Német telepesek bejövetele Budakeszire a 18. században
Német telepesek bejövetele Budakeszire a 18. században
|
|
Barbara még mindig mintha
alvajáró lenne. Nem tudott nagyobb csapást elképzelni, mint amikor a saját gyermekét veszíti el valaki... 
|
1725
Mundeldingen, Oberschwaben, Anno 1725
Óriási dörrenés rázta meg a favázas ház kicsiny ablakait. Már öreg este volt. Csak a hebáme fojtott hangja
hallatszott át a nem túl vastag ajtón.
A család apraja-nagyja visszafojtott lélegzettel fülelt. Végre meghallották a várva várt gyereksirást. Egy újabb villámlás, és tán még nagyobb mennydörgés elnyomta a neszeket megremegtetvén ereszeiben a csaknem kétszáz éves házukat.
Néhány perc múlva a még mindig csurom vizes hebáme nyitott be az ajtón.
Az Úr 1724. esztendejét irták. Március tizedikén szokatlan vihar tört a környékre. Barbara napközben
még kint dolgozott a földeken. Az uraság szekerén hozták haza, amikor már elindultak a fájások. Éj közepe
felé aztán Barbara húgát szalasztották a hebáméért. Mindketten bőrig áztak, mig visszaértek. A hebáma nem
törödött semmivel, mindjárt forró vizet kért. Szakszerü mozdulatai mindenkit megnyugtattak.
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte a pihegö, az erölködéstől még igencsak csapzott, de már mosolygó
Barbarától, aki boldogan szoritotta magához a kicsit, akit a hebáme az olajmécses kemichböl, a világitófülkéből
jövő gyér fényében már rendbetett.
Már javában folyt az aratás, amikor Barbara egy nap félrehúzta Martint az egyik fa árnyékába.
Előtörtek Martinban az emlékek. Már egyszer sikerült a hebáme segitségével a botlásuk eredményét helyrehozni.
Nem akarták, hogy házasságon kivül szülessék egy gyerekük, igy titokban felkeresték az asszonyt, aki
elvégezte a beavatkozást, veszélyeztetve Barbara egészségét és önmagát is. Nem volt tanácsos az egyházzal
újjat húzni. De akkor jól sikerült. Csak Barbara anyja tudott a dologról. Ő pedig nagyszerü asszony volt.
Nem csinált jelenetet.
Ő is csak Barbara elött mutatta, hogy milyen erős. Benne is kavarogtak a gondolatok. Egyáltalán nem volt biztos
abban, hogy minden jól fog-e sikerülni. Csak egyett tudott. Csak akkor kap a házasságához engedélyt, ha
elhagyja a szülőföldjét. Ez már igy van azóta, amióta az eszét tudja. Hiába a szivéhez oly közelálló szép
vidék, a család. A föld nem ad megélhetést az egyre csak gyarapodó falvaknak. A népesség az utóbbi időben
megduplázódott, ha jól értette a korcsmában az okosabbakat.
Egyre többen hagyták el a családi házat. Mindennaposak voltak a zsörtölődések. Több generáció élt egy-egy szobában és igy elkerülhetetlen volt a vita. A házakban egyre többen laktak. Korábban a nagy gyermekáldás elöny volt, mert a különféle betegségek miatti gyermekhalandóságot kompenzálta. Most, hogy szinte minden gyermek eléri a nagykorúságot, surlódások, torzsalkodások egyre gyakoriabbak lettek. Ugyan a spanyol-habsburg örökösödési háború csapatai a Feketeerdőben és Felső Svábföldön is többször összecsaptak, de a falvak életét ez nem befolyásolta. Kalandvágyó fiatalokat néha sikerült toborozniuk, de a legtöbbjük otthon maradt a földeket művelni. Barbara nehezen ment bele abba tervbe, hogy otthagyják a szüleit. Neki két lánytestvére volt. Az egyik már elhagyta a szülői házat. Ők is kivándoroltak. A húga is ezt tervezi. Akkor majd ki fog az egyre idősödő szüleiről gondoskodni? Ezekkel a sötét gondolatokkal a fejében nehéz szivvel dolgozott apja földjén, pedig Barbara munkára termett lány volt. Mindent szivesen csinált. Örömét találta bármilyen feladat elvégzésében. Égett a keze alatt a munka. Szorgalommal áldotta meg a sors. Széles csontú, de mégis formás alakja volt. Megfordultak utána a fiúk, ha elment mellettük szines blúzában és csaknem földig érő fekete sokszoknyájában. A szokásokhoz hiven viselt mellénye sem tudta eltakarni formás melleit. Amit egyébként cickónak és fickónak nevezett titokban. Fekete köténye mindig fényesre és apró lapokra volt vasalva. Már gyermekkorától sok barátja volt. Kedvelték az idősek, fiatalok, nők és férfiak a közvetlen, vidám természete miatt. Nehezen sértődött meg. Voltak persze rossz pillanatai neki is, de ezek hamar feledésbe merültek. Szeretett beszélni, de nem volt szószátyár. Ha kellett hallgatni is tudott. Ezt Martin nagyra értékelte.
