartalmát. Mert közben azt is megkérdeztem, hogy ez oda-vissza érvényes-e a jegy? Amit mondott, abból egy szót sem lehetett érteni. Lehet, hogy igennel helyeselt. Legjobb lett volna, ha csak bólint. Ezek után a megértés legkisebb reményében sem bizva meg sem próbáltam újabb kérdést feltenni neki.

Egyébként is elvonta a figyelmünket egy (talán) indiai házaspár gyerekkocsival, mivel a csapóajtón nem tudtak átjutni. Szegény fiatalasszony hiába nézte az autómata kijelzöjét, oda az volt irva, hogy “nicht gültig”. Ö pedig a saját anyanyelvén kivül feltehetöen csak angolul tudott. Mondtuk neki, hogy “not valid”. Ezt már a kialakult helyzetböl sejthette, de azt gondolom nem, hogy a kifizetett pénzéért miért nem kap érvényes jegyet? És sehol egy alkalmazott, aki a városnak óriási bevételt hozó külföldieket az általuk érthetö nyelven eligazítsa, megnyugtassa.

Végül valahogy mégis átjöttek a záron, de ezt az idegességet meg lehetett volna nekik spórolni. Milyen véleménnyel mennek ezek után haza? Ez úgy látszik nem érdeke a túristákkal túlzottan is elkényeztetett városnak. Egy-két elégedetlen látogató által terjesztett negativ vélemény miatt kiesö forgalom ebben a nagy tömegben fel sem tünik.
a heidelbergi Károly-Tódor és a prágai Károly hid
Fotó: Albrecht Klári

Most veszem észre, hogy eddig csak negativ élményekröl számoltam be, ahelyett, hogy a város szépségeire hívnám fel a figyelmet. Talán megbocsájtják nekem ezt, mert hiszen sokan eljutnak Heidelbergbe, ebbe a második világháború alatt megkimélt hegyekkel övezett és a Neckar által kettészelt festöi kis városba. Hogy miért? Mivel a háború elött számtalan amerikai járt az itteni egyetemekre, akikböl aztán parancsnokok lettek. Kivételes módon, talán a nosztalgiájuk kiméletre intette öket és nem bombázták porig, mint szinte az összes német várost. Feltételezhetöen akkor is, mint manapság a jó kis sörözök, füstös és olcsó kifözdék voltak dugig velük és más nációbeli egyetemi hallgatókkal. Ezek a fiatalemberek feltételezhetöen idönként az egyetemi elöadótermekben is elöfordultak a vendéglátóegységek tuldajndonosainak legnagyobb bánatára és tetemes veszteségére.

Az internetröl bármit le lehet tölteni Heidelberggel kapcsolatban, ezért a látnivalók felsorolásával nem is untatnék senkit, viszont néhányat azért megemlítenék, amelyekre felfigyeltem. Biztos már más is észrevette, hogy a heidelbergi többlyukú köhid kisértetisen hasonlít a prágaira. A hidfönél egy Nepomuk vendéglö. Megörültem neki, hiszen a prágai Károly hidon is van szobra, a legautentikusabb helyen, hiszen onnan dobták a szerencsétlent a Moldvába, hasonlóan barátságtalan szándékkal, mint Gellért püspököt a Dunába. A heidelbergi hidon azonban napjainkban nem a gyónási titoktartás mártirjának szobra áll, hanem a híd építtetöjéé, Karl Theodor választófejedelemé, aki a rossz nyelvek szerint nem türt meg más szobrot a sajátján kívül.
a romos heidelbergi vár
Fotó: Albrecht Klári

Azt sem én állapítom meg elöször, hogy a heidelbergi vár igy, ahogy van, azaz romjaiban is rendkívül vonzó. Talán érdekesebb is igy csontvázként a vak, égre nézö ablakaival. Sok helyen, ahol át lehet rajtuk látni olyan hatásúak, mint a mai modern épületek ablakainak kék szinü tükrözödö szinezése. Azt is nehéz elképzelni, mint az ötvenhatos események után a Móricz Zsigmond körtér egyik másik házához hasonlóan, hogy a leszakadt emeletek valamikori parkettáin milyen élet folyhatott. A monumentális várat eképesztöen nagy eröfeszítések árán emelhették, de gondolom örült gyorsan lerombolhatták az ezerhatszázas évek vége felé. Hogy kik? Egyet lehet találni. Mint már annyiszor a franciák pusztítottak a környéken. Csaknem egy évszázad múlva kezdtek hozzálátni a vár helyreállításához, de még a munkálatok közepette újra tönkrement. Ezúttal azonban kivételes módon nem emberi kéz által. Villám súlytott bele. Ezt követöen már csak toldozgatták foldozgatták, de nem sok sikerrel, ahogy ez a mai állapotából leszürhetö.
a Herkules szobor
Fotó: Albrecht Klári

Ez a város méginkább módosabb lehetne az adottságai miatt, ha fényképezögépenként csak egy-egy eurót kérnének. A digitális fotózás korlátlanná tette a felvételek számát. A fiatalok nem is tudják már elképzelni, hogy azelött rendesen spórolnunk kellett a filmmel, hogy ne sokat költsünk az elöhívására. Most meg számolatlanúl kattingat öreg és fiatal. (Söt vannak, akik testi épségük kockáztatásával lehetetlen helyekre is felmásznak a lehetö legjobb fotózási pozicióért.) Ez most csak azért jut eszembe, mert látszólag minden koncepció nélkül csinálják. Például a piactér közepén áll egy szobor, a kutat díszítö Herkules. Szinte menet közben veszik lencsevégre, pedig illene megállniuk egy kicsit és elgondolkodni, hogy mikor készülhetett és ki volt az alkotója. Bár ez utóbbit nem várhatjuk el még az európai turistáktól sem, nem beszélve a távolkeletiektöl, akiknek a szokatlan nevet elolvasni, kimondani és pláne megjegyezni is hihetetlen teljesítmény lenne.

Kiváncsi lennék, hogy a város bizonyára számtalan magyar látogatói közöl hányan tudják a Herkulesröl, hogy ezt a szobrot a hazájából protestáns vallása miatt menekülni kényszerülö Charassky Henrik magyar szobrász és építömester alkotta, aki az 1700-es évek elején tartózkodott Heidelbergben. Más munkái is megmaradtak az utókornak, mint például a szoborral szembenlévö városháza homlokzatán látható diszítések és a kurpfalzi szövetség cirkalmas cimere. Egy rövid séta után a város föutcáján nyugat felé haladva az 52-es szám alatt találjuk az un. óriás házat (Haus zum Riesen) és annak gazdag ornamentikáját és ezen belül is az életnagyságot meghaladó szobrot, amely szintén Charassky Henrik munkája. A szobor az építtetöt, azaz Veningen tábornokot ábrázolja.

Egyébként a ház építéséhez sok olyan követ felhasználtak, amelyek a romokban heverö várból származnak. Gondolom nem egyedüli épület Heidelbergben, amihez a várat "köbányának" használták.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

a Károly-Tódor hída kedvezöbb fotóspozicióérta kurpfalzi cimer leszakadt emeletek
lyukas ablakok a vár belsö udvaránmegtelt a városHaus zum Riesen gróf Veningen

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Maginot-vonalbeli bunker Lembach-ban, Elzász, Franciaország
2015

A kínai Nagy fal, az egyik legnagyobb építmény a Földön (állítólag a Holdról is látható - bár ezt sokan vitatják) mire kész lett, addigra rég megváltozott a terület gazdasági- és politikai helyzete. Valószínü a tatárok, vagy hunok ellen építették, akik aztán valamiért meggondolták magukat és másfelé indultak el, nem Kinába.

