Utazásaink

Navigation
Összefoglalók az utazásainkról
Navigation

 

Utazásaink 2016


Ebben a sorban találhatók a honlapunkra legutóbb feltett "útijelentéseink". Ez nem mindig idöbeli sorrendet jelent, hanem ahogy elkészülök velük. Most már el tudom képzelni, hogy milyen félelemben lehettek, amikor ilyen szakaszokra értek: gyors vizfolyás, félelmetes sziklák, örvények... útközben útközben
Ebben a sorban találhatók az elsö világháborús helyszínek
- lotaringiai, elzászi és az olasz hadszinterek - végiglátogatá- sának leirásai:
föld alatt vakond módjára éltek és harcoltak mint valamikor a török idökben a váraknál alagútat furtak egymás állásai alá majd mindenes- töl a levegöbe repítettek... A központi emlékhelytöl, ahol a csarnokban többszáz ismeretlen katona csontjait helyezték el és a lábánál mintegy 1300 névtáblával jelölt kereszttöl ... Az ellenség látószögének holtterét kihasználva meneteltek a Júlia- Alpok déli lábánál, amennyire csak lehetett a Tolminka patak és az Isonzó folyó vonalát követve...
Colmar maga is egy tünemény, de ha lehet, akkor Eguisheim méginkább visszarepít bennünket a múltba. Meg tudta örizni középkori arculatát... Nemcsak szimbóiumokba kirakott virágszirmok, ezek élnek, ezek üzennek a ma emberének is,... A tanúhegyek Gulács és Tóti-hegy, de ezeknél is jellegzetesebb a balatoni összképet meghatározó csonka-tetejü Badacsony... Aachen úgy helyezkedik el a térképen, mintha egy félsziget nyúlna be a holland és belga "tengerbe", hiszen félkörbe fogja...

Eguisheim, Elzász, Franciaország
2016


    Ahol összeér két utca, ott elvékonyodnak a középsö házak. Fotó: Albrecht Klári

Egy itteni ismerösünktöl kaptuk az ötletet, hogy ha valami szépet akarunk látni, akkor menjünk el feltétlenül Eguisheimbe. Megfogadtuk a tanácsát és nem csalódtunk. Ez a festöi, kevesebb, mint 1800 lelket számláló kis helység Colmartól néhány kilométerre található Dél-Elzászban a Vegézek lábánál. Maguk a franciák is úgy tartják, hogy egyik legszebb falujuk (plus beaux villages de France).
Eguisheim 3D térképe
Fotó: Albrecht Klári

Colmar maga is egy tünemény, de ha lehet, akkor Eguisheim méginkább visszarepít bennünket a múltba. Már láttunk hasonlókat, például Rothenburg (ob der Tauber) vagy Dinkelsbühl, amelyek ugyanigy meg tudták örizni csaknem középkori arculatukat. Eguisheimben sem bontották le a régi falakat, nem akarták eltüntetni a régi házakat mondernre váltva, nem éktelenítik a kis helységet toronyházak, bérházak. A körkörös formában kialakult utcák közül némelyik olyan, mintha megállt volna felette az idö. Azt vártuk, hogy minden percben kiléphetnek a néha egész alacsony ajtókból a lakók korabeli ruházatukban. De nem. Ha mégis valakit láttunk, azok mind illúziót romboló mostani viseletben, de a kellemetlen esös téli idöben érthetöen inkább behúzódtak meleg szobáikba. Ezért tudtuk a házakat egészben lefotózni, mert elképzelhetö, hogy mi lehet itt jó idöben, talán nem lehet a látogátóktól az utcácskák macskakövét sem felfedezni.
színes házak
Fotó: Albrecht Klári

Sétánk során az 1700-as években épült házak lassan eltörpültek idöben, az 1600-asok mellett, söt öket is lekörözte néhány még az 1500-as években emelt. Eszembe jutott budai otthonunk, amelyet újonnan és "öröklakásként" vettünk. Hát! Nem hiszem, hogy ilyen sokáig állni fog az a négyemeletes panelház, hiszen már kezdetben problémák voltak vele. Nem is kevés. Eguisheimben mintha tudták volna, hogy kései leszármazottak és föleg kiváncsi túristák tudni akarják, hogy melyik ház mikor épülhetett, mert a kapu felett föleg köböl, de elöfordul, hogy fából készült, talán ezért maradt meg a szemöldökfa elnevezés, mindenesetre ezekre felvésték az építésük évszámait. Gondolom, hogy néhol a számok közötti betük az építtetök iniciáléi.

A házak különbözö színükkel is kellemes látványt nyújtanak. Eredetileg a házak egyhangúak lehettek, hiszen a színes festékek annak idején megfizethetetlenek voltak. Agyaggal és mésszel védték a falakat. Csak késöbb, a 19. századtól használtak maltert és azzal mindjárt az egész házat befedték. A múlt század második felében jött divatba újra a favázas ház (feltételezhetöen tömegesen kaparták le róluk a maltert) és a falak színesre festése. Ez jót tesz az ilyen falucskáknak, mágnesként vonzza a látogatókat.
IX. Leó pápa
Fotó: Albrecht Klári

Eguisheim lehetne akár egy történelmi film kulisszája is, alig kellene valamit igazítani rajta és mindjárt lehetne forgatni, mint egy múzeumfaluban. A ház, ahol megszálltunk nem hotel, hanem borház. Gondolom arra van nekik szobájuk, hogy messziröl jött borkostolókat elszállásolhassák. Ramantikus a reggelizöhely, a lépcsöfeljáró, a kapu, tele fa gerendákkal, oszlolpokkal, szemet gyönyörködtetö. A reggelit egy ébenfekete nö készítette el nekünk. Francián kívül nem beszélt idegen nyelvet, de azért megértettük magunkat. A ház faszerkezete nem mindig csak a szép tulajdonságát mutatta be. Este késöig egy hiperaktív gyerek lakhatott felettünk, aki csak pillanatokra hagyta abba az ugrálást, szaladgálást. Szerencsére egy idö után elalhatott. Igy mi is.

Eguisheimnek közvetve magyar vonatkozása is van. Itt született Bruno von Egisheim gróf, akit késöbb, negyvenes éveiben, IX. Leó néven pápává választottak. Öt évig tartó pápasága alatt bejárta Európát, hogy biztosítsa a keresztényeknek között a békét. Az ö nevéhez kötik a papi cölibátus és az egyházi esküvö bevezetését. 1052-ben III. Henrik német-római császár újból hadat viselt Magyarország ellen. A pápa személyesen megjelent Pozsonynál, hogy a császár és I. András király között közvetítsen. A békét ugyan nem tudta elérni, viszont a többhetes ostromot állták a várvédök, söt - mint oly ritkán a történelemben - gyöztesként kerültek ki a magyarok, ami leginkább Búvár Kund höstettének köszönhetö, aki megfúrta a németek hajóit.
IX. Leó pápa születési helye
Fotó: Albrecht Klári

Eguisheim közepén áll egy kis mag, benne neoromán-bizánci kápolna IX. Leó pápa tiszteletére, aki állítólag ezen a helyen született. A külsö falakig sorakoznak körülötte a házak. Néha olyan keskenyek az utcák, hogy nem lehet elképzelni rajtuk egy szekeret sem. Bizonyára egyirányú lehetett a közlekedés, mert tolatásra nem volt módjuk. Van mikor két egyszerre görbülö utcácska egymásba fut, a közöttük lévö amúgyis apró házak a végén egyre soványabbak, mig csaknem ék alakban végzödnek. A városfal miatt nem tudtak terjeszkedni, igy minden talpalatnyi helyet ki kellett használniuk. Feltünö a sok-sok erkély. Mire volt ez jó? Hiszen szinte a szomszédba át lehetett nyúlni. A szállodaszobánknak is volt egy mégpedig úgy, hogy az egyik oldalon tényleg az utca fölé nyúlt, de a másikon pont egy szintben az oldalsó zsákutcával. Ennek a végén lépcsö vezet le az alsó szintre. Ha jó idöben kiülnénk, olyan lenne, mint egy kávézó utcára kihelyezetett részlege.

Nem túl látványos a magtárépület stílusában az 1800-as évek elején felépített templom, melynek két legfelsö pontján a helyiek nemhivatalos szent madara fészkel és kelepel, vagyis a gólya. Ahogy nálunk télapót és nyuszit lehet kapni csokoládéból kiöntve ünnepnapok
Zehnthof
Fotó: Albrecht Klári
alkalmából, ott gólyát is, mégpedig jóval nagyobb méretben, mint amit mi ilyen alkalmakkor megszoktunk. A mostani temlomnak a tizenkettedik századí elödjét már csak nyomokban lehet megtalálni, (a falon és a toronynál), de a gondos városatyák az utca kövezetén megjelölték ahol állt. Klári látható a valamikori apszis helyén.

Nem véletlenül bor-útnak (Route des Vins d´Alsace) hívják ezt a vidéket, hiszen amerre a szem ellát mindenütt szölöültetvények, és a falucskában is minden e körül forog. Az aprócska házakat általában úgy építették, hogy az utca egyik oldalán laktak és szemben vele a présház, pajta, szérü, szekérnek, hordóknak hely. Voltak úgynevzett Zehnthöfe-k is, amelyek a helyi piacot jelentették. Itt lehetett mindenfélét venni, cserélni amire szükségük volt, például szölöt, bort, gabonát, fát és igy tovább. A neve nyilván abból származik, hogy a tizedet is itt kellett leadni. A természetben lerótt adót itt raktározták, dolgozták fel és értékesítették. Föleg a környék jó minöségü bora vonzotta a kereskedöket és a kereslet fellendítette a települést. A kettös városfal sem stratégiai célokat szolgált, hanem gazdasági okokból emelték, hiszen ezeket a "tized" udvarokat védeni kellett az útonállóktól. Ebben a zsúfolt kis faluban a 17. században csaknem húsz ilyen udvar müködött. Ez is mutatja, hogy milyen jelentös forgalmat bonyolíthattak le.