Martin eleinte nem figyelt fel rá. Tetszett neki a lány természetessége, de ő más fehércselédek után koslatott.
Igaz Barbara sem igen biztatta. Csak játszott vele is, mint mindenki mással. De úgy látszik, hogy talán
nem véletlen, hogy mégis egymásra találtak annyi év ismeretség után. A fiatalok még nem tudják, hogy mik az
igazi értékek. Csak késöbb jönnek rá, hogy jól választottak-e.
Váratlanul hamar megkapták az engedélyt. Igaz nem eresztik el majd adó nélkül őket. Pedig a röghözkötöttség feloldásához a környező falvakban semmit sem kérnek. Itt ragaszkodik az uraság, hogy majd egy-két forintot a manumissziós, azaz a felszabaditási levélre be kell fizetni. És ezzel még nincs is vége. Egyéb esetleges tartozásokért is fizetni kell majd. És hol van még a házasságukra, vagy az örökségükre beigért összeg! - Azért én mégis furcsának találom, hogy nem maradhatunk itthon – morogta magában Martin. Mert ő volt a legidősebb fiú a családban. Az ő logikája szerint neki kellene mindent örökölnie és csak utána jönnének a többiek. De nem. Milyen pech, hogy nem a legutoljára született, mert az itt normálisnak tartott, az elfogadott szokások szerint a legkisebb fiú lesz az oszthatatlan kis földecske és a ház örököse. Az őt megelőző gyerekeknek menniök kell, ha valamit el szeretnének érni. Ágensek járják a vidéket és hamar hire szalad, hogy hol tartanak beszédet. Egy furcsa nevü ország, és
egy mégfurcsább nevü úr ügynöke eljutott a közeli Unterstadionba is. Nosza mentek is a fiatalok, hogy
meghallgassák. Egy bizonyos Karoli úr küldte az üzenetét, hogy a Duna mentén délnek vannak müveletlen
területek mégpedig valami Hungariaban. De lehet, hogy másnak hivják ezt a helyet,
ahol nem hogy sokan vannak mint itt, hanem szinte senki. Hogy ott legalább olyan szép a vidék mint itt.
Ulm, Duna, 1725Gondtalanul, kacagva kergetözött lánytestvéreivel és néhány barátnöjével az enyhe dombok közé szorított jóillatú virágos réten. Gyönyörüen kibontakozott a tavaszi természet. Minden olyan kedves, feltünöen békés
–Barbara! Barbara! Félig bedagadt szemével felnézett és Walburga arcát látta egész közelröl, miközben a vállát rázta. -Barbara! Mi van veled? Jól vagy? -Jól – válaszolta álomittasan. -Ébredj már fel! Valami történhetett, mert a tutajosok össze-vissza rohangálnak, kiabálnak, szentségelnek. -És Szepi? -Nem látod? Itt van a karomban. -Add ide, már valamelyest magamhoz tértem. Ne haragudj, annyi minden történt velem az utóbbi idöben és olyan fáradt voltam a sok álmatlan éjszaka miatt, hogy szinte ájulásszerü alvásba zuhantam. -Azt látom. De most már megyek az uramhoz megtudni mi történhetett. Valószínüleg ráfutottunk egy zátonyra, mert szörnyü hangokat hallatva nagyot dobott ez a tákolmány. Minden szanaszét hever, alig tudtam hozzád idekászálódni. Barbara még mindig kóvájgó fejjel fiát magához szoritva ült egy darabig a kendökbe bugyolált kis motyók között. A Schachtel éktelenül nyikorgott, mintha szét akarna esni. Teljesen összekavarodtak benne az utóbbi idöben felgyorsult események, mintha nem is vele történtek volna meg, hanem valaki elmesélte volna a kalandjait. Elöször szüleire gondolt, hogy milyen szívszorongató volt a készülödés, a búcsúzkodás. Drága nagymamája is ott maradt abban a meleg kis fészekben, amely gyerekkorában úgy vigyázott rá, óvta. Beteg volt a töpörödött, ráncosarcú és kezü nagyi, az ágya fölé kellett hajolnia, hogy búcsúcsókot nyomhasson a homlokára. Könnyeit nyelve igérte meg neki, hogy egy-két év és meglátja visszajön Martinnal valamint a gyerekekkel. Szegény öreg Ahnl csak bólógatott miközben Barbara sem hitt ebben. Olyan messze megy, ahonnan már nincs visszaút. Soha többé! Inkább sejti csak, mint felfogja ezt az irdatlan nagy távolságot. Honnan is tudhatná, hiszen a saját kis falujától és környékétöl sem távolodott el eddig még igazán. Mindig a munka, a munka és megintcsak a munka volt. Néha egy kis vidámság, tánc, de azok csak parányi epizódként jelennek meg emlékezetében, föleg, mióta kisfia született. Sokat segit neki ez a kis poronty, nélküle szörnyen egyedül érezné magát ebben a zord világban.