A Limes, a rómaiak gigantikus teljesítménye sem töltötte be szerepét, vagyis legtöbbször nem védte meg az építtetök meghódított területeit, hasonlóan az Árpád-vonalhoz, de nem azért, mert annyira jól sikerültek, hanem mert a barbárok nem úgy léptek, ahogy azt elképzelték, vagy elvárták volna tölük.

Az Árpád-vonalat 1944-ben a Vörös hadsereg ugyan nem tudta áttörni, de a románok átállása miatt megkerülték igy a magyar katonákat kivonták onnan, mielött a gyürü bezárult volna körülöttük.

És persze volt egyszer egy berlini fal is, amit (hogy finoman fogalmazzak) a mellébeszélések országában "Antifaschistischer Schutzwall"-nak neveztek el, hiszen védelmi objektumokat általában a saját polgáraik érdekében szoktak építeni, itt viszont különös módon a nyugat-német oldalról senki sem akart élete
a Maginot vonal
Fotó: Albrecht Klári
kockáztatásával átjutni ezen az akadályon. De ez az építmény is alig harminc évig tudta csak bezárva tartani saját állampolgárait mignem ezt is mekerülték és éppen Sopronpusztánál egy másik rab ország kiengedte az elsö menekültek csoportjait ezzel megingatva nemcsak a falat, hanem ezt az egész világrendszert is.

Ugyanigy járt a Maginot vonal is 1940-ben, hiszen a német csapatok egyszerüen Belgium felöl támadták meg Franciaországot. Nem feledékenységböl, vagy pénzhiány miatt védekeztek kevésbé a franciák azon a szakaszon, hanem azért, mert úgy gondolták, hogy az Ardennek elegendö természetes akadályt képeznek majd egy esetleges támadás ellen. Tévedtek. Pedig tanulhattak volna az Elsö világháborús hibájukból. Annakidején is Belgium volt a németek felvonulási területe.

Már régóta szerettük volna a Maginot vonalat megtekinteni, de valahogyan soha nem szántuk rá magunkat. Most felfedeztünk egy újságcikket, hogy az egyik vezetö politikai párt idösek klubbja buszt bérelt és miután néhányan lemondták az útat ezért a médián keresztül utasokat kerestek. Azért volt ez vonzó számunkra, mert vezetéssel együtt ajánlották. Biztos magunk is megszervezhettük volna ezt, hogy akkor mentünk volna, amikor lett volna ott idegenvezetö, de ez igy kényelmesebbnek tünt, meg ha bejelentkezünk akkor nem tudjuk elhalasztani más fontosabbnak vélt teendöink miatt az utazást, mint ahogy azt már többször megtettük.

Csak azt nem értem, hogy egy a természetet elrondító halom vasbeton* miért vonzza ennyi idö után is az embereket? Nem tudom rá a választ, pedig engem is mindig izgatott. Ugyanúgy, mint Germersheim (Rheinland-Pfalz tartományban) és a monostori (komáromi) eröd, ahova szintél elzarándokoltunk. De nem kell az okokat keresni, az embereket egyszerüen érdekli a múlt és az, hogy miként próbálták a békét védeni, az ellenséget ilyen óriási eröfeszítéssel és pénzráfordítással távoltartani maguktól. Érdekli az embereket az is, hogy miként élhettek itt a katonák, milyen felszerelésekkel hitték, hogy megállíthatják az esetleges támadókat, milyen technikát alkalmaztak ezekben a valamikori szupertitkos földalatti, általában 30-50, de elöfordult, hogy száz méter mélyre is lesüllyesztett erödítményekben. Kiváncsi voltam arra is, hogy legenda-e az a hír, hogy az itt szolgáló francia katonákat szinte elkényeztették, sokkal jobb ellátásban részesültek, mint más egységekbe sorolt bajtársaik. Még renszeres kimenö söt alkohol is engedélyezve volt. Vagy nem?
amerikai tank a bunker elött
Fotó: Albrecht Klári

A döntéshozó francia stratégák - mint a névadó miniszter, vagyis André Maginot (1877-1932) - abból a generációból kerültek ki, akik az Elsö világháborúban részt vettek és egy jövöbeli fegyveres összecsapást a németekkel nem tudtak másként elképzelni, mint a korábbit, vagyis egy évekig elhúzódó állóháborút. Erre alapozták ezt az eröfeszítést és horibilis költséget, mint késöbb kiderült feleslegesen, amivel az erödrendszert kiépítették. Ez már nem a többezer kilométer hosszú lövészárkok stagnáló háborúja volt. A bunkerek legtöbbjét harc nélkül adták fel és amelyik ellenállt, azt a német ejtöernyösök felrobbantották a bennelévö védökkel együtt, mégpedig a legsebezhetöbb pontjaikon, vagyis a szellözönyílásokon keresztül.

A Maginot-vonalat nem csak egy sávban kell elképzelni, hanem mélységeiben (20-25 km) is ismétlödö vonalak rendszerét. Csak Elzászban a legerösebbre kiépített szakasza 200 km hosszú és 2000 nagyobb és kisebb (1000 ill. 15-30 katonát fefogadó) bunkerböl állt.

Végül is az ital nem legenda, az idegenvezetönk említette, hogy a legénység is minden étkezéshez kapott két és fél deci bort. Mégpedig vöröset. Na már most ezt nem jó hüteni, viszont a bunkerekben télen-nyáron 13 fok körüli hömérséklet van. Az eröd tervezöi erre is gondoltak, csöveken meleg levegöt pumpáltak azokra a helyekre, ahol a bort osztották és ott fel lehetett melegíteni a kivánt höfokra.

Furcsa, hogy a társaság velünk egykorú, vagy valamivel idösebb volt és ök sem voltak még a Maginot vonalnál. Hogy mi csak most jutottunk el ide, az érthetö. De ök hogy tudták elkerülni, hogy durván hatvan év mulva elöször látogassák meg ezt az érdekes történelmi helyszínt?
a lövegtorony emelöje
Fotó: Albrecht Klári