Milyen rossz volt nekik hajdanán, hogy védeni kellett magukat és milyen jó nekünk, hogy védeni kellett magukat. Mennyi minden kellett ahhoz, hogy ez igy megmaradjon az utókornak. Egyszerüen csodás! Kérdés: mennyi mindent tönkretettünk, mi, a modernre való hivatkozással és ha nem sikerült nekünk, akkor milliók zarándokolnak el ezekre a helyekre elmerülni a múltban.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

ék alakú házerkélyek1559-ben épült ház kapuja1595-ben épült ház kapuja
színes házaktovábbi színes házakviszonylag széles utcaborozó:egy a sok közül

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra

 


Aachen, Észak-Rajna-Westfalia
2016

       Elötérben a magyar kápolna kupolája

A legnyugatibb német nagyváros Aachen úgy helyezkedik el a térképen, mintha egy félsziget nyúlna be a holland és belga "tengerbe", hiszen félkörbe fogja ennek a két országnak a határa. Olyan, mintha a pesti oldalról kiindulva lehetne csak Magyarországon maradni, a budai kerületeket elhagyva már más országba tévednénk. Mondjuk szláv területre. Azért hangsúlyozom ezt igy ki, mert a trianoni békediktátum csaknem ilyen helyzetbe sodort
hármas-határ
Fotó: Albrecht Klári
bennünket, hiszen a szlávok korridort, folyósót akartak kialakítani tesvérnépeik között, vagyis az azóta megszünt Csehszlovákiát és Jugoszláviát összekötve. Szerencsére ez a törkevésük nem sikerült, de ennek szélességétöl függöen egy kis túlzással tényleg Budapestnél lett volna Magyarország nyugati csücske, és most oda járt volna sok érdeklödö túrista, mint Aachenhez közeli, már holland területröl elérhetö találkozási ponthoz (Dreiländerpunkt). Még új nevet sem kellett volna kitalálni, ha ez a pont Magyarországon a Hármashatár-hegy lett volna.

Egyébként Aachen sem volt mindig határváros, a történelem sodrása szorította az ország peremére, elég ha csak arra gondolunk, hogy a frank birodalom valamikor Európa jelentös részére kiterjedt és Nagy Károly pont ezt a várost választotta központjául.
az aacheni dóm építési fázisai
Forrás: Merian

Mivel is kezdhetnénk mással az aacheni élményeinket, mint Nagy Károly dómjával? Vagy mégsem? Egy olyan városban jártunk most, amit szorgalmas kezek igyekeztek valamennyire visszaállítani a háború elötti állapotába. Csak röviden: 5 nagy és vagy 70 (azaz hetven) kisebb (de mi számít kicsinek?) bombatámadást intézett Aachen ellen az angolszász légierö a második világháború alatt, majd a földi támadás sem kímélte. Felbecsülhetetlen értékek és számtalan épülete semmisült meg (>60%) legtöbbjük örökre: Lombard-, Krebs-, Kardinal-, Wechselbank-, Engel-, Güldene Waage-házak, a régi Couvern múzeum és sokáig lehetne még folytatni, nem is beszélve a halottakról és a fedél nélkül maradtakról.

Vissza a dómhoz! Pontosabban elöször annak egyik kis mellékkápolnájához. Miért pont? Mert ez évszázadokon keresztül fontos magyar zarándokhely volt. Keveseknek biztos ismert tény ez, de valószínü, hogy nem mindenkinek. Valahogy nem tanították ezt annakidején az iskolában. A pártállam miért dicsekedett volna ezzel a nyolcvanas évek végéig, mégha magyar vonatkozása is van, ami összefüggésben volt a vallással?
aacheni dóm, énekkar
Fotó: Albrecht Klári

I. (Nagy) Lajos király nevéhez nemcsak a mariazelli búcsújáró templom füzödik, hanem az ö idejében "ragasztották" hozzá - a mellékkápolnák közül elsöként a magyart, - a Nagy Károly féle oktogon alaprajzú templomhoz, vagyis megelözve a templomegyüttes 1414-ben elkészült következö fázisát. Bövebbet a wikipediában "Aacheni magyar kápolna" címen lehet erröl olvasni.

A dóm, pedig láttunk már számtalan templombelsöt, azok közé tartozik, amelyek lenyügözik a belépöket. Az egyik teremörnek, aki megengedte, hogy fotózzunk, mondtuk is meghatódottságunkat. Nincsenek egyedül - válaszolta. Kérdeztük, hogy bemehetünk-e a magyar kápolnába, hiszen Magyarországról származunk. Pozitiv válasza után be is léptünk, de nemsokra rá egy másik teremör ki akart minket onnan tenni, hogy ez egy szent hely, ide csak imádkozni lehet bejönni. Neki is elmondtuk a büvös szót, hogy magyarok vagyunk, mire morogva, de távozott. Igy tudtunk néhány felvételt is készíteni ezen a szent helyen.
aacheni dóm
magyar kápolna
Fotó: Albrecht Klári

Pont amikor a dómban voltunk érkezett egy csapat fiatal kislány. Bementek a padsorok közé és a karmesterük intésére elkezdtek énekelni, "civil" ruhájuk miatt gondolom, készülve egy ottani fellépésre, hogy miként szól majd a kórusuk ebben a kiváló hangzással rendelkezö környezetben. Óriási ajándék volt nekünk, egy akusztikus plusz a dóm látványa által nyújtott vizuális élményünkhöz. Elmondhatatlanúl csengö hangjuk a hajó és a kupola minden egyes szegletéböl felerösödve érkezett vissza a fülünkbe olyan hatást érve el, mintha a lelkünk kilépne a testünkböl és felemelkedne a magasba. Igy tudom elképzelni a szirének, vagy a Loreley énekét, ami ellenállhatatlanúl hatott a hajósok érzéseire, olyannyira, hogy még az életüket is kockára tették. Ezt a szférák zenéjéhez tudnám hasonlítani, tökéletes harmónia volt ebben a felemelö környezetben. Nem szégyelem bevallani, hogy könnyekre fakasztott. Hogy mit vált ki a zene az emberböl? Honnan veszi ezt a képességét, ezt a hatását a lényünkre? Mi az, ami bennünk igy reagál a zenére?

Nincs véletlen! Ahogy már unalomig ismétlem magam. Mint sokszor, a mostani utunkkor is pocsék volt az idö, de ez nem akadályozott minket, csak a fotózáshoz nem volt elegendö fény. Viszont amikor a dómhoz értünk és kivülröl fotóztuk a "hozzáragasztott" magyar kápolna gyönyörü napsütésben fürdött. Látszik az árnyékon: ha késöbb értünk volna oda, akkor az árnyék már eltakarta volna. Amikor kijöttünk a dómból, már zuhohott az esö.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

gótikus kórusmozaik mennyezet, neo bizáncioltárm. kápolna bejárataNagy Károly jele az utcán
Nagy Lajos címereI. Szt. IstvánSzt.Imre herceg Barbarossa csillár
forrás: www.aachenerdom.de
szószéka kórus kivülröl

A személyes látványt nem helyettesíti, de nagyszerü az aacheni egyetem által kidolgozott 3D-s repülés a dómban. Érdemes kipróbálni.

 


 

Budakeszi, Virágszönyeg
Úrnapja 2016. május 29.


       Úrnapi körmenet a templomnál

Azt hinné az ember, hogy az Úrnapra csak csupa idösek jönnek el úgy díszíteni, mint a körmenetre. De nem.
fiatalok igazítanak a
a virágszirmokon
Fotó: Albrecht Klári
Számtalan fiatal is részt vesz ezen a Magyarországon (Budakeszin, Budaörsön ...) háromszáz, egyébiránt ezer éves hagyomány ápolásán. Nem is lehet ez másként, hiszen kell a következö generáció kötödése is, hogy átadhassák egymásnak a tradiciókat és a virágszönyeg mintáit.

Gräfl Zsuzsa lelkesen hívta fel a figyelmünket arra, hogy vannak ma is olyan mintákhoz szükséges fém keretek, amelyeket még a bevándorló öseink hoztak magukkal. Döbbenet! El tudjuk-e a mai világban képzelni, hogy örökre elhagyjuk szülföldünket úgy, hogy gyalogosan, szekéren eljussunk például Ulmba, a legközelebbi dunai kikötöbe, onnan összetákolt tutajon (Schachtelen) a viz sodrásával lejussunk akkori mércével mérten irdatlan távolságba olyan országba, amit egyáltalán nem ismerünk, ami nincs megmüvelve, parlagon hever, vagy
templombejárat elötti motívum
Fotó: Albrecht Klári
mocsaras, tehát saját magunknak kell majd betörni, vagy lecsappolni? Mit vigyünk magunkkal, hogy egyáltalán az utat, az elsö éveket túléljük? Korlátlan élelmiszer nem fér bele a kis batyunkba. Egyébként is megromolna a hosszú út alatt. Ruhával nem kell törödnünk, mert az egyébként is csak annyi, amit magunkon hordunk. De. Milyen szerszámot vigyünk magunkkal, hogy megkezdhessük ott a nulláról az életünket? Persze ezekböl sem tudunk sokat magunkkal cipelni. És akkor jön a hitünk. Hova fogunk templomba járni, ha templomunk sincs még az elején? Azt is nekünk kell megépíteni. És hogy fogjuk megünnepelni az Úrnapját virágszönyeggel, amit Némethonban az öseink soha el nem hanyagoltak? Milyen életünk lesz nekünk odáát? - kérdezgették maguktól, másoktól.

És akkor többen arra az elhatározásra jutottak, hogy lesz, ami lesz, a virágmitákat egybentartó fém kereteket is visszük. Kész! És csodák csodájára ezek a tárgyak a történelem viharaiban is fennmaradtak, vigyázó kezek megörizték, hálás utódok felhasználják. Mindegyiküknek óriási köszönet jár ezért. Aki nem látta még az úrnapi virágszönyeget, annak melegen ajánlom, hogy ezt ne mulassza el legalább
a plébános úr lábnyoma
Fotó: Albrecht Klári
egyszer életében megtenni. Mert ezek nemcsak egyszerü képekbe, mintákba, szimbóiumokba kirakott virágszirmok, ezek élnek, ezek üzennek a ma emberének is, ezeknek misztikus jelentése van, ha ennyi idön után is még megcsodálhatjuk öket. Ezek hatnak ránk. Ezek az örökkévalóságot is magukban hordozzák. Lám közeli és távoli öseink hol vannak már és hol leszünk mi, amikor a virágszönyeg még mindig virul. Nagyszerü!

Mennyi mindenre nem figyelünk oda! Letaposunk bogarakat, füvet, virágokat, ha óvatlanul járunk valahol, mert más köti le a figyelmünket. Úrnapkor ez nem fordlhat elö. Nem kell senkit sem figyelmeztetni, mindenki betartja. Egyébként nemcsak a hagyomány, a hit, hanem a földre fektetett müvészi alkotások maguk is elöidézik ezt a tapintatot. Ki szeret csodás müveket tönkretenni? Nem széles a virágszönyeg, de azért jó nagyot kell lépnünk, hogy véletlenül még a szélét se érintse a talpunk. Néha egy-egy kis közt hagynak a szinte összefüggö virágszönyegen, ott kényelmesen át lehet kelni a másik oldalra. De ha nem akarunk akkorát kerülni, akkor szögdécselünk ide-oda, hogy jól szemügyre vehessük, és fényképezögépeinkkel meg is örökíthessük ezeket. A virágszirmoknak ágyat nyújtó fehér homok vastag rétege érintetlen marad a körmenetig. Akkor sem léphet rá más, csak a Monstranzot kézben tartó plébános. De a legtöbben tiszteletböl még a körmenet után sem taposnak rá, igy megmarad a pap mélyen besüppedö lábnyoma.