-Hol vagy ilyenkor Martin? – mondogatja magában százszor és ezerszer. Férje már a múlt évben elment Hungáriába ugyanezen a viziúton, mint ö most, és azóta semmi hír. Ahol ö van, valami Ofner Bergland, ahogy az okosok tudni vélik, onnan azóta nem jött még senki vissza Mundeldingenbe, hogy hírt hozzon róla él-e, hal-e. Barbara valamilyen különös módon érzi, hogy él és egészséges, és ugyanúgy mint ö, Martin is alig várja, hogy újra együtt lehessenek. De most már hamarosan igy is lesz. Már csak egy hét és megérkezik. Örökkévalóság! Annál is inkább, mert már eljutni Ulmba sem volt egyszerü. Szerencsére unokatestvére, Hofherr Anton is pont most indult a Duna alsó szakaszára, miután Rechtensteinben, félnapi járásra Muldendingentöl, Barbara szülöfalujától, Bröckhel Walburgával házasságot kötött és az esküvö után szinte azonnal nekik is el kellett hagynikuk falujukat. Ez volt akkor a rendelet, hiszen igy is túlnépesedés volt, nem akarta az uraság, hogy újabb gyerekek szülessenek a gondot tovább növelve. Szükségük volt valamilyen különleges levélre is az útra, ilyesmi eddig még nem kellett soha nekik, amit be kell majd itt-ott mutatniuk az útjuk során. Amikor Passauban átadták ezeket az utiokmányokat mondták nekik azt is, hiszen nem tudtak olvasni, hogy szigorúan rá van irva: nem tehetik ki a lábukat a partra, ha valahol kiköt a tutaj. Hogy erre miért volt szükség, nem tudott rájönni.
Anton ott volt akkor is, amikor Ulmban várni kellett újabb Schachtelek elkészültéig. Ácsolták azokat szorgalmasan és folyamatosan indultak is, de alig lehetett észrevenni, hogy fogyott volna a létszám, annyi várakozó volt, söt egyre újabbak érkeztek. Ki tudja, hogy hányadikra fértek fel? Közben persze valahol le is kellett hajtaniuk a fejüket. Egy-egy szérüben, pajtában szalmán húzták meg magukat olyan sokan, hogy éjszaka szinte egyszerre kellett mozdulniuk, ha meg akartak fordulni. És még ezért az embertelen kvártélyért is többszörösét kellett fizetni, mintha valahol egy fogadóban szálltak volna meg. Kiszolgáltatott helyzetüket könyörtelenül kihasználták a háziak. És csak úgy peregtek a napok, miközben egyre aggasztóbban fogyott kis pénzecskéjük. Félö volt az is, hogy ilyen szorosan egymás mellett az emberek hamarabb elkapják egymástól a betegségeket, ami elö is fordult, de szerencsére Barbaráék átvészelték ezt az idöt. A kis Josef érezhette édesanyja nyugtalanságát, mert sokat sírt és föleg éjszaka. Ki akarták tenni öket a
többiek, hogy nem tudnak pihenni. Barbara kardos menyecske volt és ilyenkor rájukrivalt:
Rendes fiú volt Anton, segített mindenben, sokszor ki is kapott ezért Walburgától, akinek nehezebb természete volt. Ö leginkább magára gondolt ezét is lepödött meg Barbara, hogy most ennél a zátonynál mégis odaszaladt hozzá, hogy felébressze.