A technika, ami lenyügözö, hogy 75-80 évvel ezelött miket tudtak kifejleszteni! És ezek mind egyedi darabok voltak, még akkor is, ha az egész vonalon ismétlödött a megoldás, viszont máshol, máskor ilyen technikát nem alkalmaztak. Például a lövegtorony 100 tonna súlyú, kiemelkedhetett a páncélsapkájával a felszin fölé, körbe lehetett forgatni, tehát minden irányba lövést adhatott le, majd ha szükség volt rá újra lesülyeszthették, hogy védve legyen ellentámadáskor. A gránátok szállítása is a tekervényes földalatti folyósókon, szintbelí különbségek áthidalása a tárolóhelyekröl a lövegekig, az üres töltényhüvelyek tisztítása (mérges gázok), csuszdán alsóbb rétegekbe juttatása, tárolása, elszallítása (hiszen újra fel kivánták használni), ezt mind megoldani különleges tervezési- és logisztikai feladatot hárított a mérnökökre és a személyzetre. Ugyan volt egy, söt kettö, mert tartalékra is gondoltak, saját áramfejlesztöjük ami (ha jól emlékszem) 22.000 voltot állított elö, ezt transformálták több kisebb feszültésgü egyen-, vagy váltóáramra szükség szerint. Visszatérve a lövegtoronyra, de más egységek is, úgy voltak megkonstruálva, hogy kézzel is lehessen müködtetni, ha esetlen valamilyen oknál fogva áramszünet keletkezne. Például a 100 tonnás lövegtornyot (ezt a példát veszem a legtöbbször, mert minden más ennek a kiszolgálására létesült) is egy ember ki tudta emelni a felszin fölé, mégpedig úgy, hogy a torony egy aszimetrikus acél billenö egyik felére nehezedett, mig a másik, a hosszabbik (5 méteres) kar végére 200 tonnás ellensúlyt akasztottak. Igy ez a hatalmas súly kiegyenlítödött, ezért egy fogaskerekekkel ellátott hajtókarral egy ember könnyedén fel tudta emelni ezt az irdatlan súlyt. (Hasonlóan, mikor egy gyerek a végére és egy felnött a tengelyhez közelebb ül a libikókára.)

A tervezök az akkori ismert katonai eszközök technikai szinvonala és az esetleges várható manöverek tudatában igyekeztek mindenre gondolni, miként lehetne ezek ellen védekezni. És itt a hangsúly azon a pozitiv motivumon nyugszik, hogy nem agresszív fejlesztésröl volt szó, nem másokat akartak megtámadni, hanem a haza védelmét akarták biztosítani. Közel tizenkét évig dolgoztak ezrek (valami elöny is volt ebben, hogy a világválság idején munkát biztosított sokaknak) például a lembachi bunkeren és mondhatnánk szerencsére "csak" öt napig tartott a harci tevékenység körülötte. Amiért hálásak lehetünk, mi késöi kiváncsiak, hogy nem robbantotta fel a német hadsereg, ugyan nem tudta használni, mert nem volt hozzá speciális löszerutánpótlásuk, sajátot meg nem volt érdemes kifejleszteni. Majd az amerikaik birtokolták,
operációs szoba
Fotó: Albrecht Klári
de ök sem hasznosították a saját céljaikra. Sokáig tárva-nyítva állt és fosztogatták, ami nem volt lerögzítve, azt mind elvitték. Késöbb bizonyos szárnyait rendbehozták - még most sem lehet az egész rendszert itt bejárni, söt a felette lévö terület életveszélyes a még ott lévö taposóaknák miatt, - majd 1983-tól lehetövé tették a látogatók számára ezt a 25 méter mélyen lévö traktus megtekintését. Nem éppen könnyü feladat a hosszú folyósókon és lépcsön lemenni a mélyben lévö körletek, konyha, gyengélkedö, összekötö- és menekülö folyósok, löszer- és egyéb raktárak, energiaközpontok és felmenni a magasabb régiókban lévö harcállásokhoz. De megéri egyszer legalább képet kapni, hogy milyen technikai felszereléseket alkalmaztak anno és miként próbáltak elhelyezni durván 600 katonát ezekben a katakombákban.

Ezek a katonák három "müszakban dolgoztak", ezért közel 200 ágy "elég" volt a pihenésükre, ami azt jelentette, hogy soha nem kellett hideg ágyba lefeküdniük, annál is inkább, mert a körleteket fütötték. A hatszáz fö két hétig volt szolgálatban utána a faluban épített kaszárnyában helyezték el öket, ahonnan a pihent erök jöttek fel helyettük. Ha az elsö világháborús helyzetet vesszük alapul, ahol évekig az idöjárásnak is jócskán ki voltak téve a lövészárkokban mégpedig váltás nélkül, akkor tényleg igen kivételes bánásmódban volt részük. André Maginot nem érhette meg, hogy megtudja: az álma és hatalmas munkája végül is teljesen felesleges volt. Útólag mindenki okosabb, de az megállapítható, hogy De Gaulle-nak és más katonai stratégáknak lett igaza, vagyis az ö javaslatukat kellett volna elfogadni, azaz inkább a légieröt és a páncélosokat kellett volna ebböl a horibilis pénzböl fejleszteni. Többet értek volna vele.

Persze feltehetjük a kérdést úgy is, hogy mennyivel több halottja lett volna abban az esetben a franciáknak. Nem lenne jobb egy országnak mindjárt megadnia magát az erösebbnek? Úgy, mint amikor egy-egy történelmi helység "nyilt" városnak titulálja magát és igy megóvja magát az emberveszteségtöl, értékeik lerombolástól. Vagy mint régen a lovagkorban (esetenként) a vezérek mérnék össze élet-halál viadalban az erejüket és amelyik gyöz, az döntheti el, hogy mi legyen a legyözött néppel és nem az egyszerü embereket kellene feláldozni honatyák politikai céljaiért.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

páncélajtó 1,5 taktiv-szén szürökávéfözöemeletes ágyakfogorvosi szék parancsnoki szoba

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Kerékpárral Philippsburgban és környékén, Baden-Württemberg
2015

Ahogy már említettem Karl Dreis, a kerékpár ösének feltalálója baden-württembergi, azon belül is karlsruhei
táblaerdö
születésü volt. Hol lennének a bringások jobban elkényeztetve, ha nem itt? Minden fontosabb keresztezödésnél táblák mutatják az irányt és a távolságot. Vannak csak helyi útnvonaljelzések, de nemzetközi és országos is, mint például a 8-as a német területet keresztül-kasul szelö 12 túravonalból, amelyik az északi tengerparttól egész a bodeni tóig vezet.
"francia exkláve" Németországban

Jó lenne egy ilyen túrát végigcsinálni, de egyelöre a helyi éredekeségekkel szeretnénk megismerkedni. Ez sem kevés. Már eddig is olyan elnevezéseket találtam, amelyet nem biztos, hogy sok helybéli ismer. Ilyen például a Korsika szigete, vagy Franciaország. Alig kell néhány kilométert pedálozni és máris "egzótikus" vidékekre jut a bringás turista. Hogy lehet ez? Úgy, ahogy nálunk minden külön meghívó nélkül a törökök közel 150 évig letáboroztak itt pedig a franciák kétszer ennyi ideig. Igaz nem folyamatosan (a törökök sem maradtak mindjárt a mohácsi vész után nálunk) élvezték a "vendégszeretet" itt, hanem a hadiszerencse szerint hosszabb-rövidebb ideig. Úgy neveztek el területeket otthonukra emlékeztetve, mint Észak-Amerikában vagy Ausztráliában a New England-et és társait.
vizivár Philippsburg, falfestmény

Épp a kerekezés közben fedeztem fel egy erdei táblát, ahol Philippsburg és Waghäusel közötti területen sánc-maradványokat tüntettek fel. Sáncok? Itt? Az erdöben? Persze az interneten utánanéztem és kiderült, hogy
a környék térképe
csaknem háromszáz évvel ezelött komoly harcok dúltak itt. Erröl persze már tudtam, de azt hittem, hogy csak a philippbsburgi vizivárat vívták meg akkor. De ezek szerint el sem jutottak a vár falaihoz, hanem a nyilt terepen csaptak össze a csapatok. A magyar történelemben, Budavár visszafoglalásában is jeleskedö Savoyai Jenö herceg vezetésével igyekeztek a franciákat kiszorítani erröl a vidékröl. Ez nem sikerült és a csatában mintegy 30.000 fö vesztette az életét. Ebböl következetni lehet, hogy micsoda ádáz küzdelem lehetett a most erdö borította területeken.