A szorgos virágszirmokat kirakók már napokkal korábban elökészülnek, majd kora hajnalban kezdik meg a munkát. A 10 órás szentmise elött éphogy elkészülnek, gyorsan hazaszaladnak, hogy szép ruhába öltözzenek és visszaérjenek a templomba.
Filó Kristóf plébános elöadásának tárgya
Fotó: Albrecht Klári

Még némi szusszanást vehetett volna Filó Kristóf kanonok, Tb. föesperes a mise elött, ehelyett egy csoport érdeklödönek lenyügözö elöadást tartott a jeruzsálemi Salamon templomról nagyvonalú maketten bemutatva a terek, épületek, helységek funkcióit, hogy ki és mikor léphetett be ezekbe. Például az udvarokba a nép, vagyis a nök is, de volt ahova már nem. A kocka alakú Szentek szentjébe, ahol a frigyládát örizték már csak a föpap és ö is csak évente egyszer. Szigorú elöirások szabályoztak mindent.

Ahogy lenni szokott lerombolták a templomot. Heródesnek tulajdonítják az újjáépítést, de az sem kerülte el a sorsát és napjainkra már csak egy fal maradt meg, a Nyugati, ismertebb nevén a Siratófal. A mély hitben élö zsidók teleirt papirdarabokat dugdosnak a hasadékokba, hogy könyörgésük eljusson közvetlenül Istenhez.
Ulmer Schachtel / az ulmi skatulya
Fotó: Albrecht Klári

Szinte mentegetözve közölte velünk egy résztvevö, amikor észrevette, hogy nézzük a körmenet után a kezében tartott virágcsokrot. Ez szüleinktöl, nagyszüleinktöl átvett szokás - mondta, hogy a megszentelt virágokból vigyünk ki szeretteink sírjára és a házainkra, hogy vigyázzanak ránk és javainkra, megóvjanak minket a rossztól.

Az úrnapi hagyományok legavatottabb ismeröje Bednárik János. Érdemes bekukkantani az MTA-nál vezetett tudományos munkásságának felsorolásába.

Unalomig ismételt mondásom: NINCS VÉLETLEN! A fentiekben említést tettem az ulmi un. Schachtelekröl, skatulyákról, tulajdonképpen tutajokról, amelyeket ott ácsoltak össze és azon csurogtak le a sváb telepesek és leltek új hazára a Duna mentén. Alig jöttünk vissza otthoni útunkról, máris egy közeli történelmi felvonulásra lettünk figyelmesek. Eggenstein-Leopoldshafen fennállásának 1250. évfordulója tiszteletére a kökorszaktól-napjainkig megjelenítették a történetüket. És mit látunk? A felvonulás közepe táján egy ilyen Schachtel lekicsinyített modeljével vettek részt a Siwatz* nevü helytörténeti egyesület tagjai "Auf Wiedersehen" felkiáltással. A tábla fölöttük: DONAUSCHIFF DER DEUTSCHEN AUSWANDERER NACH UNGARN 1723-1787. Az Albrecht ösök is ezzel érkeztek még az elején.

*Siwatz német neve a nyugat-bácskai valamikor Magyarországhoz tartozó Szivác, ma Sivac (Szerbia) helységnek.

Ha valakit bövebben érdekel a történetük, a Dunai svábok monográfiájában fellelhetö YU-25223 SIVAC-SIWATZ címszó alatt néhány mü.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

utolsó ellenörzésszimbólumokkápolnaelsö kápolna
mutatós motívumzene- és énekkarmotívummise


 

Káli-medence, Balaton felvidék
2016

       valamikori Pannon-tenger, most Káli-medence                            Panoráma fotó: Albrecht Klári

A (Buda)Keszi-panziós Gräfl családtól kaptuk az ötletet, hogy ha tehetjük feltétlenül látogassunk el a Káli-medencébe, mert az annyira más, mintha nem is Magyarországon lennénk. Meg is fogadtuk tanácsukat és most már másodjára jártunk arra. Sík területekröl is, de leginkább magas hegyekröl, kilátókból figyelhetö meg a legjobban ez a szélesen elterülö medence és az azt koronaszerüen körülvevö hegyek, amelyek úgy hatnak, mint egy római arénát szegélyezö nézötér.
Hegyestü egyike a tanúhegyeknek
Fotó: Albrecht Klári

A tanúhegyek (milyen találó név!), vagyis a valamikori vulkáni kúpok kiemelkednek a medencéböl. Nem lehet összehasonlítani a Föld komolyabb vulkánjaival, de hát kis ország, kis vulkánok. A viccet félretéve talán nem tudott a fortyogó magma a Pannon tengerrel fedett területböl könnyen és nagyobb mértékben feltörni. A tanúhegyek közül leglátványosabbak a nöi keblekre emlékeztetö Gulács és Tóti-hegy, de ezeknél is jellegzetesebb a balatoni összképet meghatározó csonka-tetejü Badacsony.

Emberi beavatkozást követöen - hiszen a felét köbányaként lepusztították - a Hegyestünél láthatjuk az egymáshoz tapadt szabályos, többszögüvé dermedt láva-"orgonasípokat". Csaknem végleg eltünt az eredeti kúp, de a rombolásnak ezúttal jó oldala is volt, mégpedig, hogy megfigyelhetjük miként hült le egy vulkántölcsérben a láva és kövült bazalttá.

Biztos voltak helyi köbányák is, de talán Hegystüböl származik a badacsonytomaji Szent Imre templom komor építési anyaga is. A templombelsöt csak erös rácson keresztül tekinthettük meg, de az elötérben egy barlangot idézö háttér elött felfedeztük Szüz Mária és annak a fiatal lánynak a szobrát, aki elött mintegy százötven évvel ezelött többször is megjelent. A zarándokoknak nem kell a távoli Franciaroszágba utazni, ha a csodatevö Lourdes-i Madonnát szeretnék felkeresni, mindössze Badacsonytomajba kell eljutniuk.
Bazalttemplom, Badacsonytomaj
Fotó: Albrecht Klári

Megálltunk Kövágörsön és megnéztük az egymás mögöt, szinte sorbanálló két templomot. A helyi katolikusok "dacoskodtak" – az ellenreformáió korában -, hogy nekik is kell saját templom. El is érték céljukat. Majdnem teljesen ráépítették az evangélikusra, annyira, hogy szemböl nem is lehet a mögötteállót észrevenni. El is nevezték a helyiek „dac”-templomnak. A két templom közötti részt úgy tudták a helyi vezetök a másik építésénél valamennyire megnagyobbítani, hogy egy szekérnyi szélességet határoztak meg, hogy az még átférjen.

Mindezt egy spontán minket megszólító helyi idegenvezetötöl tudtuk meg, aki látta érdeklödésünket. Kiderült, hogy Balogh Tamás nem csak Kövágóörsöt ismeri, hanem az egész Káli-medencét és izgalmas helyekre, érdekes kirándulásokra, gyalogos- és biciklitúrákra invitálja az érdeklödöket. Aki többet szeretne megtudni erröl a csodás helyröl felkeresheti a honlapját www.falusikalandturak.hu cimen és akár jelentkezhet is a kalandtúrák egyikére.

Felhívta a figyelmünket a Káli-medencében található különös kötengerekre. Egyet meg is néztünk Kövágóörs határában. A szétszóródott kövek olyanok, mintha magas fübe leheveredett magyméretü állatok hátát látnánk. Érdekes, hogy évmilliók során sem koptak le teljesen, pedig valamikor a Pannon-tenger homokturzásai voltak. Igen ám, de a vulkáni kitöréseket követö tevékenység, a hévizes források kemény kövé ragasztották a valamikori homokot, olyannyira, hogy kedvelt alapanyaga volt a malomköveknek.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

kötenger Kövágóörs határábandac-templom KövágóörsönLourdes-i Madonna
Badacsonytomaj
bazalt orgonasíp
Hegyestü

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Isonzó és Doberdó, Szlovénia és Olaszország
2016


    a kobaridi múzeum filmjéböl egy kocka              Fotó: Albrecht Klári

Más elfoglaltság miatt nem sikerült elutaznunk a Budapeströl induló Isonzó Expresszel, pedig nagyon szerettünk volna. Aztán gondoltunk egyet és nekivágtunk kettesben Klárival.

Két napos túránkat úgy állítottam össze, hogy a szállásunktól, Nova Goricatól (Görz, Gorizia új városrésze) elsö nap északra, mig másnap délre egy-egy kört irjunk le, ne kelljen ide-oda cikáznunk a látnivalók eléréséhez. Így is számtalanszor léptük át a szlovén-olasz határt, sokszor csak az utcanevekböl vettük észre, hogy hol is járunk.

Az elsö nap programja:
1 Kolovrat-hegy
2 Kobarid(Karfreit/Caporetto)
3 Tolmin (Tolmein/Tolmino)
4 Javorca
5 Gorizia (Görz/Gorica)

Második:
6 Cerje
7 Visintini
8 Fogliano-Redipuglia
9 Doberdó fensík
10 San Martino del Carso
11 Nova Gorica

Ha a történelmi leirásokat, tanulmányokat olvassuk, elötérbe kerülnek a csaták számai (csak az isonzóiból tizenkettö volt), helyszínnevek, csapattestek mozgásirányai, vagy éppenséggel az egyhelyben való topogásuk, lövészárkok hosszúsága, csapatok létszáma, tüzérségi erö valamint az elesettek-, sebesültek, hadifogságba esettek száma. Mindezek szükségesek a történtek megértéséhez, ismeretéhez, mégsem mutatják be mindazokat az érzéseket, hangulatokat, borzalmakat, szenvedéseket amit az egyes emberek megélhettek. Pedig mi ezekre gondoltunk amikor a valamikori csaták szinhelyei közül volt szerencsénk néhányat felkeresni. Megpróbálom fantáziámban felidézni sorsukat, gondolataikat, amikor az egyes helyszíneket a mai szemünkkel tapasztaltak szerint leirom.
foglianói osztrák-magyar katonai temetö
Fotó: Albrecht Klári

Mindjárt adatokkal kezdeném. ”Csak” az olasz hadszintéren az elsö világháborúban elesett magyar katonák számát 100.000-re becsülik a félmiliós osztrák-magyar monarchiabeli áldozatokon belül. Az olaszok veszteségét 750.000-re taksálják. Maradjunk ezeknél a számoknál, mert minden tragédia „számháborúban” folytatódik, hiszen a halottak számával lehet az utókor szánalmát, döbbenetét emelni, vagy netán a történteket elbagatelizálni, kinek mi az érdeke. Csak egyre nem gondolnak, hogy a számok mögött egyedi sorsok húzódnak, vagyis a tényleges áldozatok számának megsokszorozása, vagy leredukálása – föleg utólag - sajnos nem változtat, nem javít a résztvevök szenvedésein. Minden egyes emberéletért kár. Föleg akkor, ha értelmetlenül áldozta valamiféle magasztosabb eszméért (például önként jelentkezök esetében), vagy csak azért, mert halálbüntetés terhe mellett muszáj volt részt vennie az öldöklésben, pedig semmiféle haragot nem táplált a vele szembeállított ellenség ugyanolyan szerencsétlen tagjai iránt.