Úgy tünik, hogy a tutajosok ki tudták javítani a kárt, mert kikötés nélkül folytatták az útjukat. Barbarának már nagyon ki kellett mennie. Ezt mindig a legutolsó pillanatra halasztotta. Megalázó volt, hogy a tutaj párkányára a viz fölé kiülve kellett végezni a dolgukat. Csak annyit csináltak a tutajosok, hogy a középen álló kis faház egyik oldalára küldték a férfiakat, a másikra a nöket. De akik kormányozták hosszú rudakkal ezt a tákolmányt, azok akarva akaratlanúl is odaláttak. Barbara elképzelni sem tudta, hogy a Duna sodrására bizott Schachtellel mit fognak kezdeni a hajósok, ha egy hét után megérkeznek? Mert az árral szemben ezzel aztán igazán nem tudnak majd feljönni. És maguk a tutajosok miként jutnak fel újból és újból Ulmba? De ezek csak úgy átfutottak a fején, mert igazán nem törödött velük, csak egyszer érkezzenek meg már végre. Már nagyon türelmetlen volt, ezért a hét napos útban nagyon reménykedett, pedig a tapasztaltabb hajósok figyelmeztették az embereket, hogy ha rossz idöt fognak ki, vagy magas a vizállás, nem tudnak az erös sodrásban manöverezni, akkor elhúzódhat ez tovább is. Volt, hogy két hétig is eltartott, mig elérték Ofent. Nem ijesztgették, de meg sem nyugtatták utasaikat, hogy még két nehéz szakasz elött állnak. Valamilyen Duna-áttörésröl beszéltek a weltenburgi kolostornál Regensburg elött, ahol nagy kanyart is vesz a folyó, majd Greinnél erös örvényekkel kell majd megbirkózniuk. Hát ezek a hírek valóban nem voltak megnyugtatók Barbara számára, pedig tudott egy kicsit úszni. Erre is Martin tanította. De itt van a pici Josef is, hogy tudna vele együtt a partra kászálódni, ha elkapja öket egy örvény. Még rágondolni is rossz.
A viziútA Dunán másfél hete hánykolódó, már rendesen átnedvesedett fatákolmány minden eresztékében nyikorgott, olyan érzés volt, mintha minden percben szétesne. Az utasok többsége magába roskadva, szinte apátiában élte meg az utolsó szakaszt a délnek forduló nagy kanyar elhagyása után. A folyó lecsendesedett, egyre szélesebb
Késöbb szigetek mellett csordogáltak és már elérhetö távolságba került az úticél. A tutajos izgalma lassan átragadt a segítségére is. Mikor elindultak még hárman voltak, de közben az egyik még az elsö kikötésnél eltünt. Meggondolta-e magát, vagy sokat ivott és nem ért vissza az indulásig, talán egy kocsmai vitában leszúrták? Nem tudni. Ketten vitték tovább a tutajt. Nemsokra rá a másik súlyos beteg lett és ezért ki kellett a partra tenni. Az utat azonban muszáj volt folytatni és a tutajon utazó férfiak közül válogatott a „kaptiány“, hogy melyikük tudná helyettesíteni a kiesöket. Többet kipróbált, de csak egy egészen fiatal legényke tudta valamelyest elsajátítani ezt a nem is könnyü feldadatot, egy másik fiatalembert csak akkor vont be a munkába, ha már ketten nem tudták igazán megzabolázni a megbokrosodott úszó skatulyát. A tutajos szeretett nótázni - kellemes, mély hangja volt -, ha a folyamszakasz éppen nem volt veszélyes és nem kellett annyira koncentrálnia. Több nótát is tudott Ungarországról. Egyik különösen tetszett a segédjének és kérte, hogy szakaszonként ismételje meg, hogy megtanulhassa. Aztán már ketten fújták és hamarosan a kivándorlók közül is többen beszálltak amikor ezt a dallamot hallották: Das Ungarnland ist´s reichste Land,
Az éneklés rövid idöre elvonta az agodalommal teli emberek figyelmét és lelki szemük elött számukra paradicsomi állapot rémlet fel választott hazájukban. Barbara rövidebb útra számított, türelme egyre fogyott, s a tutaj sem volt éppen a legalkalmasabb a kisded gyakori tisztábatétele miatt. Sokszor esett az esö és a kimosott dolgok nem akartak az Istenért sem megszáradni. Barbara ilyenkor a hasára tekerte a pelenkákat és testének melegével szárította. Apró kis batyujában alig maradt valami ennivaló, de szerencsére a teje nem apadt el és a kicsi jólakottan sokat aludt. Ebben sokat segített a hullámokon folyamatosan ringatózó tákolmány.