Éredekes az egymással szembenálló csapatok vezénylö tábornokainak a származása.

Berwick, teljes nevén James Fitzjames, 1. Duke of Berwick angol király házasságon kívül született fia; francia szolgálatban veszítette az életét Philippsburgnál. A város utcát nevezett el róla és emlékmüvet emeltek azon a helyen, ahol halálosan megsebesült. Ezen többek között az áll, hogy a helyi hagyományörzö egyesület (Rheingrafen von Salm) a várossal együtt emelte ezt az emlékhelyet ennek a nagy európai egyéniségnek a tiszteletére. (Annak ellenére, hogy az ellenség vezére volt.)

Savoyai Jenö herceg, azaz François-Eugčne de Savoie-Carignan ezzel szemben Párizsban született de valamiért a franciák nem tartottak igényt a szolgálataira igy a császáriak oldalán harcolt a franciák ellen.

Autóval elsuhanunk sok-sok látnivaló mellett, pedig megérdemelnék a figyelmünket. Viszont kerékpárral könnyen meg lehet állni, nyugodtan elolvasni a táblákat, lefotózni az elénktáruló természetet, vagyis mindent, amit érdemes megörökíteni. Ezeket közül szeretnék néhányat itt közreadni.

Képgaléria

császári csapatok parancsnoka (1734) ...... és ellenfele, ... ... valamint a róla elnevezett utca ... ... és Philippsburg várának védöje
Philippsburg höse, Bécs védöjének fivérenemzetközi, nemzeti és regionális bicikliutak a bádeni "Kossuth Lajos"
a 6-os bringa-út"lenézi" a gépkocsikatzarándokokat is útbizgazítják szegény kivágott egészséges fák
Segítség!!!!   Nem tudunk elugrani a bringa elöl!       Ház nélkül is lassan haladunk ... ... hát még házzal!
tájkép Korsika szigetéröl nézve pihenökavicsok közt is élni akarokcseresznyefa tavaszi pompába öltözve
30.000 katana esett el ezeknél a már benött sáncoknáltemetöi virága fák az égig érnek gondoskodás = bogár-hotel

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Kaiserslautern és a Saar-kanyar
2015

Baden-Württembergböl indulva Kaiserslauternben állunk meg elöször. Az ezeregyszázas évek közepén Barbarossa (I. Frigyes) császár építtetett magának itt egy kisebb rezidenciát, a helyiek szerint várat, melynek
Kaiserslautern
Fotó: Albrecht Klári
romjai láthatók a belvárosban. Nem itt, hanem Speyerben várt rá a dóm altemplomában egy sírhely, de az üresen maradt, illetöleg mást temettek oda. A legutolsó kereszteshadjáratán állítólag vizbe fulladt. Azért állítólag, mert a mai napig nem derítették fel halálának körülményeit. Legenda szerint a császár Kyffhäuser-ben alussza álmát arra várva, hogy amikor felébred megmenti nemzetét és újra felvirágoztatja birodalmát.

Mint már láttuk Germersheim esetében, Rudolf, a Habsburg család elsö uralkodója adományozta Kaiserslauternek is a városi jogokat. A város túlnyomó részét az angolszászok a Második világháborúban kiméletlenül szétbombázták és sajnos nem építették fel újra teljes korábbi pompájában, igy a belvárosát hamar be lehet járni és a látványosságokat megtekinteni.

Kaisereslautern focicsapata, a Vörös ördögök bukdácsolnak, hol az elsöben, hol a második ligában, pedig korábban többszös bajnokok is voltak az itteni "MB1"-ben. Legendás edzöjük Otto Rehhagel az 1997/98-as évadban bravúrt hajtott végre a "fiaival", akik megnyerve a második ligás bajnokságot maguk mögé utasították az elsö osztályú csapatokat is.

A város fanatikusan szereti és buzdítja játékosait. Remek stadionnal rendelkeznek, a mérközéseken a rajongók fantasztikus hangulatot teremtenek. Arról a szivvel-lélekkel kaiserslauteri Fritz Walterröl nevezték el az arénájukat, aki kapitánya volt annak a német válogatottnak, amelyik 1954-ben Bernben pont a magyarok legyözésével lett világbajnok.

Kaiserslauternt elhagyva Saarbrückenen keresztül vezet az útunk. Már egy jó ideje közvetlenül a Saar mentén haladunk. Nem is gondolná az ember, hogy ez a nem túl széles folyó milyen komoly hajóforgalmat bonyolít le.

Hasonlóan a Kettös- és Sebes-Körös-höz a Saar is több forrásból jön össze egy közös folyóvá, amely Franciaországból indulva több mint kétszáz kilométer megtétele után a Moselbe ömlik. Saarbrücken után az autóút elhagyja a Saar-partot, bejutunk a nem túl magas hegyek közé közelítve a hármas határhoz (Luxemburg, Német- és Franciaország). Miközben kacskaringózik az út, azt probáljuk elképzelni, hogy melyikük mögött lehet az a hires neves Saar-kanyar (Saarschleife), amelyik annyi embert vonz.
panormáma kép a Saar-kanyarról
Fotó: Albrecht Klári

A kiépített parkolóból még jó darabot gyalog kell egy lejtön megtenni, mire a fák függönye mögül végre kitárul a látóhatár.

Hogy egy ilyen természeti képzödmény milyen hatással van az emberekre! Azon túl, hogy mindenki folyamatosan fotóz, sokan csak leülnek és látszik, hogy mélyen elgondolkodnak, vagy egymásba karolnak, söt volt olyan pár (nem is annyira fiatalok), akik ott csókolóztak nem törödve mások pillantásaival. Töröm a fejem, hogy bennem milyen érzelmeket vált ki, mert erös hatással van rám az biztos, de nem tudom igazán megfogalmazni. Ez olyan, mint amikor az ember felnéz a felhökre, vagy a hirdról lenéz az idötlen idök óta és megállíthatatlanúl hömpölygö folyóra, amit az ösember is láthatott és még utánunk is mennyien, amikor vizesés közelébe jut (Niagara, Schaffhausen,...); igen a víz, amibe egyébként belegázolhatunk, de kézzel megfoghatatlan, megtarthatatlan anyag súlyos, akár életveszélyes formát is ölthet, vagy éppenséggel turbinát hajthat meg. Vagy a fichtelbergi Sziklalabirintus mintha egy óriás játszott volna ezekkel az óriási sziklákkal, mint mi kis kavicsokkal, vagy az Isteneket ostromló hegycsúcs (Matterhorn...), amelyröl tudtunk, de nem gondoltuk volna, hogy valaha az életben eljutunk oda, hogy közvetlenül láthassuk. Szóval a természeti jelenségek valami olyasmit váltanak ki belölem, hogy mi halandók milyen rövid idöre jelenünk meg ebben a végtelen világban, hogy mennyire értékelnünk kell az élet minden pillanatát, hiszen csak vendégek, villám-látogatók vagyunk ezen a Földön.