A kegyetlenségben, az emberi élet semmibevételével élenjárt az Isonzó-Piáve csaták olasz parancsnoka, gróf Luigi Cadorna, aki még a teljesen kilátástalan esetekben is támadásra kényszerítette beosztott tisztjeit és katonáit, hogy végre a saját, hön áhított háborús sikerét elérhesse. Mennyivel nagyobb szabású hadvezér volt Görgey Artúr tábornok, aki Világosnál a seregével az orosz túlerö elött letette a fegyvert. Mennyi felesleges, értelmetlen emberáldozatot elözött meg, került el ezzel! Az olasz tábornok a bakák értelmetlen feláldozásán túl számolatlanúl végeztetett ki fötiszteket is az egyes sikertelen támadás, vagy védekezés, netán visszavonulás után. Ernest Hemingway, aki amerikai létére önként jelentkezett szanitécnek az olasz hadseregbe, döbbenetes helyszíni élményét irta le a tagliamentói néhány mondatos statáriális kihallgatásokról és az azt követö azonnali kivégzésekröl.
(In einem anderen Land, Hamburg 1930. Az eredeti címe ismertebb: A Farewell to Arms / Búcsú a fegyverektöl) ....


A teljes szöveg (53 oldal, 1700 KB) olvasásához kérem klikkeljen a fenti lapra

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

felhöben a Kolovrat hegyhátonkobaridi olasz osszáriumkobaridi múzeumlevélirás a harcok szünetében
locei katonai temetöjavorcai kápolnakápolna belsejeGorizia fötere, háttérben a vár sziluettje
Doberdó látképe Cerjéröl nézveVisintini, magyar kápolnakápolna falakápolna belseje
András János sírjaSan Martino, Honvédemlékmü100 éves lövészárokNova Gorica, partizánok

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Hartmannsweilerkopf, Elzász, Franciaország
2016

    Hartmannsweilerkopfi emlékhely bejárata. Mögötte a Haza oltára és a hegy, ahol a harcok folytak.               Fotó: Albrecht Klári

Ebben az évben úgy alakult, hogy három elsö világháborús helyszínt is felkerestünk. Nem véletlen, hiszen most van a centenáriuma, ami aktuálissá teszi. A második világháború századik évfordulóját már nem tudjuk megvárni.
>750 km hosszú nyugati frontvonal
Forrás: wikipedia

Fentiekben az isonzó/doberdói utazásunkról számoltam be, most a több, mint 750 kilométer - a belga Neuporttól az elzászi Belforton túl a svájci határig - nyúló nyugati front déli hadszinterének egyik legkegyetlenebb helyszínéröl, a Vogézekben található Hartmannsweilerkopfról. Valahol olvastam, hogy a magyar katonák közül is volt, aki ilyen messze elkerült otthonról. Hogy tudták megmagyarázni nekik és ök is önmaguknak, hogy itt is a hazát kell védeniük. Valahogy nem lehetett nekik logikus.

A német csapatok érdekes módon a nyugati harcvonalon mindenhol francia (kis részben belga) felségterületen harcoltak, csak itt, ezen a szakaszon lépték át a franciák az addigi német határt. Ez persze a német hadvezetést nem hagyta nyugton.

Azt hihetnénk, hogy száz év alatt a természet már eltüntette a nyomokat. De nem. És föleg nem tudja megakadályozni a lelki szemünk elött lezajló akkori szenvedéseket, az itt történt egyéni drámákat. Amikor elmeséljük ismeröseinknek, hogy hol jártunk, látjuk az arcukon, hogy nem nagyon értik, hogy mi hajt bennünket ilyen utazásokra. Minket is csaknem megingatnak, de amikor már ott vagyunk látjuk, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel a gondolatokkal. A leg eldugottabb helyeken is feltünnek érdeklödök, a múltat kutató, vagy egyszerüen csak megérteni akaró látogatók. Mindenféle náció, itt Hartmannsweilerkopfon például amerikaiakkal (is) találkoztunk.

A hadszintereken megérint a halál közelsége, annak a halálnak, amelyik fiatal korban (olvastam 17 éves önkéntesekröl is) ragadja el a katonákat, mindegy milyen mundérban vannak. Miért születik meg az ember, ha nem tudja végigjárni a pályáját? És ez annál értelmetlenebb, ha néhány négyzetkilométer, egyébként
Hartmannsweilerkopf, katonai temetö
Fotó: Albrecht Klári
érdektelen föld megszerzéséért ezrek, százezrek halnak meg, amit aztán ugyanannyi áldozattal szereznek vissza, mégpedig zömében ugyanolyan vallás - tehát nem idegen fajú - emberek. Az állami "gépezet" behajtja öket a csontdarálóba, ugyanúgy, mint a marhákat a vágóhídra. Kezdetben nem is sejtik, hogy mi vár rájuk, azt hiszik, hogy öket nem érheti baj. Az mindig csak másokkal történhet meg. Csak mikor az életük forog kockán, akkor eszmélnek fel, akkor kezd az életösztön dolgozni és menekülnének, de már túl késö. Hiába jajgatnak, senki sem jön a segítségükre. Senkiben nincs szánalom, nincs irgalom hiába várják az utolsó pillanatokban is. Mégis megtartják hitüket. Hogy lehetsége ez, amikor öket (és társaikat) érezhetöen cserbenhagyták az égiek?

Azt gondolná az ember, hogy a Hartmannsweilerkopf hegyen volt az egyik fél, mig a völgyben az ellenség. De nem. Itt a hegygerincen ásták be magukat a francia és a német csapatok néhol nagyon közel egymáshoz. Csak 1915-ben vagy négyszer cserélt gazdát az ágyúszabdalta hegyoldal. A holdfenszínhez hasonló sebeket ejtettek a gránátok és a védelmi lövészárkok. Csak ezen a hegyen 300.000 német és francia fiatalember esett el!

Az emlékhely fölött a Francia Haza aranyozott oltárát helyezték el, ami az azték piramisok tetején kialakított négyszögletes kis helyre emlékeztet, melyeken a föpapok obszidián késsel embereket áldozak, a még lüktetö szívüket az ég felé tartva. Nem hiszem, hogy ez volt az emlékhely tervezöjének a célja, mindenesetre jól passzol ahhoz az emberáldozathoz, amelyet itt hozott az akkori politika. Természetesen nem a saját börére.

2014 augusztus 3-án (Németország száz évvel ezelött ezen a napon üzent hadat Franciaországnak) ünnepélyesen nyújtott egymásnak itt békejobbot Francois Hollande és Joachim Gauck francia ill. német államelnök. Reméljük, hogy az ösidök óta ellenséges két nép végre örökre baráti viszonyban fog élni egymás mellett.

A központi emlékhelytöl, ahol a csarnokban többszáz ismeretlen katona csontjait helyezték el és a lábánál mintegy 1300 névtáblával jelölt kereszttöl vagy jó két órányi sétával fel lehet menni a szemközti hegycsúcsig, ahol egy kereszt áll, mégpedig az Európai Béke keresztje. Odáig feljutni az ösvényen felér egy hegyi túrával. Keskeny, kacskaringós helyeken alakították ki az állásaikat, szinte minden 10 méteren volt egy kisebb, vagy nagyobb kövekböl kirakott fedezék, ahol meghúzhatták magukat. Egy helyen még fel is irták a "homlokfára", hogy itt temettek el egy német katonát: Joh. Albrecht nevüt. Más nevet nem találtunk. Milyen furcsa, hogy csak ezt az egyet és ez is ismerös valahonnan.

A történelmen kívül is éredemes volt oda felmenni. A szerpentineket is élveztük, az elénktáruló buja növényzetet, valamint a csodás panorámát a Fekete erdö felé nézve.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

futóároksirkeresztek és a természetemlékhely csarnokalövészárok maradvány
távolban a Rajna völgye és a Fekete erdöJoh. Albrecht sírjaoltár az adományozó városok neveivellövészárok-"konyha"

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Verduni körút, Franciaország
2016

    Verdun-töl mintegy 10 kilométerre lévö Douaumont eröd (részlet)              Fotó: Albrecht Klári

ACHTUNG! Die deutsche Übersetzung des Reiseberichts befindet sich nach dem ungarischen Text! Bitte hier klicken!

Verdun [Verdöa] körút

Teljes hossz kb. 150 km

Vauquois [Vokoa] – Montfaukon [Monfukon] d´Argonne – Varennes [Varen]- Romagne[Romanj]-sous-Montfaucon - Herméville[Ermövil] -en-Woëvre – Vaux [Wo] - Fleury[Flöri] - Douaumont [Duomo] , Szent út (Voie Sacrée)[Voa szakre]

Szerettünk volna képet kapni Verdunröl, az elsö világháború Sztálingrádjáról hiszen hiába tanulmánozzuk a térképeket az mégiscsak töbet segít, ha látjuk is a helyszínt. Azt már az útra való felkészülésünknél megállapítottuk, hogy nem Sztálingrád volt abban
Verdun és környéke
Forrás: Clausewitz-Magazin
az értelemben, hogy nem maga a város volt az események közpotnjában, hanem az azt körülvevö erödrendszerek. Persze ez nem azt jelenti, hogy a németeknek nem lett volna céljuk Verdun bevétele, csak éppenséggel nem sikerült nekik.

Az utóbbi idöben utazásaink során nem sok szerencsénk volt az idöjárással. Mindig mident teljesítettünk, nem hátráltunk meg, de a fotózáshoz szükséges fény nem jött mindig össze, legtöbbször borus, esös idöben fényképzett Klári, ami persze szürke képeket eredményezett. Hát itt nem lehetett panaszra okunk. Söt! Az év lehetséges legmelegebb napjaira sikerült tervezni az utat. 37 fok volt a leghüvösebb hömérséklet árnyékban. A felvételeknél inkább arra kellett figyelni, hogy el ne égjenek a túl sok fény hatására.