Barbara úgy képzelte el a célkikötöt, hogy ott majd várja az ura és együtt mehetnek új lakóhelyükre. Mindegy, hogy milyen körülmények között csak végre valahára együtt lehessenek. Közeledtek Ofenhez, amely már a folyóról is impozánsnak tünt, kicsit hasonlított Ulmhoz. A parton nyüzsgés, nem tudta kivenni Martin alakját. Azért csak integetett, magát is megnyugtatva, hátha a férje már látja öket. Örült, hogy végre szilárd talajt ér majd a lába. Nagyon meglepödött amikor a várthoz képest éppen a part imbolygott. Majdnem elvágódott kezében a gyerekkel, meg kellett kapaszkodnia egy parton pihenö csónak szélében. Hihetetlen! - gondolta magában, ilyen Ungarnhonban a föld? Közvetlen mellette ment el a kormányosuk. Barbara nem állhatta meg, hogy el ne kapja a karját.
Miközben a tutajossal beszélgetett Barbara a szemével pásztázta a közeli forgatagot, de sehol sem fedezte fel Martint. Kezdeti lelkesedését hamar elveszítette. Szeméböl patakokban folyt a könny. Egy férfi állt az egyik szekér tetején és neki furcsa tájszólással kiabálta, hogy aki most lejött a tutajról, az gyüljön köréje, ö fogja elvinni öket a félnapi járásra lévö falujukba. Barbara teljesen pánikba esett. Mi lesz, ha jön Martin és a hült helyét találja? De nem tudott mit tenni, mert hova is mehetett volna magában? Talán majd onnan megkeresi, megkeresteti férjeurát. Igy annál a csoportnál maradt, akikkel együtt utazott. Meglátta Antont is köztük.
Mást sem tehetek – gondolta magában Barbara. Igyekezett az egyik szekéren úgy elhelyezkedni, hogy Antonék
közelében legyen. Ök voltak az egyedüliek, akiket ismert. Igaz, csak a kényszer hozta öket ennyire közel,
mert Anton felesége az úton sem volt túl barátságos vele. Amikor például egy apróságra megkérte Antont,
hogy segítsen Walburga rögtön fölcsattant.
Nagy sokára elindultak a szekerek. A sor inkább nézett ki halottas menetnek, mint új, életerös, vidám telepesek vonulásának. Nem csoda. Amit eddig átéltek azalatt éveket öregedtek, ha kinézésre nem is, de lelkileg biztos. És még azt sem tudták, hogy mi vár rájuk. Igéretet kaptak eleget, hogy ennyi, meg ennyi kedvezményre számíthatnak, söt az utazás is ingyenes, hiszen öket behívták az uraságok a maguk birtokaira. Ezzel szemben alig tudták Pressburg határában az utiköltséget követelö vámosokat lerázni magukról. Csak az segített, hogy már horgonyzott ott számtalan Schachtel, melyek jóval öelöttük keltek útra. A telepesek és a tutajosok összefogtak, lehettek több százan is, és lovas futárt küldtek a kancelláriára, hogy az kivizsgálja az ügyüket. Végül a császár nevében hozott válasz döntött. Fizetés nélkül továbbengedték öket. Ez az incidens sem volt izgalomtól mentes, mivel kis pénzecskéjükre úgy vigyáztak, mint a szemük fényére. De azért igy is kár érte öket. Az útjukat meg kellett szakítani, ami meghosszabbította kálváriájukat. Amig ott rostokoltak Pressburg egyik kikötöjében beszédbe elegyedtek a szomszédos Schachteleken szorongó kivándorlókkal. Rémtörténeteket is hallottak tölük. Elöforult például az, - mesélték -, hogy a folyó egyik szakaszán megállítottak Schachteleket és kiszállásra kényszeritettek több csoportot. Hiába tiltakoztak. Azoknál az embereknél még fegyver is volt. Annyit tudtak csak meg tölük, hogy egy Grassalkovits, vagy hasonló nevü nagyúrnak is szüksége van emberekre a saját birtokán. Az eredetileg Ofenbe valamint a Dél-Dunára toborzott csoportok közül, akikre szüksége volt, egyszerüen magához kényszerítette. Nem érdekelte, hogy egy-egy kitelepülési csoport együtt akart maradni, egy faluból, vagy egy környékröl valók voltak és a korábbi telepesekkel, családtagaikkal akartak egyesülni. -Te jóságos Ég! – szörnyülködött Barbara. -Mit tudtam volna én tenni, ha engem is leszednek a bárkáról?
Engem vár a férjem. Hogy tudtam volna onnan elszabadulni, vagy hogy tudtam volna értesíteni, hogy jöjjön
oda hozzánk?