De azt is meg kell állapítani, hogy nagyon rossz vendégek, mert ahol csak lehet pusztítjuk a nekünk életet biztosító Égitestet. (A Római Klub és Dennis Meadows The Limits to Growth - A növekedés határai címü döbbenetes könyve jut eszembe).

Különös ez a turistákat mágnesként vonzó képzödmény, hogy a folyó nem azt a két kilométeres szakaszt választotta áttörésnek, ahol a két meder legközelebb van egymáshoz, amellyel lerövidíthette volna saját útját, hanem csinált még vagy tiz kilométeres hurkot, közrefogva egy kis hegyet. Olyan látványt kelt, mint a valamikori macskanyelv csoki, csak óriási méretben. A többiekkel együtt nehezen szakadunk el ettöl a látványtól, arra gondolva, hogy most ugyan láttuk, kipipálhatjuk a rég óhajtott uticélok egyikét, hogy ezt sikerült nekünk elérnünk, de hogy lehetne ezt magunkkal vinni? A fényképfelvételek nem pótolják a személyes élményt. Legszívesebben kinyújtottam volna a karjaimat és magamhoz szorítva vittem volna magammal.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

Kaiserslauternfirenzei hangulat K´lauternbena Saar folyó Saarbrückennél a Saar-kanyar térképe

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Bad Dürkheim, Rheinland-Pfalz
2015

Ezen a kora áprilisi napon szerencsénk volt, mert ugyan felhöpamacsok úsztak a gyönyörü kék égen de nem esett az esö, nem úgy, mint az elmúlt napokban, amikor is gyakran volt részünk benne. Maguk a felhök csak idönként takarták el a napot és szép hátteret rajzoltak a fényképfelvételekhez.
Frankenstein vára
Fotó: Albrecht Klári

Kis vargabetüvel közelítettük meg eredeti célunkat, mégpedig úgy, hogy otthonunktól közel egy órás autójárásra fekvö Frankenstein várát iktattuk be. A romokat a parkolóból jól lehetett látni, el is indultunk, hogy meghódítsuk, de az alatta lévö templom után már annyira sáros volt a szerpentin, hogy nem tudtuk folytatni az útunkat. Úgy döntöttünk, hogy majd akkor jövünk ide újból, ha napokig száraz az idö.

A történészek Frankensteinröl úgy tudják, hogy már 1100 körül állt itt egy bástya, de a fö építmény a 13. századból való. A vár birtokosainak neve nem sokat mond nekünk, regionális uraságok voltak. Többször megrongálodott helyi viszályok során, de a német parasztlázadás (1525), majd a Harmincéves háború eseményei sem kimélték.

Innen Bad Dürkheim felé vettük az irányt. Szép és kanyargós út vezet (B37-es) a Pfalzi erdö északkeleti nyúlványán keresztül. Már majdnem elértük Bad Dürkheimet amikor az egyik kanyar után ismét egy vár-rom sziluettje tünt fel elöttünk, jóval impozánsabb, mint a frankensteini.
Hardenburg sziluettje
Fotó: Albrecht Klári

Harden vára (Hardenburg) egyike Pfalz legnagyobb védelmi építményeinek, amely kereskedelmi- és közlekedési szempontból stratégiai helyen állt a Rajnába torkoló Isenach patak völgyében. A közeli Benedek rendi kolostor védelmére kezdték meg a vár építését (1205) és az ezt követö évszázadokban egyre jobban bövítették, kialakítva - a védö funkció mellett - reneszánsz stílusban reprezentativ lakóhelynek, könyvtárnak és más, kényelmet szolgáló épületrésszel. Figyelmet fordítottak nagyvonalú kertekre, teraszokra is.

Ahogy a legtöbb környékbeli várral történt itt is rengeteg kárt okoztak a franciák. A Pfalzi örökösödési háború idején ugyan használták, de elvonulásukkor a legtöbb részét felrobbantották. A Leininger grófok újra építtették, mégpedig barokk stílusban, de az ellenség újból megjelent falai alatt. A francia forradalom csapatai a várat értékes
Kurhaus és parkja
Fotó: Albrecht Klári
berendezésével együtt csaknem teljesen elpusztították. Igy, csontváz mivoltában is lenyügözö. Hogy miként nézett ki fénykorában azt a rondellánál kialakított bejárati csarnokban komputer animációval mutatják be a látogatóknak, hiszen az eredeti tervrajzok csodával határos módon megmaradtak és igy tudták a várat legalábbis virtuálisan rekonstruálni.

A vártól most már tényleg Bad Dürkheimbe mentünk, ebbe a csaknem 20 ezres lélekszámú városkába, amely a Pfalzi erdö szélén található.

Már egy nyolcadik századból származó okmányban feltünik a neve. De hol? Itt minden út nem Rómába, hanem hova vezet? Nem nehéz kitalálni. Mint megannyi társát ezt a települést is a lorschi kódexben említik elöször. Bad Dürkheim sem kerülhette el a sorsát; francia csapatok a Pfalzi örökösödési háborúban (1688–1697) felégették. Szerencsére az újraépítése gyorsan megtörtént.

A Második világháború csaknem véget ért,
legnagyobb hordó a világon
Fotó: Albrecht Klári
amikor a szövetségesek szétbombázták ennek a katonailag teljesen jelentéktelen városnak történelmi központját. 300 lakos halála szárad a lelkükön.

A városban hét gyógyforrás található ezért is használhatja a "Bad" elönevet. Kedves belvárosa ezen a hüvös, de napos délutánon vonzotta a helybélieket és a látogatókat is, hogy kiüljenek a teraszokra. Nem tudni, hogy a lebombázott vártemplommal együtt megsemmisült-e az elötte álló "penge"-ház és vele együtt újra felépítették, mindenesetre különös látvány ez az öszefutó utcák szük helyét kihasználó "alig"-ház, melynek végében talán egy éjjeliszekrény sem fér el. Inkább hajóra emlékeztet, mint emeletes lakóházra.

Rányomja bélyegét a városra a fürdökultúra, hasonlóan Baden-Badenhez. A különbözö kúrákra ide zarándokolók mielöbbi felépülését szolgálja a megszámlálhatatlanúl sok szálló, a széles, gyönyörüen ápolt parkok. És ha még tehetösebbek is eljönnek ide, azok megpróbálhatják a szerencséjüket a kaszninóban.

Eddig azt hittük, hogy Heidelbergben található a legnagyobb hordó a világon, de itt ezen is túltettek (1.700.000 liter). Lehet, hogy soha nem tároltak benne bort, mindenesetre ma egy éttermem bújik meg benne.

A városka látnivalóját hamar becserkészheti a kiváncsi túrista, éppen ezért érdemes ellátogatni ide annak is, akinek csak kevés ideje van, vagy átutazóban van a környéken.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

útközben (B37)Hardenburg, várkapúvirtuális rekonstrukcióvár, terasz
Stadtkirche"Penge"-házplatánfákMarktplatz

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Wiesloch, Baden-Württemberg
2015

Kezdetnek mindjárt egy quiz kérdés:
Wiesloch: a világ elsö "binzinkútja"
Fotó: Albrecht Klári
Hol található a világ elsö "benzinkútja"? Azért az idézöjel, mert nem volt az igazán benzinkút, hiszen még autóforgalom sem volt, hanem csak egy patika, amely annakidején folt-tisztító benzint is tartott. Ezt általában kis adagokban árusították ezért valószínü óriási lehetett a gyógyszerész megdöbbenése, amikor Bertha, a feltaláló Carl Benz felesége, 1888-ban betért a wieslochi gyógyszertárba és nagy mennyiséget kért. Valószínü, hogy az egész készletét elvitte.
(Ha nem lenne más látnivaló Wieslochban csak ez, már akkor megéri idezarándokolni.)