Szenvedtünk a kánikulától, de arra gondoltunk, hogy az itt harcoló fiatalembereknek ugyanezt ki kellett birniuk évekig, söt a szörnyü hideget is, esöt, vihart, térdig érö sarat, közeli ismeretséget patkányokkal és tetvekkel miközben hullott a nyakukba a halált hozó gránátzivatar, golyózápor, ellenséges támadások, szuronyok, kézigránátok és még lehetne sorolni a gyilkos eszközöket. Mi meg békésen, ha tikkasztó höségben is, de félelem nélkül sétálhattunk azokon a területeken, amit hajdanán százezrek vére áztatott.

Ahogy említettem a németek haditervében szerepelt Verdun citadellájának elfoglalása. Amikor 1916. februárjában megkezték a gyalogsági támadás elökészítését a német tüzérség alapos munkát végzett. Minden kalibert bedobtak a kisebbektöl a 42 cm átméröjü hatalmas ágyuig, amikkel a 20-25 kilométerre lévö Verdunt is elérték. Nagyon hamar romhalmazzá vált a Maas folyó partján fekvö városka. Az összes hidat is eltalálták, pedig nem látták a célt, nem is tudták megfigyelni a becsapódásokat, csak nagy mennyiségü lövedék hozta meg az eredményt. Nem akarok számokat említeni, de az biztos, hogy milliószámra használtak fel gránátokat. Ez volt az elsö olyan háború, ahol a tüzérség fontosabb szerepet kapott. Az elsö világháborút az anyag csatájának is nevezték, mert irdatlan nagy mennyiségü hadianyagot emésztett fel az emberáldozatok mellett.
Douaumont eröd (részlet)
Fotó: Albrecht Klári

A várostól észak, észak-keletre elhelyezkedö német hadseregek és a város között volt többek között Franciaország akkori legnagyobb erödje, a Douaumont is, de kisebb közbensö eröditmények, állások is akadályt jelentettek a német elörenyomulásnak. Mint késöbb látni fogjuk a franciák el is tudták kerülni Verdun elfoglalását. El lehet képzelni milyen lehetett a francia védök helyzete ilyen nagyerejü tüzérségi ösztüzben. Az erödökön kivül is szép számban épített lövészárkokban, harci állásokban tehetetlenül figyelték a fejük felett elhúzó lövedékek iszonyú hangját és a feléjük egy közelebb kerülö tüzhengert. Ez a taktika úgy igyekezett belöni a védelmi vonalakat, hogy szinte méterenként emelték az ágyukon a távolságot. A francia lövészárkokban látták, hogy milyen messze robban tölük az elsö, a második, a harmadik, a további sorozat, megpróbálták kitalálni, hogy mikor ér a henger az állásaikhoz. Addigra legszivesebben belesimultak volna a földbe. A német tüzérek nyugtatgatták a gyalogosokat, hogy ez most sétaút lesz, semmiféle ellenállásba nem fognak majd ütközni. Ezzel szemben, a nagy veszteség ellenére is maradt még annyi erejük a franciáknak, hogy helyenként megállítsák a támadást és a végén még Verdun elfoglalását is megakadályozták.

Pont száz évvel ezelött - félkörben Verduntöl északra - 300 nap, 300 éjszaka folyt a kegyetlen küzdelem. Az utunkat úgy terveztem meg, hogy egyik kört Verduntöl nyugat és észak-nyugatra, a másikat keletre és észak-keletre tegyük meg, hogy a legtöbb „látványosságot” sorra bejárhassuk.

Elsö uticélunk és egyben elsö döbbenetünk Vauquois volt. Mintegy 30 kilométerre nyugatra fekszik Verduntöl. Azt mondták a katonai vezetök anno, hogy aki ezt a falut birtokolja, az belelát az ellenfél kártyáiba és innen az utánpótlási vonalát is tüz alatt tarthatja. Teljesen felkészületlenül értünk fel a hegytetöre, nem tudtuk mi vár ránk. Hát semmi a tényleg
hatalmas aknatölcsér és panoráma
Fotó: Albrecht Klári
csodás panorámán kivül. Csak óriási, kráter szerü mélyedések, vagy méginkább völgyek a csúcson. Inkább hasonlított a Hold felszínéhez, mint egy olyan területre, ahol valamikor egy falu állt. Azt olvastuk, hogy itt föleg a föld alatt vakond módjára éltek és harcoltak egymással franciák és németek. Mint valamikor a török idökben a váraknál alagútat furtak egymás állásai alá amit aztán mindenestöl a levegöbe repítettek. Több tájékoztató tábla is található a hegyen, az egyiken az áll: „Német akna 1916. májusában 60 tonna robbanóanyaggal 108 francia gyalogost ölt meg. Egy kicsit távolabb további táblák jelzik, hogy hol állt a városháza, hol a templom, hol a házak. De csak tábla. Semmi más nem utalt arra, hogy itt valaha emberek éltek. Még romok sem.

Az ilyen megsemmisült faluk láttán (még találtunk egyet-kettöt) azt gondolná az ember, hogy milyen szörnyen kegyetlenek lehettek a németek, hogy igy porig rombolták ezeket a helységeket. Remélhetöleg azonban a lakoságot idöben evakuálták és késöbb történt a pusztítás a védö és támadó harcokban. És az is valószínü, hogy nemcsak német, hanem francia tüzérségi támadástól is szenvedtek ezek a települések, hiszen számtalanszor el-, majd visszafoglalták ezeket, hogy kezdödhessen az egész elölröl. Tehát böven kaphattak ellenséges és saját tüzet is, mig szó szerint kö kövön nem maradt. Mindenesetre rendkivül nyomasztó érzés volt ott állni. Milyen lehetett azoknak az embereknek a lelke, akik túlélték a háborút és visszamentek volt falujukhoz, amiböl egy szál épület sem maradt hirmondónak? Sem a házuk, sem a templomuk, sem felmenöik temetöje. Szörnyü még belegondolni is.

A következö célunk Montfaucon-d´Argonne volt. Az út Varennes-en-Argonne helységen keresztül vitt. Bár olvastunk róla mégis meglepett bennünket az emlékhely nagyvonalúsága ehhez a kis településhez képest. Az elsö világháborúban résztvevö pennsylvaniai önkénteseknek emelték.
amerikai katonai temetö (részlet)
Fotó: Albrecht Klári

Montfaucon-d´Argonne-ban egy újabb amerikai emlékmü várt ránk. Nagy ország, nagy emlékmü – mondhatnánk. Egy hatalmas oszlopon Szabadságszobor áll, összmagassága eléri a 60 métert. Érdekesek az emlékmü mögött ápolt füböl kiemelkedö romok: templomfalak, oszlopok, boltozatok és egy a környezetébe szinte beleillö, abszolút nem feltünö a gyanútlan túristáknak, egy elsö világháborús német megfigyelötorony. Olyan, mintha a megsemmisült középkorból való falu és templom szerves része lett volna.

Romagne-sous-Montfaucon volt a következö állomásunk, amely mintegy 40 kilométerre észak-nyugati irányban található Veduntöl. Ha jól tudjuk ez a legnagyobb és bizonyára a legimpozánsabb amerikai elsö világháborús katonai temetö Európában, 14000 elesett katona sírja található itt. Ha az itteni francia vagy a német katonai temetökkel összehasonlítjuk, akkor ez utóbbiak jóval szerényebbek ehhez a pompához képest. Hacsak a sirkövket vesszük, már akkor látszik a különbség. Itt márványból készültek, a többieknél köböl vagy egyszerü vasból, de a fü is sötét zöld, vagyis frissen locsolt, valamint annyira ápolt, mintha nem is géppel, hanem egyenként kézzel vágták volna le és olyan sima, mintha golfpálya lenne. A német katonai temetökben kiszáradt a fü a nagy melegtöl. (Napok óta 37-38 fok körül volt a hömérséklet árnyékban). Egyébként számos amerikai sír már üresen áll, mert a hozzátartozók hazavitették elesett családtagjaik földi maradványait. Ami meglepö: az egész sirkert amerikai felségterület.

Ha belegondolunk az Egyesült Államokban a mérhetetlen gazgagság mellett nem ritka az elhanyagolt terület akár városokon belül, de kivül is. Sok elszegényedett állampolgáruk bizonyára rossz szemmel nézné, ha tudná, hogy a száz évvel ezelött Franciaországban elesett honfitársaikkal többet törödnek még ma is, mint velük.

Még felkészülésünkkor olvastuk, hogy a Herméville erdöben láthatjuk azt a 14 cm-es hajóágyút, amit itt a szárazföld belsejében alkalmaztak, valamint német és francia bunkereket is találhatunk volna, söt egy olyan, ezek szerint száz évnél is idösebb fát, amit a németek megfigyelö állásnak használtak. A törzsén még a mai napig láthatók a már benött villáskapcsok, amit a fára mászás elösegítésére vertek bele. Nos elmentünk Herméville-en-Woevre faluba (kb. 20 km-re keletre Verduntöl), de sajnos semmiféle útbaigazító táblát nem találtunk, ami egyébként ritkaság most a százéves évforduló miatti egyébiránt kiváló felkészültségüknél. Ez volt az egyetlen olyan célpontunk, amit ugyan megterveztünk de nem találtunk meg.
ez volt Felury falu (részlet)
Fotó: Albrecht Klári

Fleury d´Douaumont falut azonban megtaláltuk volna, ha maradt volna belöle valami. Ugyanis ezt a községet is (a környéken kilencet összesen) szó szoros értelemben a földig, pontosabban a gránáttölcsérek fenekéig lerombolták, véglegesen leradirozták a térképekröl. Itt is, mint Vauquois-ban, szeszélyes homokdünékhez hasonló egyenetlen talajon táblák tájékoztatják a látogatókat, hogy hol voltak a parasztházak, a templom, a paplak, egy-egy mühely, pékség , élemiszer bolt és hasonló épület. Egy késöbb épült kápolona emlékeztet az itt élt emberekre valamint néhány kegyeleti tábla. Itt már jóval több látogatóval találkoztunk, mint távolabbi helyszíneken. Föleg francia, de holland és német rendszámú autókat is felfedeztünk, valamit a 14/18-as búszt is. Ez a spaciális „városnézö” járat Verdunböl indul és sok érdekes látnivalót érint. A 14/18-as járatszám a világháború éveire utal.
Különlegesség, hogy Fleury-t, mint más hasonló már száz éve nem létezö falut tiszteletböl aktiv közösségnek tekintik és továbbra is polgármestert neveznek ki az „élükre”. Ez olyan, mint amikor eltüntnek nyilvánított katona édasanyja élete végéig étkezéseknél megterit a fiának is, hogy hátha pont aznap toppan be, nehogy azt érezze szegény, hogy lemondtak róla, hogy már nem is várják haza.