Ilyen emlékek cikáztak keresztül-kasul Barbara fején. Szerencsére a további útjukon nem volt gond. Lassan és egyre jobban nekifeszülve húzták a lovak a szekereket az egyre meredekebben felfelé vezetö úton. A kocsis szidta, ütötte az állatait, hogy egyáltalán folytassák az útat. A kezdeti, völgybeli házcsoportok eltünedeztek, a szerpentines útat gyönyörü, érintetlen erdök övezték. Balra feltünt elöttük egy magas hegycsúcs. Nem hasonlított szent hegyükre a Bussenre, mert az szinte sikságból emelkedett a magasba, ez pedig a környezö kisebb hegyek közül bukkant fel. De azért egy kicsit megdobogtatta Barbara szívét, mert a jellege azért visszaidézte elhagyott szülöföldjét. -Különös – gondolta magában. A viziúton nem éreztem ezt a furcsa, szorongató érzést, ami most hirtelen
hatalmába kerít ennek a környéknek a láttán.
Wudigeß (Budakeszi) Anno 1725-Idehallgass Martin! - ripakodik rá Barbara. - Otthon még minden szavadat értettem, itt meg olyanokat mondasz,
amik nekem ismeretlenek. Honnan szedted ezeket?
Kukruts = Mais aowi = hinauf fizuin = Bohne foutsn = Ohrfeige guat = gut handig = bitter haam = Heim, például I kee haam = ich gehe nach Hause plepen = dummes Zeug reden schei = schön stanitzl = Tüte tiskrien = plaudern -És még sok hasonlót említhetnék, ha most eszembe jutna. De te is hamar bele fogsz jönni. Meglásd!
-Ja, és még azt akarom elmesélni neked - mosolygott Martin Barbarára -, hogy jóval kevesebbe került a telek, a házhely és maga a ház építése is, mint amennyit az ágensek emlegettek. Otthon, mint tudod, 1000 Gulden lett volna, itt 200 körülire számítottam. Persze sokat magam is meg tudtam oldani, de kellett a segítség, különben soha nem lettem volna kész vele. Képzeld! Készítettem egy listát, hogy mi mennyibe került.
-Hogy tudtad feljegyezni, hiszen te sem jártál iskolába és nem tanultál meg irni, olvasni? -Továbbra sem tudok, de mindig szerettem rajzolni, ahol csak lehetett, például egy faággal a homokba, kés
hegyével fába.
-Martin! Az tünt fel nekem, amikor elöször megláttam Wudigeß faluban azt a néhány tucat házat, hogy ide egyforma
szegény emberek költöztek akárhonnan is származtak.
-És hol aludtál eleinte? - kérdezte aggódva Barbara. - Biztos nem lett olyan hamar kész a ház.
-De ha már gyerekekröl beszélünk - vágott közbe Barbara - képzeld megint másállapotban vagyok.
-Milyen jó, hogy te túlélted ezt az idöt! -Én is hálát adok Istennek. Ja, és a "szorgalmas" kaszás a szerencsétlen gyerekek közül szedi a legtöbb áldozatát. -Annál nem is tudok elképzelni szörnyüségesebbet, mint amikor az ember a saját gyerekét veszíti el. -Barbara. Remélem megnyugodtál, hiszen látod, hogy mennyit kell dolgozni, hogy megkapaszkodjunk itt. Ezért
nem tudtam érted menni Ofenbe a tutaj érkezésekor.
-Örüljünk annak, hogy rendben megérkeztél és itt vagy velem.
-Mindenesetre kiméld magad.
-A Szent György tornyát miért pont a hegy felé fordították?
-Tudod már, hogy miként fogják hívni a templomot? - kérdezte Martint.
Wudigeß (Budakeszi), Anno 1729Martin nagy lendülettel ront be az alacsony ajtón.
A férfi mint egy zsák roskadt le a hokkedlire. Már a második József nevü kisfiúkat veszítik el. Az elsö sokat betegeskedett, számítani lehetett rá, hogy szegényke nem éri meg a serdülökort sem, de ennél a vasgyúró kisfiúnál semmi jel nem mutatott arra, hogy követni fogja. Talán ezért is adták újból neki a József nevet, biztak benne, hogy ö lesz az, ha felnö, aki majd átveszi apjától a gazdaságot. Ugyan itt volt még Barbara, a lányuk, de öt majd ki kell házasitani, nem számíthatnak rá. -Valóban kedvetlennek láttam Szepit már napok óta. De nem gyanakodtam. Mi lehetett a baj? - kérdezi Barbarát.