Bertha Benz ugyan férje tudta nélkül kötötte el a járgányt és vitte magával két tizenéves fiát, de az ö érdekében,
Forrás: Wikipedia
hogy bebizonyítsa neki és a világnak is, hogy lehet ezzel az új találmánnyal nagyobb utat is megtenni. Ez volt a világ elsö autós-túrája, amely Mannheimböl Pforzheimbe vezetett és vissza. Érdemes az erretévedt autós turistáknak figyelni, mert (barna színü Bertha Benz Memorial Route feliratú) táblák végig jelzik azt a nem is kis körútat (közel 200 kilometert), amelyet az elsö nöi vezetö megtett ezzel a kezdetleges, törékeny kis közlekedési eszközzel.

De nagyon elöreszaladtam. Nemrégiben kaptunk egy "fülest", hogy a közeli (tölünk kevesebb, mint 30 perc autóval) Wiesloch is rejteget meglepetéseket. Eddig valahogy sikerült "elkerülni", de most... egy téli, de szép napos vasárnap elruccantunk ebbe a kis városkába. Nem csalódtunk.

Heidelbergtöl délre esö Wiesloch történelme régmúltra nyúlik vissza (kelták, rómaiak), viszont elsö irásos okmánya melyben megemlítik (talán már nem is kell megemlíteni, hogy) egy lorschi apátsági ajándéklevélben (801) tünik fel. Azért nem kellene külön kiemelni, mert a legtöbb környékbeli településröl el lehet ugyanezt mondani, hogy Lorsch-ból származó dokumenttel büszkélkedhet.
Wiesloch régi városképe egy kirakatban
Fotó: Albrecht Klári

Wieslochban bányászatból és szölötermesztésböl éltek. A portyázó magyarokat Lech mezején legyözö I. Ottótól kaptott a város engedélyt nyilt piacot tartani (965-töl) . Ahogy számtalan német települést a Harmincéves háború ezt a környéket is súlytotta; Tilly tábornok és Gustav Adolf svéd király is hadakozott ezen a területen.

Napóleon elleni un. Második koalíciós háborúban az egyik csata éppen Wiesloch határában zajlott mégpedig a kassán született Nagy-Mihályi Sztáray Antal tábornok parancsnoklatával. Bár a háború végül is francia gyözelemmel végzödött, de Sztáraynak sikerült (1799) rész-sikert aratni, hiszen ezáltal hátraszorították a franciákat a Rajnán túlra, amivel véget ért a philippsburgi eröd éppen soros megszállása.
(Lehet, hogy nem is tudják Philippsburgban, hogy ezt kinek köszönhetik).
Szt. Laurentius és a templomtér
Fotó: Albrecht Klári

Ha valaki azt mondja, hogy megy Wieslochba, annak két értelme lehet. Egyik, hogy a városban van valami dolga. Ezzel szemben szinte mindenki a másik asszociációját karakirozza ki, ugyanis a városban van a környék jól ismert "Lipótmezeje". Valamivel több, mint száz éve áll itt egy idegszanatórium. Sötét történetéhez tartozik, hogy az ápoltak közül 1940-44 között rengeteget elhurcoltak és megöltek.

Sétánk során láttuk az evangélikus templomra kiirva, hogy ott elmarad a mise és ehelyett ökumenikusat fognak tartani a Szent Laurentiusban. Miután már szinte lejártuk a lábunkat pont azon a téren ültünk le pihenni egy olasz kávézó teraszára, ahol ez utóbbi temlom áll. Közben véget ért az istentisztelet és özönlött ki a nép, mégpedig olyan vidáman, mintha nem is ájtatosságról jönnének, hanem egy jól sikerült kabaré elöadásról. A papok is ott voltak sokáig velük a templom-téren, jól elbeszélgettek, jókat derültek, kiváló hangulatban váltak el egymástól a hívök. Milyen jó látni, hogy a két ág ennyire jól kijön egymással, nem úgy mint pl. Irországban, vagy a Harmincéves háborúban.

Wiesloch városkát nem sokan fedeznék fel a térképen, de közvetlen szomszédját Walldorf-ot annál inkább, hiszen az üzleti szoftverek és szoftverekhez kapcsolódó szolgáltatások legnagyobb, világszintü vállalatának, amely Magyarországon is képviselteti magát, azaz az SAP-nek itt van a központja.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

hangulatos belvárosevangélikus templomutcai könyvtárelefánt, Antal Sándor müve (1993)
mise után a templom elöttkeresztelöviz tartókastélypark a dombon

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Karlsruhe, Baden-Württemberg
2015

300 éves idén a "kicsike".

Ez valóban nem kor összehasonlítva más helységekkel, például a 900 éves Beiertheimmel, (melyet Karlsruhe idöközben magába olvasztott), nem is beszélve Trierröl - a legöregebbnek kikiáltott német városról - mely több mint két évezredet cipel a vállán.
Károly Vilmos álma 1714-ben. Plakát.
Fotó: Albrecht Klári
Karlsruhe, a legyezöváros
a dán Christian Thran rajza (1739)

Károly Vilmos baden-durlachi örgróf 1714-ben álmodott egy nagyot amit egy évvel késöbb meg is valósított. Egy új várost alapított, amelyet Karlsruhe-nak nevezett el. Durva fordításban Károly nyugalma vagy pihenöje. A város centruma ott található ahol a legenda szerint elszundikált vadászat közben. Erre a helyre, az erdö közepére, építtetett egy kastélyt.

(Rossz nyelvek szerint a Durlachban maradó feleségétöl akart valamelyest távol lenni. Tény, hogy nem vetette meg a szebbik nemet. Az új kastélyában (Lustschloss) többek között színházat is kialakíttatott, ahol leginkább mükedvelö színésznöket alkalmazott. Közülük a kedvecek vadászataira is elkisérhették és az akkori szokástól, illemtöl eltéröen nem oldalt ülték meg a lovukat, hanem testörgárda egyenruhában, azaz nadrágban féfi módra. Több "mellékági" gyereke származott ezektöl a hölgyektöl. Nem hagyta cserben öket, anyagilag gondoskodott róluk.)

Mértanilag a kastély tornyától indulnak sugáralakban az utcák és erdei utak (szám szerint 32). Ezért is nevezik félhivatalosan legyezövárosnak (Fächerstadt), bár engem inkább tortaszeletekre emlékeztet.