Megint továbbmentünk, mégpedig a douaumonti osszáriumhoz. Ez méreteiben, kivitelében is „csaknem” felveszi a versenyt az amerikai emlékmüvel. Jó magas tornya van és 137 méter hosszú épületével. Kell is az ilyen nagy méret, mert 130.000 ismeretlen német és francia katona csontjait gyöjtötték ide össze. Mennyi édesanya, feleség, menyasszony, gyerek, apa, testvér és hozzátartozó siratta eltünt katona-családtagját, pedig lehet, hogy itt van, csak nem lehet megállapítani a személyazonosságát. Pedig ez bizonyosságot adhatott volna a gyászolóknak, hogy lezárhassák nyitott kérdéseiket.
Douaumont, temetö és osszárium
Fotó: Albrecht Klári

Maga az osszárium egy rendkivül szivszorító emlékhely, egyben figyelmeztetés az utókornak: Soha többé háborút! Mint tudjuk alig múlt el több, mint két évtized és talán még szörnyübb világégés követte ezt az elsöt, akkor még Nagy Háborúnak nevezett tragédiát. Vagyis nem használt a figylemeztetés, a politikusok nem tanultak a múltból, ugyanott folytatták, ahol az elödeik abbahagyták.

A csontház elötti lejtön található a temetö, ahol 16.000 francia katona alussza örök álmát. Egy kis részben nem keresztek láthatók, hanem muszlim „fejfák”, amelyeket nem a többiekkel, vagyis a keresztekkel egyezö irányban helyeztek el, hanem Mekka felé, keleti irányban Mort pour la France felirattal, vagyis, hogy Franciaországért áldozták életüket. A hozzátartozók imádkozhattak értük egy külön számukra épített imacsarnokban.

Természetesen meglátogattuk a két legjelentösebb erödöt Fort Vaux és Douaumont-t, legalábbis azt, ami ezekböl maradt. Ezek már közel vannak Verdunhöz, kb. 10-10 kilométer távolságban. Mint említettem a német támadások kiindulási pontja (például Ville falu) és ezek között az erödök között nagyon sok akadályt kellett a támadóknak áthidalniuk, természetesen óriási emberveszteséggel, mig ide értek. Mindegyik közbeesö erdöben (Caures, Haumont, Fosses, Chauffour, hogy csak néhányat említsek azoknak, akik fel akarják keresni ezt a területet) és faluban csapdákat állítottak a német gyalogosoknak. Hiába volt a tüzérségi elökészítés, maradt elegendö erö a francia védökben, hogy ellenálljanak. Douaumont erödöt nem tudták tartani és ez olyan nagy esemény volt, hogy németországszerte már-már gyözelemröl, a háború közeli megnyeréséröl áradoztak. A történelemböl tudjuk, hogy ez csak egy részeredmény volt, semmiképpen sem a háború sikeres befejezéséhez vezetö esemény. A támadás el is akadt ezen erödök elfoglalása után.

Az erödbe jutó németek gyorsan rájöttek, hogy további harci terveikhez nem tudják a Douaumont erödöt hasznosítani, mert a franciák úgy alakították ki a lövegállásokat, hogy azok észak, észak-kelet felé lehessen használni, ahonnan a támadást várták. Az valóban igy is következett be. Viszont a németek a Verdun felé hátráló francia csapatokra akartak további csapást mérni, de a lövegtornyokat nem lehetett abba az irányba fordítani. Ezért az erödöt csak pihenöhelynek használták, majd újra kimentek a gyilkos aknazáporba.

Az eröd tetején sétát tettünk, amely ugyanúgy néz ki, mint a teljesen megsemmisített faluk, vagyis kráter követ krátert, föltüremkedett földhányások földhányásokat. Valószínüleg telitalálat szabaddá tette több helyen a betontetöt, amely két méternél is vastagabb lehetett. Erre hordattak még vastag földtakartót az építtetök. A robbanások következtében az eröd teteje inkább holdbéli tájnak néz ki, mint egy egységes
a Szent út (Voie Sacrée)
Fotó: Albrecht Klári
véderönek. El lehet képzelni, hogy milyen fülsiketítö zaj lehetett itt a tüzérségi támadás során. Nem csoda, ha katonák közül többen beleörültek, vagy életük végéig tartó traumát szenvedtek.

Szerencse, hogy a mi generáicónknak nem kellett ilyen borzalmas háborus idöszakot átélnie, megtapasztalnia.

Verduni „kalandunk“ befejezéséül végigautóztunk a francia utánpótlási útvonalon, az úgynevezett Szent úton (Voie Sacrée) amely Bar-le-Duc-öt és Verdun-t köti össze. Petain tábornok úgy szervezte, hogy a francia katonák csak bizonyos ideig (mondjuk két-három hétig) maradtak a Verdun körüli harctéren, majd teljesen friss erövel leváltották öket. A teljes haderö csaknem háromnegyed része igy részt vett a Verdun-i harcokban. A logisztikai feladatokat, vagyis az emberek és felszerelések mozgatását ezen a kb. 55 kilométer hosszságú úton a hadászat történetében elöször teherautókkal bonyolították le. A német Erich Ludendorff tábornok a háború után kijelentette, hogy „Franciaország 1918-as gyözelme, a francia teherautók gyözelme a német vasút felett.”

Minden 14 másodpercben indítottak egy teherautót és ez igy ment nappal és éjszaka oda és vissza. Természetesen elöfordult, hogy elromlott egyik-másik gépkocsi, ezeket letolták az útról, nehogy akadályozza a folyamatos szállítóláncot. Mozgó autójavító mühelyek hozták renbe ezeket amilyen hamar csak lehetett. Az út sem birta ezt a hatalmas megterhelést ezért külön útjavító brigádok (afrikaiak, hadifoglyok) állandóan javítgatták, rendbehozták a megsérült utat. Mindent a cél érdekében!

Verdun Rundreise

Gesamtlänge ca. 150 km

Vauquois [Vokoa] – Montfaukon [Monfukon] d´Argonne – Varennes [Varen]- Romagne[Romanj]-sous-Montfaucon - Herméville[Ermövil]-en-Woëvre – Vaux [Wo] - Fleury[Flöri] - Douaumont [Duomo] , Heilige Straße(Voie Sacrée) [Voa ßakre]

Zufällig haben wir während unserer Verdun-Reise wahrscheinlich die wärmsten Tage des Jahres erwischt. Deutlich über 37°C im Schatten. Doch haben wir es überlebt, nicht so wie viele unglücklichen Menschen vor 100 Jahren, die dort in ähnlicher Hitze, oder bei bitterer Kälte, oder im Schlamm in Schützengräben in engster „Gesellschaft“ mit Ratten und Flöhen und noch dazu in Granathagel jahrelang ausharren mussten. Auf uns hat niemand geschossen, wir konnten ohne Angst auf jenen Gebieten laufen, wo alle Quadratmeter mit Blut durchtränkt wurde.
Gedenkstätte I. WK in Verdun
Foto: Klara Albrecht

Vor der Reise haben wir uns ein bisschen schlau gemacht, deswegen stellte es aus, dass Verdun nicht wie Stalingrad ist, nur die Intensität der Kämpfe und Zahlen der Toten in engstem Raum sind ähnlich. Bei Stalingrad war selbst die Stadt das Zentrum des Geschehens, Verdun wurde nie durch die deutschen Truppen erobert. Verdun hat „nur“ den Namen der Urschlacht des 20. Jahrhunderts (laut Clausewitz-Magazin) ausgeliehen. Während der 300 Tage und 300 Nächte tobte der Tod 1916 um Verdun herum. So haben wir auch unsere Rundreise dementsprechend geplant, dass wir die wichtigsten „Sehenswürdigkeiten“ nacheinander besuchen können. So haben wir auf schmalen ländlichen Straßen beinahe 150 km absolviert.

Vauquois (etwa 30 km westlich von Verdun) war unsere erste Station und gleich den ersten Schock. Wer Vauquois damals beherrschte, der konnte in dem Gegner in die Karte schauen – wie man es zu sagen pflegte - und dessen Nachschublinien beschießen. Ahnungslos haben wir diese Anhöhe aufgesucht, man kann von dort tatsächlich ein schönes Panorama bewundern und noch ein französisches Denkmal, aber das Terrain selbst ist wie die Mondoberfläche. Granattrichter an Granattrichter, tiefe Minenlöcher wie Krater – teilweise wegen unterirdischer Minenexplosionen. Auf einer Informationstafel steht: Deutsche Mine 14 Mai 1916 60 Tonnen Sprengstoff 108 Tote im franz. Infanterie Regiment N° 46. Ein bisschen weiter weist eine andere darauf, wo die ehemalige Kirche stand, wo das Rathaus, wo die Häuser, usw., aber von dem Dorf selbst kann man gar nichts mehr sehen, nicht einmal Ruine. Ein mulmiges Gefühl.

Unser Weg nach Montfaucon-d´Argonne führte durch die Ortschaft Varennes-en-Argonne. Wir haben darüber etwas gelesen, trotz dem hat uns überrascht: ein großzügiges Memorial steht dort in einer so kleinen Gemeinde für die Freiwillige aus Pennsylvania.

In Montfaucon-d´Argonne hat auf uns das nächste amerikanische Memorial gewartet. Die USA ist groß, so ist es auch mit ihren Gedenkstätten. Hier ist es mit einer Gesamthöhe von 60 Metern. Auf einer hohen Säule steht eine Freiheitsstatue. Hinter dem Denkmal befindet sich die Überreste einer mittelalterlichen Siedlung, eine Kirchenruine und Trümmern des Dorfes bzw. ein gut getarnter deutscher Beobachtungsturm von dem Ersten Weltkrieg.
Romagne, amerik. Friedhof
Foto: Klara Albrecht
Hautecourt, deutscher Friedhof
Foto: Klara Albrecht

Romagne-sous-Montfaucon (etwa 40 km nord-westlich von Verdun) war unser nächstes Ziel, der pompöse und große (über 14000 Gefallene) amerikanische Friedhof. Wenn wir es mit den französischen und deutschen Soldatenfriedhöfen in der Umgebung von Verdun vergleichen, sind diese letztere ziemlich bescheiden. Hier sind die Grabsteine aus weißem Marmor, dort sind die wesentlich einfacher, das Gras ist penibel gepflegt, wirkt wie mit einer Schere geschnitten auf einem Golfplatz. Der Friedhof ist wohl imposant aber kalt. Übrigens stehen viele Gräber mittlerweile leer, die Angehörigen haben die Leichname nach Amerika überführt. Kuriosum: das gesamte Areal ist US-Territorium.