-Most mi lesz? - kérdezte Martin. -Készítsd elö a kinti asztalt, hogy rátehessük, az lesz a ravatala. Gyertyát majd én kerítek. És próbálj meg szerezni vagy készíteni koporsót a méretére, fesd le fehérre és beszéld meg a pappal valamint a sírásóval, hogy mikor vihetjük ki szegénykét a temetöbe. -Persze mindent megcsinálok, de borzasztó nehéz a szívem. -Gondolhatod, hogy nekem is. Úgy érzem, hogy elhagyott bennünket az Isten. -Azt te is tudod, hogy nem igy van. Csak próbára tesz bennünket. Még fiatalok vagyunk. Lehetnek további gyerekeink. -Ezt most hagyjuk! Törödj a dolgokkal! Ha tudod vidd magaddal a lányunkat. Ne legyen állandóan halott öccse közelében. -Rendben. Máris megyek. Na gyere kis Wawi! - hivta magához a szipogó kislányt. Már jó idö eltelt a temetés óta, de Barbara még mindig mintha alvajáró lenne. Nem tudott nagyobb csapást elképzelni, mint amikor a saját gyermekét veszíti el valaki. És övele már másodszor fordult elö. Megingatta hitében, de csinálnia kell mindent úgy, mint eddig. Nincs más lehetösége. Világosan látja, hogy az egyház és a emberek világa szorosan összefonódott és nem fordíthat hátat a helyi szokásoknak. Bár már semmi kedve sincs, mégis részt kell vennie a szertartásokon, különben kiközösítik. Jövöre Mariazellbe zarándokutat tervez a falu. Azt se tudja, hogy hol van az. Öket is hívták. Még nem határozott, hogy menjen-e vagy sem. Ha nem megy az a baj, ha megy meg az. Ez utóbbi azért, mert már többször megtapasztalta az ilyen utakat a közeli hegyen lévö szent helyre. Ott ö is együtt mormolja a többiekkel az imákat, ujjaival számolja a zsinórra füzött kis fagolyókat, vagyis nemcsak a szemeit, de a rózsafüzért is szorgalmasan forgatja. De már csak gépiesen, nehogy valaki rájöjjön a turpisságára és rákérdezzen mik dúlnak a lelkében. Viszont - ha nem lesz megint áldott állapotban -
Igen. Szinte alig alszik, hol a gyerekek miatt, hol a földmunkák miatt, hol az állatok miatt. Vannak kecskéik, baromfiaik, kacsáik és ludaik, amelyek tollait fel lehet használni majd például dunyha megtöltéséhez, ha majd a kis Barbara kirepül a házból és stafirungot kell neki biztosítani. Szóval sok a tennivaló. Vannak ezen kivül tehénkéik és a disznaik. Igaz ez utóbbiakkal nincs sok gond, ki lehet ereszteni öket amikor reggel a pásztor érkezik. Nem kell az idöt figyelni, de nem is lehet elfelejteni, mert a Kuhnojda (Kuhhüter) nagyokat csattogtat messziröl hallható ostorával. A Sauhojde (Schweinehirt) is jelzi közeledtét, idönként belefúj öblös hangot adó ökorszarv kürtjébe. Legtöbbször lemegy a csorda a Dreibründelbrunnenhez, az itatóhoz és környékére. Este meg csak nyitva kell hagyni a kaput és az ólajtót, maguktól bejönnek az állatok az udvarba. Eleinte nem volt szinte semmijük, de aztán az évek múlásával és persze Martin szorgalmával, takarékosságával, vállalkozó szellemével szépen gyarapodtak, de ez nemcsak örömmel járt, hanem szinte éjjel-nappali kemény munkával. A fözés is óriási terhet rótt rá. Martinnak minden reggel elemózsiát készít és tesz a lenvászon szatyrába. Legtöbbször szalonnát, Dörrfleischt, vagyis tartós nyers húst, amiböl elözöleg kivonta a nedvességet, kolbászt és persze jó bort hozzá. Jause-re, uzsonnára is csomagol neki. Ha közelben dolgozik, akkor visz neki meleg ételt a földre. De ez ritkán fordult elö, mert az egyre több telkük szerte szét terült el a faluban. Martin sokat birt, de már ö sem tudta ezeket mind maga megmüvelni ezért idönként napszámosokat is fogadott.
-Miért kell neked annyi minden? Itt a házvégében lévö hosszú nadrágszíj telek is elegendö lenne, hogy eltartson
bennünket. Látod már megint csak hárman vagyunk. Amelett a Hühnerhuton, Berghuton és ki tudja még hol vannak
koncesszióid a szölödülöknél.