Magyar vonatkozások:
- Bádeni Lajos (baden-badeni) örgróf és Savoyai Jenö herceg mellett Károly Vilmos is részt vett Magyarország török alóli felmentésében. Alattvalói közül 2500 fös csapatot állított ki és ennek a katonai egységnek az élén hösies küzdelmet folytatott a Délvidéken például Szerém vármegyében Péterváradnál majd Nándorfehérvárnál.
- 1853-ban zenei fesztivált rendeztek Karlsruheban Liszt Ferenc és veje részvételével.
- 2010-ben az Európai Kultúrnapok keretében Karlsruhe Magyarországot (is) ünnepelte: "Wir feiern Ungarn". A központi téma az 1989-es határnyítás volt.
A logó = szétvágott szögesdróttal rögzitett paprikák. Számos rendezvény zajlott a város különbözö pontjain. A csúcsot az jelentette, amikor a több kórusból összeállított 1000 tagú énekkar elénekelte a magyar himnuszt.
- a baden-durlachi Károly Frigyes ükunokája magyar királynö volt: Erzsébet (Sziszi)
jellegzetes "briganti" ház
Fotó: Albrecht Klári

Az örgrófok ösi rezidenciája Durlachban volt, ami az újonnan létrehozott város határán kivülre került. A saját dinamikus növekedése következtében és a környékbeli kisebb, de töle jóval idösebb településeket bekebelezve Durlach-hal is egybeértek (1938), igy alakult ki - eltéröen más városoktól -, hogy Karlsruhe óvárosa egyben nem a belvárosa. A kezdeti néhány lakosból (az alapkö letétele után nemsokkal 33 ház vette körül a kastélyt) ma közel 300 ezer lelket számlál a város. A gyors fejlödést úgy tudták elérni, hogy az un. brigantiknak*, vagyis az új telepeseknek hosszú idöre adómentességet biztosítottak és segítettek házaik felépítésénél. Egyéni elképzeléseknek nem sok teret adtak, szigorú szabályok határozták meg a házak formáját, méretét, színét (mindent pirosra kellett festetni), hogy egységes képet alkossanak. Az egyemeletes modelház tipusát Károly Vilmos Hollandiából hozta, ahol többször megfordult, söt az utrechti egyetemnek a hallgatója is volt. Az alapításkori házból máig csak kevés maradt meg, de azokat azonnal fel lehet ismerni jellegzetes formáikról.

Károly Vilmosról a közvetlen környezete sem gondolta, hogy kora ifjuságától való katonáskodása (tábornoki rangig vitte) után mennyire meg fog változni. Bár nagy terület és számtalan falu, város tartozott a fejedelemségéhez mégis Karlsurhe maradt a kedvence. A város minden kisebb-nagyobb ügyének intézésében személyesen vett részt. Csak a növények, virágok, föleg tulipánok termesztésében volt nagyvonalú, másban nagyon is spórolós. A kastélya és városa részére kivágott erdö faanyagát is helyben, ezek építésére használta fel. Az utóda csak a halála után építtette át a kastélyt köböl, többek között a kor sztárépítészének, Balthasar Neumann-nak a segítségével. Szerencse, hogy utána megint egy Karlsruhet szeretö fejedelem (a városalapító unokája) került a baden-durlachi trónra. Károly Frigyes - 65 éven keresztül kormányozta kis birodalmát - folytatta elödjének városfejlesztö és szépítö tevékenységét. Nem véletlen, hogy a kastély elött a városra tekintve az ö szobra áll.

*Máig tartó hagyomány a Karlsruhe belvárosában évente megtartott és a helyi tájszólással hírdetett "Brigandenfeschd". A briganti szó jelent egyrészt rablót, utonálót, de koldust, hajléktalant is. Ez utóbbi jelzövel titulálták az itt új életet kezdö bevándorlókat.

Nehéz felfogni, hogy a Rajna mentén miért folyt küzdelem a távoli lengyel örökösödési konfliktus miatt, mindenesetre a francia szolgálatban álló Berwick marsall megfékezte saját katonáit és igy nem rombolták le, égették fel Karlsruhet, nem úgy mint az örökös francia támadásoktól sokat szenvedett környék számtalan helységét. A legeklatánsabb példa a ma is turisták millió által kedvelt és látogatott Heidelberg és annak vár-romja. A második világháborúban azonban az angolszász bombázók* nem kimélték Karlsruhet. A korabeli felvételek szomorú képet mutatnak a rombolásról.
a 49. szélessségi fok kettészeli Karlsruhet
Fotó: Albrecht Klári

*Igaz, hogy a háborút és a bombázásokat a németek kezdték, de a bosszú nem ismert határokat. Egy kis statisztika: most nem említve a halottakat, az Anglia elleni "Blitz" tulajdonképpen 1941-ben befejezödött, Londonban, illetve egész Angliában a házakban keletkezett kár nem haladta meg a két százalékot, miközben Karlruheban 20 % volt a teljesen lerombolt és további 60 % a súlyostól az enyhe károkig sérült házak aránya. És akkor még nem beszéltünk Hamburgról, Würzbrugról, Drezdáról és sok-sok társáról. Nem véletlen, mert tanultak abból, hogy mi okozza a bombázáson belül is a legnagyobb pusztitást: a tüz, s méginkább a tüzvihar. Jól megtanulták a leckét ezért amikor ök kerültek felül ki is használták a tapasztalataikat. Idövel a gyújtóbombákat csak azért kombinálták robbanó- és romboló bombákkal, hogy azok hatását fokozzák. Mesterséges városokon kisérleteket végeztek, hogy milyen lehet a német háztartás, mi az, ami leghamarabb lángra gyullad és tartósan ég, amit a tüzoltók a legkevésbé tudnak megfékezni. A részletek miatt érdemes kézbe venni Richard Overy The Bombing War és Jörg Freidrich Der Brand cimü köteteit.

Karlsruhe GPS koordinátái 49°00´N 8°22´E, vagyis a 49-es szélességi fok átszeli a várost. A botanikus kertben fel is festettek egy csikot és egy embermagasság feletti kövel jelölik, ahol áthalad.

Doris Lott irónö egyik könyvének címe "Vom Glück, in Karlsruhe zu leben" és mennyire igaza van. Húsz éven keresztül nekünk is otthont adott ez a kellemes, emberléptékü város. Se nem nagy, se nem kicsi, minden megtalálható benne, amire a polgárainak szüksége lehet. Ki sem kell tenniük a lábukat, nagy szavakkal élve a világ jön el hozzájuk. Ez egy kicsit túlzás, de az tény, hogy a regió-, nemzeti- és nemzetközi kultúrális-, sport- és minden egyéb programokból nehéz választani, annyi féle van egész évben szépen elosztva.

Szerecsés a város, hogy volt úgy kétszáz éve egy nagyszerü építészük, név szerint Friedrich Weinbrenner, aki hosszú idöre meghatározta a város képét. Neves követöre talált Heinrich Hübsch személyében. Az idelátogatóknak feltünik a sok-sok zöld a városban. (Csak néhány statisztikai adat a fejlödésröl: 1900 körül = 100 hektár park és 10.000 fa, 2000 körül = 500 ha és 45.000 fa). Az egyébként spórolós városalapító nem kimélve a vagyonát (mert annakidején szinte az arannyal volt egyenértékü) tulipánhagymák garmadát hozatta
Mount Klotz különbözö idökben
Fotó: Albrecht Klári
a városba. Külön un. Orangerie-t építtetett, ami megvédte a délszaki növényeket, például a citrusféléket a zord téli idöjárástól. Udvari kertésze 300 különbözö egzotikus, itt nem honos növényt és 1600 magot hozatott, köztük tulipánfáét és a ginkgoét.

Egyik maradandót alkotó föpolgármesterük, Günther Klotz, mesterséges dombot, tavat, sétányokat alakíttatott ki a déli városrészben. A köznyelvben Mount-Klotz-nak becézett dombnál tartják meg minden évben a többnapos "Das Fest" szabadtéri zenei rendezvényt, ami nagy tömegeket vonz messze a város határain túlról is.

A "Fest" ideje alatt a dombot ellepö sokaságot látva ma nehéz elképzelni, hogy az 1970-es években még arról folyt élénk vita a sajtóban (is), hogy szabad legyen-e rálépni a parkok fürvére, vagy sem.

Hogy ne csak a pozítiv oldalát mutatussuk be a városnak szólnunk kell az un. U-Strab-ról (Untergrund-Straßenbahn) is, vagyis a belvárosban épülö kéregvasút szerü megoldásról. Valakik elhatározták és ettöl a tervüktöl nem lehetett öket eltántorítani, hogy a belvárosi sétáló utcát megszabadítják az egymásba érö villamos "faltól", ami miatt alig lehetett az egyik oldalról a másikra átmenni. Idáig logikusnak hangzik, de csak hangzik.
Makrtplatz; az U-Strab építése elötti állapot
Fotó: Albrecht Klári
igy néz ki a valamikor túristák által
kedvelt városközpont (2014. június)
Fotó: Albrecht Klári

Jelenleg nem csak a városi villamosok közlekednek, hanem sok távolsági is áthalad a belvároson. Saját csapdájukba estek, mert Karlsruhe nemzetközileg példamutatónak számít a vasúti (15 000 volt váltóáram) és városi (750 volt egyenáram) rendszer-különbség közötti probléma megoldásában, miután a speciális villanymotorok lehetövé teszik, hogy szakaszolóval (szinte) átmenet nélkül tudjanak egyik rendszerröl a másikra menetközben úgy átjutni, hogy az utasok ebböl mit sem vesznek észre. Mindenki aki a városon kivülröl jön átszállás nélkül juthat el a belvárosi üzletekhez és látnivalókhoz. De, és itt jön a "de", vagyis a csapda. Ezzel tényleg elviselhetetlenül megterhelték a belvárosi utcákat, aminek az enyhítésére találták ki az U-Strab-ot. De erre biztos nem lesznek büszkék, mert ez valószínü nem fogja kivívni a világ közlekedésfejlesztési szakembereinek csodálatát.

Viszont az évekig (évtizedig?) tartó földtúrással járó (a város turisztikai vonzerejét erösen lerontó) kéregvasúttal nem csinálnak mást, mint a belvárosi föutca felszínéröl leviszik a föld alá a szerelvényeket! Azaz semmi közlekedéstechnikai javulást nem érnek el, csak milliókat (milliárdokat?) pocsékolnak el az adófizetök pénzéböl. Olyan ez mint a BER, vagyis a berlini új repülötér. Pénznyelö gödör, semmi más.

Neves közlekedési szakemberek, egyetemi professzorok rámutattak arra, hogy jobban tennék, ha kivinnék a távolságiakat a belvárosból, söt a városi villamoshálozatot is úgy szerveznék át, mint egy pókhálót, amely sugár- és köralakban (ugyan átszállásokkal) a város minden pontját összekötné. Mint olvasói levél bekerült a hozzászólásom a helyi újságba (2002. július, Neueste Nachrichten) "Statt U-Strab eine richtige Metro bauen" (vagyis U-Stab ne, Metró igen) cimmel, amivel azt akartam mondani, hogy a ballungscentrumokat a fö ipari központokkal kellene összekötni mégpedig nem a belvárosi utcák vonalát követve. Az ellenzék felfigyelt rá, de a döntéshozók nemcsak az enyémmel, de komoly szakemberek véleményével sem törödött.
Drais öröksége (baloldalt)
Fotó: Albrecht Klári
bicikli "tenger" a pályaudvar egyik oldalán
Fotó: Albrecht Klári

Hogy ne negativ témával fejezzem be Karlsruhe leirását meg kell emlékeznünk két karlsruhei születésü zseniális feltalálóról, akik forradalmasították a világ közlekedését. Karl Benz-et nem kell külön bemutatni. Annál inkább a méltatlanúl elfeledett Karl von Drais-t, aki a kerékpár ösét találta fel. Alul- és felüljárók, külön bicikliutak segítik a kerekesek közlekedését. Az állomásnál parkoló bringák számán látszik, hogy mennyien használják ezt a környezetkímélö eszközt iskolába, egyetemre, munkába járva. Különbözö rendezvényeken látni lehet a korhü ruhákba öltözött hagyományörzö egylet tagjait, akik bemutatják a régi járgányokat.

Ez ugyan nem helyi kezdeményezés de a kerékpár bölcsöjének számító Karlsruheban is megoldották a mobil telefonnal, tehát rém egyszerüen rögtön használatba vehetö, a város forgalmasabb pontjain felállított robosztus biciklik bérlését.

Egyszóval az építkezési kellemetlenséget leszámítva (egyszer csak vége lesz) érdemes ellátogatni ebbe - ahogy említettem - emberléptékü, kellemes, csupazöld, nyugodt városba.

Akinek ideje és kedve van annak érdemes június 17-én (a város születésnapján) és ekörüli hetekben idelátogatnia, nem fogja megbánni. Tervek szerint gigantikus méretü (legalább 500) programot állít össze a város kizárólag erre az alkalomra létrehozott szervezögárdája.
Bövebb információt az internetröl http://ka300.de/home lehet szerezni.

 

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

városháza a bombázások
után (1945), Stadtarchiv
a piramis alatt nyugszik a városalapítókedvenc tulipánjait ma is kedvelikház a 900 éves Beieretheimben
Párizs Karlsruheban legyezö a legyezövárosról (1)*legyezö a legyezövárosról (2)* szövetségi biróság,
Khe a jog városa
Friedrich Weinbrennerbotanikus kert,
háttérben az Orangerie
zöld domb alatt élénk autóforgalombotanikus kert téli pompájában
ka_300_200.jpg
baden-durlachi örgrófok rezidenciája a város mértani központjábanmagyar határnyítást (1989) szimbolizálja

*A város pályázatot hírdetett, hogy begyüjtsenek ötleteket mivel lehetne növelni a 300. születésnap fényét. Mi is beadtunk többek között két legyezö tervet, amit a városba látogatók, mint szuvenirt vihettek volna magukkal. Arra gondoltunk, hogy mennyire passzolna a "legyezövárosból" emlékül legyezöt vinni akár a nevezetésségeiröl készült fotókkal, vagy akár prakikus okokból várostérképpel ellátva, hogy jobban eligazodhassanak. A mi javaslataink "csak" egy kiállításon vehettek részt, de sajnos nem kerültek a megvalósítandók közé.

Kiállítás Karlsruheban (2011)
Fotók: Albrecht Klári

A számtalan ötletböl 389 került a szükebb döntöbe, melyeket egyáltalán érdemesnek tartottak bemutatni. Ezek közül végül mindössze 15-öt fogadtak el.

információkiállítási tablók, jobbra a mi ötleteink253. és 254. ötlet az Albrecht családtólsörcimke javaslatunk

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


      

      Az alábbi e-mail címen vagyunk elérhetök:

   

 

 

© 2014 Georg Albrecht    

Swish Templates