Mit den „Sehenswürdigkeiten“ im Wald von Herméville hatten wir weniger Glück, nämlich wurde es nicht gefunden. Obwohl das Dorf Herméville-en-Woevre (etwa 20 km östlich von Verdun) noch existiert, aber kein Wegweiser hilft den Touristen zu orientieren. Dort hätten wir u.a. eine 14-cm-Marinekanone, zahlreiche deutsche und französische Bunker sowie Stellungen gesehen.

Fleury d´Douaumont wäre unsere nächste Station. Wäre, weil es hier gar nichts gibt. Das Dorf wurde von der Landkarte praktisch wegradiert. Es gibt neun solche Ortschaften in der Nähe von Verdun, die sogenannten devant (ehemaligen) Dörfer, die nie wieder aufgebaut wurden. Hier in Fleury wurden auf der durch Granaten durchgepflügten unebenen Mondlandschaft Gedenksteine aufgestellt, darauf stehen meistens Bauernhof aber auch Bäckerei, Pfarrhaus, Kirche, Rathaus, Lebensmittel-Laden, Werkstatt, usw. Kuriosum: Als Zeichen der Ehre wird der Ort wie viele andere auch weiterhin als aktive Gemeinde geführt, samt eigenem Bürgermeister.

Das Beinhaus von Douaumont haben wir auch aufgesucht. Das ist eine monumentale (137 Meter lang) Gedenkstätte (letzte Ruhestätte von 130.000 unbekannte französische und deutsche Soldaten) und gleichzeitig eine Mahnung:

Nie wieder Krieg!

Mit über 16 Tausend französischen Gräben befindet sich ein Friedhof vor dem Beinhaus. Dieser Friedhof ist fast – aber nur fast - so „elegant“, wie der amerikanische in Romagne. Dort kann man auch Grabsteine – nach Mekka orientiert - der muslimischen Gefallenen (Mort pour la France) und ein kleines Gebetshaus entdecken.
Fort Vaux, Eingang für Besucher
Foto: Klara Albrecht

Wir haben Forts Vaux und auch Fort Douaumont besucht, besser gesagt, was von diesen geblieben sind. Die sind ein bisschen näher zu Verdun, ca 10-10 km. Fort Douaumont war die größte und stärkeste Festung vor Verdun. Diese war unter den ersten, die die Deutschen eingenommen haben. Aber die war nicht praktisch für ihre eigene Zwecke, nur als Rastplatz, weil die Artillerie so konzipiert wurde, dass der Feind von Norden und Nord-Osten angreifen wird. Das war tatsächlich so aber die Kanonen konnte man später nicht gegen die französischen Stellungen, die sich in den weiteren Ablauf des Verdun Krieges meistens in Süden befanden, richten.

Wir haben über die Festungsdecke Spaziergang gemacht, die genauso aussahen, wie die vernichteten Ortschaften, Granattrichter an Granattrichter, tiefe Krater nach noch tiefere Krater durch Volltreffer von größeren Geschossen. Die Stärke der Betondecke könnte über 2 Meter sein und darauf kam noch eine Erdschicht. Durch die Einschläge konnte man den Beton und den Unterbau sehen. Die Detonationen haben die Erde so aufgetürmt, dass kleine und größere Dünnen entstanden wurden. Man kann sich vielleicht gar nicht vorstellen wie ohrenbetäubende Getöse hier sein konnten. Kein Wunder, dass viele Soldaten ihr Verstand verloren oder wenn sie doch überlebten, bis Ende ihres Lebens an Kriegstrauma gelitten haben.

Wie gut, dass unserer Generation solche schreckliche Kriegszeiten nicht erfahren mussten.

Schließlich sind wir noch den Nachschubweg der Franzosen, die Heilige Straße (Voie Sacrée) zwischen Verdun und Bar-le-Duc (ca. 55 km) durchgefahren. General Petain hat es so organisiert, dass die Frontsoldaten nach bestimmter Zeit immer wieder mit ausgeruhten Truppen ausgetauscht wurden. Er hat alle logistische Aufgabe, also die Bewegung der Menschen und des benötigen Materials erstmals in der Militärgeschichte durch LKWs abgewickelt. General Erich Ludendorff hat nach dem Krieg erklärt: „Der Sieg Frankreichs von 1918 ist der Sieg des französischen LKWs über das deutsche Gleis“ . In jeden 14 Sekunden startete ein LKW und so ging es tags und nachts hin und zurück. Die kaputtgegangenen Lastwagen wurden von der Straße weggeräumt, um den fließenden Verkehr nicht zu blockieren. Die wurden so schnell wie möglich repariert. Die Straße wurde auch durch solchen Überbeanspruchung schnell abgenutzt, es gab Straßen-Reparatur-Kolonnen, die die Lage der Straße ständig kontrollierten und in Ordnung gebracht haben, wo es nötig war.
französischer Lastwagen von 1916
Foto: Klara Albrecht

Leider haben wir darüber in Verdun nichts gelesen oder erfahren, wie die deutschen Kriegsführung die äußerst schwierigen Aufgaben – wegen der Entfernung und feindlicher Gebiete - der Logistik bewältigt haben, besonders die Verwundeten-Transporte. Die Entfernung auf der Autobahn zwischen Verdun und Philippsburg beträgt etwa 300 km. Damals war der Weg bestimmt viel länger. Man kann sich vorstellen, wie die armen Teufel nach ihrer Verletzung von der ersten Linie hinter zu der ersten Verbandstelle gebracht wurden, je nach Kampfhandlungen bestimmt nicht sofort. Wie wurden sie dort behandelt, wie wurden die erst zu einem Bahnhof gebracht, wie wurden die verteilt, wahrscheinlich nicht gleich nach Philippsburg sondern durch mehrere Zwischenlazaretten. Wer kann es sagen, ob wievielmahl die umgelagert wurden? Wie hoch war die Verluste (die Sterblichkeit) unterwegs? Und so weiter, und so fort.

Ich wünschte mir (natürlich hätte damals auch bei mir der Lebensinstinkt meine Gedanken beeinflusst) lieber in den ersten Stunden, Tagen zu sterben als diesen ganzen Wahnsinn durchmachen zu müssen und als ein kriegsversehrt nach Hause zu kommen, als psychischer und physischer Kranke, im Ganzkörpern zittern bis zum Lebensende oder ohne Beine, Hände klar zu kommen, Blind oder stark traumatisiert auf Last meiner Umgebung (Familie, Gesellschaft) leben zu müssen. Nein Danke!

Es gab viele junge Männer, sogar nicht wenige freiwillige, die den Krieg als kurzer Abendteuer gedacht und nicht geahnt haben, dass diese grausame Geschehen so lange dauern würden. Es wurde eben überall gesagt „Ihr werdet wieder zu Hause sein, ehe noch das Laub von den Bäumen fällt". Was für ein Irrtum!

Nie wieder Krieg! – wiederholen wir immer.

Bildgalerie
Fotos: Klara Albrecht

Bauklotzen (genormt!) für BunkerVauquoisVarennes, Gedenkstätte "Pennsylvania" Montfaucon, Kirchenruine
ehemaliges FleuryGebeineDouaumont, Militärfriedhof und GebetshausDouaumont, beim ausgefahrenen Panzerturm

 

  zurück zum Anfang dieser Seite

          zurück zur Startseite


Dunaáttörés, Kelheim, Bajorország
2016

    Emberi kéz ehhez nem nyúlt; a Duna által áttört szoros 80 méter széles és 20 méter mély.               Fotó: Albrecht Klári

Már régóta terveztük, de csak most sikerült ide eljutnunk. Természeti látványosságán túl személyes kiváncsiság is vonzott a Dunának erre a szakaszára. Csaknem háromszáz éve pont ezen keresztül csorogtak le öseink kezdetleges tutajszerü lélekvesztökkel: Albrecht Martin és Hofherr Barbara Felsö-Svábföldröl (Oberschwaben) érkeztek Budára és onnan Budakeszire. Most már el tudom képzelni, hogy milyen félelemben lehettek, amikor ilyen szakaszokra értek: gyors vizfolyás, félelmetes sziklák, örvények. Irtam évekkel ezelött egy "csonka" családregényt, azért csonka, mert nem folytattam, de ezt a részt idemásolom. Akkor még nem sejtettem, hogy valamikor személyesen is láthatom ezt a Dunaszorost (Donaudurchbruch).

(...) Gondtalanul, kacagva kergetözött lánytestvéreivel és néhány barátnöjével az enyhe dombok közé szorított jóillatú virágos réten. Gyönyörüen kibontakozott a tavaszi természet. Minden olyan kedves, feltünöen békés
Bussen, a szent hegy
fotó: Andreas Praefcke
volt. Fiatal kislányok voltak. Hirtelen megváltozott a kép. Barbara érezte, hogy felemelkedik és igy az egész tájat úgy tudta szemügyre venni, mintha madár lenne. Megpillantotta maga alatt a Felsö-Svábföld szent hegyét a Bussent és rajta a zarándokok kedvenc templomát. Igy még soha sem látta. Kinyújtotta feléje a kezét, meg akarta simogatni, mire egész testében megrázkódott miközben nagyon távolról tompán hallotta édesanyja kétségbeesetten hívó szavát.
–Barbara! Barbara!
Félig bedagadt szemével felnézett és Walburga arcát látta egész közelröl, miközben a vállát rázta.
-Barbara! Mi van veled? Jól vagy?
-Jól – válaszolta álomittasan.
-Ébredj már fel! Valami történhetett, mert a tutajosok össze-vissza rohangálnak, kiabálnak, szentségelnek.
-És Szepi?
-Nem látod? Itt van a karomban.
-Add ide, már valamelyest magamhoz tértem. Ne haragudj, annyi minden történt velem az utóbbi idöben és olyan fáradt voltam a sok álmatlan éjszaka miatt, hogy szinte ájulásszerü alvásba zuhantam.
-Azt látom. De most már megyek az uramhoz megtudni mi történhetett. Valószínüleg ráfutottunk egy zátonyra, mert szörnyü hangokat hallatva nagyot dobott ez a tákolmány. Minden szanaszét hever, alig tudtam hozzád idekászálódni.

Barbara még mindig kóvájgó fejjel fiát magához szoritva ült egy darabig a kendökbe bugyolált kis motyók között. A Schachtel éktelenül nyikorgott, mintha szét akarna esni. Teljesen összekavarodtak benne az utóbbi idöben felgyorsult események, mintha nem is vele történtek volna meg, hanem valaki elmesélte volna a kalandjait.

Elöször szüleire gondolt, hogy milyen szívszorongató volt a készülödés, a búcsúzkodás. Drága nagymamája is ott maradt abban a meleg kis fészekben, amely gyerekkorában úgy vigyázott rá, óvta. Beteg volt a töpörödött, ráncosarcú és kezü nagyi, az ágya fölé kellett hajolnia, hogy búcsúcsókot nyomhasson a homlokára. Könnyeit nyelve igérte meg neki, hogy egy-két év és meglátja visszajön Martinnal valamint a gyerekekkel. Szegény öreg Ahnl csak bólógatott miközben Barbara sem hitt ebben. Olyan messze megy, ahonnan már nincs visszaút. Soha többé!

Inkább sejti csak, mint felfogja ezt az irdatlan nagy távolságot. Honnan is tudhatná, hiszen a saját kis falujától és környékétöl sem távolodott el eddig még igazán. Mindig a munka, a munka és megintcsak a munka volt. Néha egy kis vidámság, tánc, de azok csak parányi epizódként jelennek meg emlékezetében, föleg, mióta kisfia született. Sokat segit neki ez a kis poronty, nélküle szörnyen egyedül érezné magát ebben a zord világban.
Ulm von Süden, Johannes Hans, 1810 körül
forrás: Stadtarchiv Ulm

-Hol vagy ilyenkor Martin? – mondogatja magában százszor és ezerszer. Férje már a múlt évben elment Hungáriába ugyanezen a viziúton, mint ö most, és azóta semmi hír. Ahol ö van, valami Ofner Bergland, ahogy az okosok tudni vélik, onnan azóta nem jött még senki vissza Mundeldingenbe, hogy hírt hozzon róla él-e, hal-e. Barbara valamilyen különös módon érzi, hogy él és egészséges, és ugyanúgy mint ö, Martin is alig várja, hogy újra együtt lehessenek. De most már hamarosan igy is lesz. Már csak egy hét és megérkezik. Örökkévalóság! Annál is inkább, mert már eljutni Ulmba sem volt egyszerü. Szerencsére unokatestvére, Hofherr Anton is pont most indult a Duna alsó szakaszára, miután Rechtensteinben, félnapi járásra Muldendingentöl, Barbara szülöfalujától, Bröckhel Walburgával házasságot kötött és az esküvö után szinte azonnal nekik is el kellett hagynikuk falujukat. Ez volt akkor a rendelet, hiszen igy is túlnépesedés volt, nem akarta az uraság, hogy újabb gyerekek szülessenek a gondot tovább növelve.

Szükségük volt valamilyen különleges levélre is az útra, ilyesmi eddig még nem kellett soha nekik, amit be kell majd itt-ott mutatniuk az útjuk során. Amikor Passauban átadták ezeket az utiokmányokat mondták nekik azt is, hiszen nem tudtak olvasni, hogy szigorúan rá van irva: nem tehetik ki a lábukat a partra, ha valahol kiköt a tutaj. Hogy erre miért volt szükség, nem tudott rájönni.
az úgynevezett ulmi Schachtel
illusztráció: Albrecht György

Anton ott volt akkor is, amikor Ulmban várni kellett újabb Schachtelek elkészültéig. Ácsolták azokat szorgalmasan és folyamatosan indultak is, de alig lehetett észrevenni, hogy fogyott volna a létszám, annyi várakozó volt, söt egyre újabbak érkeztek. Ki tudja, hogy hányadikra fértek fel? Közben persze valahol le is kellett hajtaniuk a fejüket. Egy-egy szérüben, pajtában szalmán húzták meg magukat olyan sokan, hogy éjszaka szinte egyszerre kellett mozdulniuk, ha meg akartak fordulni. És még ezért az embertelen kvártélyért is többszörösét kellett fizetni, mintha valahol egy fogadóban szálltak volna meg. Kiszolgáltatott helyzetüket könyörtelenül kihasználták a háziak. És csak úgy peregtek a napok, miközben egyre aggasztóbban fogyott kis pénzecskéjük. Félö volt az is, hogy ilyen szorosan egymás mellett az emberek hamarabb elkapják egymástól a betegségeket, ami elö is fordult, de szerencsére Barbaráék átvészelték ezt az idöt.

A kis Josef érezhette édesanyja nyugtalanságát, mert sokat sírt és föleg éjszaka. Ki akarták tenni öket a többiek, hogy nem tudnak pihenni. Barbara kardos menyecske volt és ilyenkor rájukrivalt:
-A fiamnak legalább annyi joga van itt lenni, mint nektek! –
Morogva vették tudomásul.

Rendes fiú volt Anton, segített mindenben, sokszor ki is kapott ezért Walburgától, akinek nehezebb természete volt. Ö leginkább magára gondolt ezét is lepödött meg Barbara, hogy most ennél a zátonynál mégis odaszaladt hozzá, hogy felébressze.
Dunaáttörés Regensburg elött
forrás: haendlmaier.de

Úgy tünik, hogy a tutajosok ki tudták javítani a kárt, mert kikötés nélkül folytatták az útjukat. Barbarának már nagyon ki kellett mennie. Ezt mindig a legutolsó pillanatra halasztotta. Megalázó volt, hogy a tutaj párkányára a viz fölé kiülve kellett végezni a dolgukat. Csak annyit csináltak a tutajosok, hogy a középen álló kis faház egyik oldalára küldték a férfiakat, a másikra a nöket. De akik kormányozták hosszú rudakkal ezt a tákolmányt, azok akarva akaratlanúl is odaláttak.

Barbara elképzelni sem tudta, hogy a Duna sodrására bizott Schachtellel mit fognak kezdeni a hajósok, ha egy hét után megérkeznek? Mert az árral szemben ezzel aztán igazán nem tudnak majd feljönni. És maguk a tutajosok miként jutnak fel újból és újból Ulmba? De ezek csak úgy átfutottak a fején, mert igazán nem törödött velük, csak egyszer érkezzenek meg már végre.

Már nagyon türelmetlen volt, ezért a hét napos útban nagyon reménykedett, pedig a tapasztaltabb hajósok figyelmeztették az embereket, hogy ha rossz idöt fognak ki, vagy magas a vizállás, nem tudnak az erös sodrásban manöverezni, akkor elhúzódhat ez tovább is. Volt, hogy két hétig is eltartott, mig elérték Ofent. Nem ijesztgették, de meg sem nyugtatták utasaikat, hogy még két nehéz szakasz elött állnak. Valamilyen Duna-áttörésröl beszéltek a weltenburgi kolostornál Regensburg elött, ahol nagy kanyart is vesz a folyó, majd Greinnél erös örvényekkel kell majd megbirkózniuk. Hát ezek a hírek valóban nem voltak megnyugtatók Barbara számára, pedig tudott egy kicsit úszni. Erre is Martin tanította. De itt van a pici Josef is, hogy tudna vele együtt a partra kászálódni, ha elkapja öket egy örvény. Még rágondolni is rossz...

Figyelem! További részletek a Családregény menüpont alatt találhatók.

Kelheimböl széles, kényelmes - és föleg fütött, ami a csipös koraöszi idöjárásban kifejezetten elönyös volt - utasszállító hajók indulnak a Duna-áttöréshez és azon túl a világörökségek sorába felvett weltenburgi kolostorig. A Duna sodrásával szemben negyven percig tart az út, visszafelé ennek a fele is elegendö.
Kelheimböl induló személyszállító hajó
Foto: Albrecht Klári

Félelmetes elgondolni, hogy öseink ezen a veszélyes szakaszon nem a mai biztonságos, motors hajókkal közlekedtek, vágtak neki az új hazának, hanem tutajszerüekkel. A nagy személyszállító hajók sekély merülésüek, mert a Duna-áttörés elött és után sok helyen le lehet látni a folyómeder aljára. Jól kell ismerni a hajóvezetöknek az állandó és a folyamatosan vándorló akadályokat, homok-, vagy inkább kavicspadokat, hogy merre lehet manöverezni. Feltételezem, hogy van echolotjuk is a technikával gazdagon felszerelt kapitányi hidon, hogy állandóan ellenörizzék a vizmélységet.
vontatógyürü
Fotó: A. Klári

Nem lehetett ritkaság háromszáz évvel ezelött, hogy az Ulmban ácsolt rozoga vizialkalmatosságok itt zátonyra futottak és megfeneklettek, rossz esetben darabokra törtek. A Duna volt a svábok, a feketeerdeiek, lotaringiaiak (és még lehetne sorolni) fö kivándolási útvonala, ezen jutottak le végig a Duna mentén egészen Bácskáig, Bánátig. A késöbb (egy kalap alá véve a legkülönbözöbb német területekröl érkezö telepeseket) dunai sváboknak elnevezett kivándorlókat a tutajosok csak egyirányban szállították, maguk a hajósok gyalog, vagy lovon tették meg a visszafelé vezetö utat. De a Duna-áttörés belsö kanyarainál, ahol a sodrás kisebb, mint a másik oldalakon, ott a sziklákon a mai napig láthatók azok a gyürük, amelyekbe a hajósok befüzték a köteleiket és az egyiktöl a másikig húzták fel magukat, azaz bármilyen meglepö, de volt szembejövö forgalom is.

Érdekesség, hogy a dunai folyamtávolságot a gyakrolattól eltéröen nem a forrástól számítják, hanem a deltától, igy a közismert eredete a 2810. folyamkilométernél található. Donaueschingenben lévö forrást keresik fel a legtöbben, amit egyébként a szakemberek jelképesnek tartanak, hiszen onnan csak egy pici erecske folyik nem túl messze, talán kétszáz métert megtéve, hogy egy kis lejtön - mintegy két-három métert - lecsorodogálva egy szélesebb patakkal egyesüljön, (aminek forrása onnan még további negyvenegynéhány kilométerre található.) És láss csodát! Nem a bövebb vizmennyiségü patak adja a nevet, hanem a kistestvére. Egyébként még egy furcsaság, ha már itt tartunk. Alig kezdi meg életét a folyó, máris végveszélyben van. Immendingen és Fridingen között (Tuttlingen körzet) fogja magát és eltünik a föld felszinéröl. Igaz nem egész évben, de akkor is. Furfangos szakemberek megfestették a folyót és mit tapasztaltak? Hogy egy része a föld alatti barlanglabirintusban délnek veszi az irányt Achtopf felé és eléri a Bodeni tavat is. De ezeket már csak zárójelben említem.

Képgaléria
Fotók: Albrecht Klári

kelheimi kikötö, a hegyen Felszabadulási emlékmüútközben a Dunaszoroshozrablók barlangjavizmagasság nyoma
mélyvizet követve"Napóleon böröndje"Weltenburg kolostor a Dunakanyarbansekély viz a kolostor elött

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


      

      Az alábbi e-mail címen vagyunk elérhetök:

   

 

 

© 2014 Georg Albrecht    

Swish Templates