-Hát persze. További Holznummereket nem adnak ki, vagyis nem bövítették a csoportot. Igy ez a kis társaság kiváltságos helyzetben van. A levágott faanyagok meg milyen jól jönnek télen és a jobbak meg mindenféle szerszámnyélnek is elkelnek. A kitermelt fa egy részét el is tudom adni. Söt hozzájárulok, hogy egy-egy nincstelen család az erdömben keletkezö tisztásokat saját magának megmüvelje. Ez rettenetesen sokat segít rajtuk. -Azt elhiszem, de nem lenne jobb, ha egy kicsit kimélnéd magadat? -Jó, jó, értem én, de az egyre nagyobb terméshozam is jól jön, gel? Van mit ennünk. Bövíthetjük a házunkat. -De a végén belerokkansz és közben én is. Nézd meg milyen sokan belehaltak körülöttünk. Azok közül is, akikkel csaknem egyidöben jöttünk. A kettövel fölöttünk lakó Lisi-Basl (ejtsd Lizi-pázl=Erzsi néni A.Gy.) már két férjét temette és most a sok gyerekkel egyedül maradt. Nagyon nehéz sora van. A végén még koldusbotra jut. -Igazad van, de mindig kell valami, például a szölömüveléshez szerszámok, pince építése a hegyoldalban, prés is kell oda, ha nem akarjuk mindig csak lábbal taposni a szölöt. A szüretnél a segítségnek enni, inni kell adni, a szállításhoz fuvarost kell fogadni. Az állatainknak is mindig kell mit harapniuk, az istállót is meg kell hosszabbítanunk. Ha nem csináljuk, akkor nekünk végünk. -Valamit akartál mondani aznap, mikor szegény Józsikánk meghalt.
-Nem is gondoltam ilyesmire. De tényleg! Ha az útódaink majd tudnak irni olvasni, akkor majd azt is megtalálhatják, hogy Oberstadionban házasodtunk össze, Mundeldingenben laktunk, ottmaradtak a szüleink, nagyszüleink, a temetöben a halottaink. -Ezért is vagyok büszke, hogy a nevemet feltüntették több mint nyolcvan társammal együtt. Mi vagyunk elöl, mert mi önállóak vagyunk, osztatlan, azaz ganzes Bauernfeld-del rendelkezünk. A mi szavunkra odafigyelnek a faluban. A többiek, a Halbe- illetve Viertelbauerek vannak vagy hatvanan, nekik résztelkeik vannak, úgy hívják öket, hogy Kleinhäusler-ek. Olyanokat is annak nevezik, akik egyáltalán nem rendelkeznek földdel, de ott hozzáteszik, hogy "ohne Haus". -Martin! Én is nagyon büszke vagyok rád. Csak azt szeretném, ha vigyáznál magadra, itt van a kis Barbara, ne maradjon apa nélkül. Nem is beszélve rólam. Mit csinálnék én nélküled? -És tudod még mi? -Mi? Mesélj! -A nevemet elökelöen nem Martinnak irták a könyvbe, hanem deák nyelven Marttien-nek. -Hogy felvitte az Isten a dolgodat! -Ah. Ez nem jelent sokat, csak érdekes. Ebben az országban sok mindent latinul irnak még. El vannak maradva. -Én meg azt hallottam, hogy annyiféle népség él ebben az országban, hogy a deák nyelvet meg kell tartsák, különben nem értenék meg egymást. -Hát ebben igazad lehet. Mert ha bemegyek Ofenbe nemcsak németül beszélökkel találkozom, hanem az itteni lakosokkal, magyarokkal is. Hát az még aztán egy nyelv! Azt sem tudom mire gondolhatnak, egy szó nem ismerös a halandzsájukból. -Ne is mondd! Nekem is meg kellett itt tanulnom egy sor dolgot, amit állítólag azok a városiak mondanak. Például ha elrakok télire marmeládot, akkor azt mondják rá, hogy lekwar, vagy a Kartoffelt krumpeinnek hívják, vagy a lapos Eierkuchent palatsinkn-nek, vagy a Maist kukrutsnak. De mintha te is említettél volna ilyen szavakat, amikor végre valahára ideérkeztem hozzád. -Azt hiszem, ha egyszer hazakeverednénk még saját anyánk sem értene meg minket. -Hát ez az! Nincs visszaút, jobb, ha nem gondolunk rá. Egyszer otthagytunk mindent, tudtuk, hogy ez végleges döntés. Persze nem tehettünk mást, el kellett jönnünk, ott már nem tudtunk volna megélni. Igy jobb, ha nem emésztjük magunkat olyasmivel, amin nem tudunk változtatni. A.Gy. Folyt. köv.
|
vissza ennek a lapnak az elejére
vissza a fölapra
Az alábbi e-mail címen vagyunk elérhetök: