Családregény

Navigation
Családregény
Navigation

 

Családregény


Az Úr 1724. esztendejét irták. Március tizedikén szokatlan vihar tört a környékre. Barbara napközben még kint dolgozott a földeken... Megpillantotta maga alatt a Felsö-Svábföld szent hegyét a Bussent és rajta a zarándokok kedvenc templomát. Igy még soha sem látta... A Dunán másfél hete hányko- lódó, átnedvesedett fatákolmány minden eresztékében nyikorgott, olyan érzés volt, mintha minden percben szétesne... a sufnit szalmával fedtem be, árkot ástam köré, hogy a vizet elvezessem. Szóval szinte állati körülmények között éltem, mig el nem készült a kis házunk...

Barbara még mindig mintha alvajáró lenne. Nem tudott nagyobb csapást elképzelni, mint amikor a saját gyermekét veszíti el valaki...



1725

Mundeldingen, Oberschwaben, Anno 1725

Óriási dörrenés rázta meg a favázas ház kicsiny ablakait. Már öreg este volt. Csak a hebáme fojtott hangja hallatszott át a nem túl vastag ajtón.
- Mélyet lélegezni! Most már nincs sok hátra. Nyomjad erősebben! Még jobban!

A család apraja-nagyja visszafojtott lélegzettel fülelt. Végre meghallották a várva várt gyereksirást. Egy újabb villámlás, és tán még nagyobb mennydörgés elnyomta a neszeket megremegtetvén ereszeiben a csaknem kétszáz éves házukat.
Skanzen Gutach: feketeerdei ház
fotó: Albrecht Klári

Néhány perc múlva a még mindig csurom vizes hebáme nyitott be az ajtón.
- Fiú! – jelentette be nem kis büszkeséggel, mintha az ő fia lenne. Hát végül is egy kicsit az ővé is, mint annyian Mundeldingenben, ebben a kis felsősvábföldi parányi faluban.
- Bátor asszonyka a lánya, kedves néném. Nem szidta az ura micsodáját, mint ahogy mások teszik nagy fájdalmukban.

Az Úr 1724. esztendejét irták. Március tizedikén szokatlan vihar tört a környékre. Barbara napközben még kint dolgozott a földeken. Az uraság szekerén hozták haza, amikor már elindultak a fájások. Éj közepe felé aztán Barbara húgát szalasztották a hebáméért. Mindketten bőrig áztak, mig visszaértek. A hebáma nem törödött semmivel, mindjárt forró vizet kért. Szakszerü mozdulatai mindenkit megnyugtattak.
- Milyen súlyos kis lurkó – mondta Mária, Barbara édesanyja.
- Nyomhat akár nyolc pfundot is – helyeselt a hebáme. – Ritkaság. Mostanában ez a legfejlettebb kicsi, akit a világra segitettem.
Skanzen Gutach: hálószoba
fotó: Albrecht Klári

- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte a pihegö, az erölködéstől még igencsak csapzott, de már mosolygó Barbarától, aki boldogan szoritotta magához a kicsit, akit a hebáme az olajmécses kemichböl, a világitófülkéből jövő gyér fényében már rendbetett.
-Köszönöm jól – pedig gondolatai már messze jártak, miután túljutott a szülésen. A neheze még csak most vár rá. A férjeurát már hónapok óta nem látta.
-Hogy fogják hivni a fiadat? – kérdezte a hebáme.
-Josef – vágta rá azonnal. Pedig Barbara apja azt remélte, hogy legalább a Hofherr családban szokásos nevek közül választ, mint az Anton például. De Barbara nem akarta a tardiciót követni. Pedig férjeura is szivesen beleszólt volna a névadásba, ha itthon marad. Elsőszülött fiúgyermekét bizonyára maga után, vagy az ő apja után nevezte volna el. De igy Barbara maga dönthetett egyedül. Ez egy kis elégtétel volt Barbara számára. Haragudott férjére Albrecht Martinra, akivel még az előző év októberében Oberstadionban esküdtek meg. Tudta, hogy ez volt az egyetlen lehetőségük, mégis ő jobban kötődött a szüleihez, mint Martin.

Már javában folyt az aratás, amikor Barbara egy nap félrehúzta Martint az egyik fa árnyékába.
- Consensust kell szereznünk – mondta Barbara.
- Ugyan miért?
- Hát tudod.
- Nem tudok semmit.
- Már megint.
- Mit megint?
- Megint másállapotba kerültem.
Skanzen Gutach, konyha
fotó: Albrecht Klári

Előtörtek Martinban az emlékek. Már egyszer sikerült a hebáme segitségével a botlásuk eredményét helyrehozni. Nem akarták, hogy házasságon kivül szülessék egy gyerekük, igy titokban felkeresték az asszonyt, aki elvégezte a beavatkozást, veszélyeztetve Barbara egészségét és önmagát is. Nem volt tanácsos az egyházzal újjat húzni. De akkor jól sikerült. Csak Barbara anyja tudott a dologról. Ő pedig nagyszerü asszony volt. Nem csinált jelenetet.
- Mégegyszer ezt nem lehet megtenni – mondta Barbara.
- Most mi lesz?
- Hát ahogy mondtam. Házassági consensust kell szereznünk. Mindenáron.
- De hát akkor énnekem mennem kell! Te is tudod.
- Dehogy kell menned! Úgy csináljuk mint az unokabátyám a Johann. Ő is consensust kért és kapott is. Majd a házasságuk után, amit a nagyvárosban Ulmban kötöttek, visszakéredzkedett a falujába.
- És engedték?
- Hát persze.
- Te Barbara! Ez nem is annyira nyilvánvaló. Az én családomban is volt hasonló eset. Tudod a Georg, aki többszöri legális próbálkozás után sem kapta meg a visszatelepülési lehetőséget, igy titokban visszalopódzott. Egy darabig nem keltett feltünést, de aztán csak rajtakapták és Velencébe toloncolták örökös gályarabságra itélve. Hát ebből én nem kérek.
- Én pedig a szüleimet itt nem hagyom – sirta el magát Barbara.
- Magaddal törődjél! Meg a gyerekünkkel! – gyengéden megsimogatta a lány hasát. Furcsa érzés keritette hatalmába mikor keze alatt megmozdult a gyerek.
- Őrá gondoljál!
- Hát épp ez az! – gondolta magában Barbara. Mi lesz a gyerekünkkel?
- Jó, te könnyen beszélsz. Fogod magadat és elmész. Én pedig mit csinálok majd?- mondta ki hangosan.
- Majd lesz valahogy. Isten is megsegit bennünket. – próbálta Martin vigasztalni szinte önmagát is.

Ő is csak Barbara elött mutatta, hogy milyen erős. Benne is kavarogtak a gondolatok. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy minden jól fog-e sikerülni. Csak egyett tudott. Csak akkor kap a házasságához engedélyt, ha elhagyja a szülőföldjét. Ez már igy van azóta, amióta az eszét tudja. Hiába a szivéhez oly közelálló szép vidék, a család. A föld nem ad megélhetést az egyre csak gyarapodó falvaknak. A népesség az utóbbi időben megduplázódott, ha jól értette a korcsmában az okosabbakat.
- Te nagyon könnyelmü vagy. Még a végén egyedül kell majd felnevelnem ezt az ártatlant – mondta Barbara.
- Á dehogy! - Martin szavai már önmagának sem voltak meggyőzőek.
Feldarbeit
Othmar Ruzicka

Egyre többen hagyták el a családi házat. Mindennaposak voltak a zsörtölődések. Több generáció élt egy-egy szobában és igy elkerülhetetlen volt a vita. A házakban egyre többen laktak. Korábban a nagy gyermekáldás elöny volt, mert a különféle betegségek miatti gyermekhalandóságot kompenzálta. Most, hogy szinte minden gyermek eléri a nagykorúságot, surlódások, torzsalkodások egyre gyakoriabbak lettek.

Ugyan a spanyol-habsburg örökösödési háború csapatai a Feketeerdőben és Felső Svábföldön is többször összecsaptak, de a falvak életét ez nem befolyásolta. Kalandvágyó fiatalokat néha sikerült toborozniuk, de a legtöbbjük otthon maradt a földeket művelni.

Barbara nehezen ment bele abba tervbe, hogy otthagyják a szüleit. Neki két lánytestvére volt. Az egyik már elhagyta a szülői házat. Ők is kivándoroltak. A húga is ezt tervezi. Akkor majd ki fog az egyre idősödő szüleiről gondoskodni?

Ezekkel a sötét gondolatokkal a fejében nehéz szivvel dolgozott apja földjén, pedig Barbara munkára termett lány volt. Mindent szivesen csinált. Örömét találta bármilyen feladat elvégzésében. Égett a keze alatt a munka. Szorgalommal áldotta meg a sors. Széles csontú, de mégis formás alakja volt. Megfordultak utána a fiúk, ha elment mellettük szines blúzában és csaknem földig érő fekete sokszoknyájában. A szokásokhoz hiven viselt mellénye sem tudta eltakarni formás melleit. Amit egyébként cickónak és fickónak nevezett titokban. Fekete köténye mindig fényesre és apró lapokra volt vasalva.

Már gyermekkorától sok barátja volt. Kedvelték az idősek, fiatalok, nők és férfiak a közvetlen, vidám természete miatt. Nehezen sértődött meg. Voltak persze rossz pillanatai neki is, de ezek hamar feledésbe merültek. Szeretett beszélni, de nem volt szószátyár. Ha kellett hallgatni is tudott. Ezt Martin nagyra értékelte.
Oberstadion, itt esküdtek örök hüséget
fotó: Albrecht Klári

Martin eleinte nem figyelt fel rá. Tetszett neki a lány természetessége, de ő más fehércselédek után koslatott. Igaz Barbara sem igen biztatta. Csak játszott vele is, mint mindenki mással. De úgy látszik, hogy talán nem véletlen, hogy mégis egymásra találtak annyi év ismeretség után. A fiatalok még nem tudják, hogy mik az igazi értékek. Csak késöbb jönnek rá, hogy jól választottak-e.
- Szóval mennünk kell. – mondta Barbara jóval az első beszélgetésük után.
- Ezek szerint beleeggyezel? - kérdezte Martin.
- Tudsz jobbat?
- Nem.
- No akkor már holnap add be a házassági consensusra a kérelmet. A jegyző megirja neked. Ő egy rendes ember. Igaz most sok a dolga, de téged is biztos be tud venni. Tudod ez most sürgős. – és a hasára mutatott Barbara.
Albrecht család 1724 óta (in U)
Magyarországon, Budakeszin
Werner Hacker gyüjtéséböl
megjelent: Hauskalener 2001
HaOS = Hacker, Oberschwaben

Váratlanul hamar megkapták az engedélyt. Igaz nem eresztik el majd adó nélkül őket. Pedig a röghözkötöttség feloldásához a környező falvakban semmit sem kérnek. Itt ragaszkodik az uraság, hogy majd egy-két forintot a manumissziós, azaz a felszabaditási levélre be kell fizetni. És ezzel még nincs is vége. Egyéb esetleges tartozásokért is fizetni kell majd. És hol van még a házasságukra, vagy az örökségükre beigért összeg!

- Azért én mégis furcsának találom, hogy nem maradhatunk itthon – morogta magában Martin. Mert ő volt a legidősebb fiú a családban. Az ő logikája szerint neki kellene mindent örökölnie és csak utána jönnének a többiek. De nem. Milyen pech, hogy nem a legutoljára született, mert az itt normálisnak tartott, az elfogadott szokások szerint a legkisebb fiú lesz az oszthatatlan kis földecske és a ház örököse. Az őt megelőző gyerekeknek menniök kell, ha valamit el szeretnének érni.

Ágensek járják a vidéket és hamar hire szalad, hogy hol tartanak beszédet. Egy furcsa nevü ország, és egy mégfurcsább nevü úr ügynöke eljutott a közeli Unterstadionba is. Nosza mentek is a fiatalok, hogy meghallgassák. Egy bizonyos Karoli úr küldte az üzenetét, hogy a Duna mentén délnek vannak müveletlen területek mégpedig valami Hungariaban. De lehet, hogy másnak hivják ezt a helyet, ahol nem hogy sokan vannak mint itt, hanem szinte senki. Hogy ott legalább olyan szép a vidék mint itt.
- Martin! Te tudtad, hogy ott házhelyet, földet és még az első években adókedvezményt is kaphatsz? – kérdezte a szintén elvándorolni készülő régi barát.
- Nem, nem tudtam, de nekem mindenképpen mennem kell. Igy van a házassági szerződésben megirva. Csak még azt nem tudom, hogy honnan veszem ezt az irdatlan sok pénzt amit most követelnek.
- Miért? Mennyire lenne szükséged?
- A manumissziós papir miatt két forintra és az Abzugra, azaz az adóra pedig 1,50 kellene. És ott idegenben sem lehetek pénz nélkül, mert akkor koldulnom kellene és akkor biztos nem tudnék megbirkózni a honvágyammal.
- Tudod mit Martin? Én kölcsönadom nektek ezt a pént és ha majd az örökséget megkapod, akkor visszaadod. Mennyire számitasz, hogy összejön?
- Nem tudom. Barbaráéval együtt lehet vagy húsz forint. De az is lehet, hogy csak évek múlva kaphatom kézhez.
- Akkor meg az új hazádból valahogy visszajuttatod a pénzt. Hiszen mondtad, hogy legalább öt évig nem kell adót fizetned ott.
- Köszönöm a felajánlásodat, de én mindig a magam erejéből szeretem rendezni a dolgokat. Majd megpróbálom úgy, hogy többet dolgozom apám telkén és otthon is. Talán eladja majd ennek fejében az egyik tehenet, akkor megkaphatom ezt az összeget.

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra

 


Ulm, Duna, 1725

Gondtalanul, kacagva kergetözött lánytestvéreivel és néhány barátnöjével az enyhe dombok közé szorított jóillatú virágos réten. Gyönyörüen kibontakozott a tavaszi természet. Minden olyan kedves, feltünöen békés
Bussen, a szent hegy
fotó: Andreas Praefcke
volt. Fiatal kislányok voltak. Hirtelen megváltozott a kép. Barbara érezte, hogy felemelkedik és igy az egész tájat úgy tudta szemügyre venni, mintha madár lenne. Megpillantotta maga alatt a Felsö-Svábföld szent hegyét a Bussent és rajta a zarándokok kedvenc templomát. Igy még soha sem látta. Kinyújtotta feléje a kezét, meg akarta simogatni, mire egész testében megrázkódott miközben nagyon távolról tompán hallotta édesanyja kétségbeesetten hívó szavát.
–Barbara! Barbara!
Félig bedagadt szemével felnézett és Walburga arcát látta egész közelröl, miközben a vállát rázta.
-Barbara! Mi van veled? Jól vagy?
-Jól – válaszolta álomittasan.
-Ébredj már fel! Valami történhetett, mert a tutajosok össze-vissza rohangálnak, kiabálnak, szentségelnek.
-És Szepi?
-Nem látod? Itt van a karomban.
-Add ide, már valamelyest magamhoz tértem. Ne haragudj, annyi minden történt velem az utóbbi idöben és olyan fáradt voltam a sok álmatlan éjszaka miatt, hogy szinte ájulásszerü alvásba zuhantam.
-Azt látom. De most már megyek az uramhoz megtudni mi történhetett. Valószínüleg ráfutottunk egy zátonyra, mert szörnyü hangokat hallatva nagyot dobott ez a tákolmány. Minden szanaszét hever, alig tudtam hozzád idekászálódni.

Barbara még mindig kóvájgó fejjel fiát magához szoritva ült egy darabig a kendökbe bugyolált kis motyók között. A Schachtel éktelenül nyikorgott, mintha szét akarna esni. Teljesen összekavarodtak benne az utóbbi idöben felgyorsult események, mintha nem is vele történtek volna meg, hanem valaki elmesélte volna a kalandjait.

Elöször szüleire gondolt, hogy milyen szívszorongató volt a készülödés, a búcsúzkodás. Drága nagymamája is ott maradt abban a meleg kis fészekben, amely gyerekkorában úgy vigyázott rá, óvta. Beteg volt a töpörödött, ráncosarcú és kezü nagyi, az ágya fölé kellett hajolnia, hogy búcsúcsókot nyomhasson a homlokára. Könnyeit nyelve igérte meg neki, hogy egy-két év és meglátja visszajön Martinnal valamint a gyerekekkel. Szegény öreg Ahnl csak bólógatott miközben Barbara sem hitt ebben. Olyan messze megy, ahonnan már nincs visszaút. Soha többé!

Inkább sejti csak, mint felfogja ezt az irdatlan nagy távolságot. Honnan is tudhatná, hiszen a saját kis falujától és környékétöl sem távolodott el eddig még igazán. Mindig a munka, a munka és megintcsak a munka volt. Néha egy kis vidámság, tánc, de azok csak parányi epizódként jelennek meg emlékezetében, föleg, mióta kisfia született. Sokat segit neki ez a kis poronty, nélküle szörnyen egyedül érezné magát ebben a zord világban.
Ulm von Süden, Johannes Hans, 1810 körül
forrás: Stadtarchiv Ulm

-Hol vagy ilyenkor Martin? – mondogatja magában százszor és ezerszer. Férje már a múlt évben elment Hungáriába ugyanezen a viziúton, mint ö most, és azóta semmi hír. Ahol ö van, valami Ofner Bergland, ahogy az okosok tudni vélik, onnan azóta nem jött még senki vissza Mundeldingenbe, hogy hírt hozzon róla él-e, hal-e. Barbara valamilyen különös módon érzi, hogy él és egészséges, és ugyanúgy mint ö, Martin is alig várja, hogy újra együtt lehessenek. De most már hamarosan igy is lesz. Már csak egy hét és megérkezik. Örökkévalóság! Annál is inkább, mert már eljutni Ulmba sem volt egyszerü. Szerencsére unokatestvére, Hofherr Anton is pont most indult a Duna alsó szakaszára, miután Rechtensteinben, félnapi járásra Muldendingentöl, Barbara szülöfalujától, Bröckhel Walburgával házasságot kötött és az esküvö után szinte azonnal nekik is el kellett hagynikuk falujukat. Ez volt akkor a rendelet, hiszen igy is túlnépesedés volt, nem akarta az uraság, hogy újabb gyerekek szülessenek a gondot tovább növelve.

Szükségük volt valamilyen különleges levélre is az útra, ilyesmi eddig még nem kellett soha nekik, amit be kell majd itt-ott mutatniuk az útjuk során. Amikor Passauban átadták ezeket az utiokmányokat mondták nekik azt is, hiszen nem tudtak olvasni, hogy szigorúan rá van irva: nem tehetik ki a lábukat a partra, ha valahol kiköt a tutaj. Hogy erre miért volt szükség, nem tudott rájönni.
az úgynevezett ulmi Schachtel
illusztráció: Albrecht György

Anton ott volt akkor is, amikor Ulmban várni kellett újabb Schachtelek elkészültéig. Ácsolták azokat szorgalmasan és folyamatosan indultak is, de alig lehetett észrevenni, hogy fogyott volna a létszám, annyi várakozó volt, söt egyre újabbak érkeztek. Ki tudja, hogy hányadikra fértek fel? Közben persze valahol le is kellett hajtaniuk a fejüket. Egy-egy szérüben, pajtában szalmán húzták meg magukat olyan sokan, hogy éjszaka szinte egyszerre kellett mozdulniuk, ha meg akartak fordulni. És még ezért az embertelen kvártélyért is többszörösét kellett fizetni, mintha valahol egy fogadóban szálltak volna meg. Kiszolgáltatott helyzetüket könyörtelenül kihasználták a háziak. És csak úgy peregtek a napok, miközben egyre aggasztóbban fogyott kis pénzecskéjük. Félö volt az is, hogy ilyen szorosan egymás mellett az emberek hamarabb elkapják egymástól a betegségeket, ami elö is fordult, de szerencsére Barbaráék átvészelték ezt az idöt.

A kis Josef érezhette édesanyja nyugtalanságát, mert sokat sírt és föleg éjszaka. Ki akarták tenni öket a többiek, hogy nem tudnak pihenni. Barbara kardos menyecske volt és ilyenkor rájukrivalt:
-A fiamnak legalább annyi joga van itt lenni, mint nektek! –
Morogva vették tudomásul.

Rendes fiú volt Anton, segített mindenben, sokszor ki is kapott ezért Walburgától, akinek nehezebb természete volt. Ö leginkább magára gondolt ezét is lepödött meg Barbara, hogy most ennél a zátonynál mégis odaszaladt hozzá, hogy felébressze.
Dunaszoros Augsburg elött
forrás: haendlmaier.de

Úgy tünik, hogy a tutajosok ki tudták javítani a kárt, mert kikötés nélkül folytatták az útjukat. Barbarának már nagyon ki kellett mennie. Ezt mindig a legutolsó pillanatra halasztotta. Megalázó volt, hogy a tutaj párkányára a viz fölé kiülve kellett végezni a dolgukat. Csak annyit csináltak a tutajosok, hogy a középen álló kis faház egyik oldalára küldték a férfiakat, a másikra a nöket. De akik kormányozták hosszú rudakkal ezt a tákolmányt, azok akarva akaratlanúl is odaláttak.

Barbara elképzelni sem tudta, hogy a Duna sodrására bizott Schachtellel mit fognak kezdeni a hajósok, ha egy hét után megérkeznek? Mert az árral szemben ezzel aztán igazán nem tudnak majd feljönni. És maguk a tutajosok miként jutnak fel újból és újból Ulmba? De ezek csak úgy átfutottak a fején, mert igazán nem törödött velük, csak egyszer érkezzenek meg már végre.

Már nagyon türelmetlen volt, ezért a hét napos útban nagyon reménykedett, pedig a tapasztaltabb hajósok figyelmeztették az embereket, hogy ha rossz idöt fognak ki, vagy magas a vizállás, nem tudnak az erös sodrásban manöverezni, akkor elhúzódhat ez tovább is. Volt, hogy két hétig is eltartott, mig elérték Ofent. Nem ijesztgették, de meg sem nyugtatták utasaikat, hogy még két nehéz szakasz elött állnak. Valamilyen Duna-áttörésröl beszéltek a weltenburgi kolostornál Regensburg elött, ahol nagy kanyart is vesz a folyó, majd Greinnél erös örvényekkel kell majd megbirkózniuk. Hát ezek a hírek valóban nem voltak megnyugtatók Barbara számára, pedig tudott egy kicsit úszni. Erre is Martin tanította. De itt van a pici Josef is, hogy tudna vele együtt a partra kászálódni, ha elkapja öket egy örvény. Még rágondolni is rossz.  

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra

 


A viziút

A Dunán másfél hete hánykolódó, már rendesen átnedvesedett fatákolmány minden eresztékében nyikorgott, olyan érzés volt, mintha minden percben szétesne. Az utasok többsége magába roskadva, szinte apátiában élte meg az utolsó szakaszt a délnek forduló nagy kanyar elhagyása után. A folyó lecsendesedett, egyre szélesebb
Ulmer Schachtel (Modell)
forrás: ebay.de
lett, az ö rohanásuk is lelassult. Jobbra barátságos hegyek, dombok húzódtak meg, balra sikság, ameddig a szem ellátott. Elszórtan lehetett látni parányi viskókat, valószínü halászokét. Különben lakatlannak tünt a vidék.

Késöbb szigetek mellett csordogáltak és már elérhetö távolságba került az úticél. A tutajos izgalma lassan átragadt a segítségére is. Mikor elindultak még hárman voltak, de közben az egyik még az elsö kikötésnél eltünt. Meggondolta-e magát, vagy sokat ivott és nem ért vissza az indulásig, talán egy kocsmai vitában leszúrták? Nem tudni. Ketten vitték tovább a tutajt. Nemsokra rá a másik súlyos beteg lett és ezért ki kellett a partra tenni. Az utat azonban muszáj volt folytatni és a tutajon utazó férfiak közül válogatott a „kaptiány“, hogy melyikük tudná helyettesíteni a kiesöket. Többet kipróbált, de csak egy egészen fiatal legényke tudta valamelyest elsajátítani ezt a nem is könnyü feldadatot, egy másik fiatalembert csak akkor vont be a munkába, ha már ketten nem tudták igazán megzabolázni a megbokrosodott úszó skatulyát.

A tutajos szeretett nótázni - kellemes, mély hangja volt -, ha a folyamszakasz éppen nem volt veszélyes és nem kellett annyira koncentrálnia. Több nótát is tudott Ungarországról. Egyik különösen tetszett a segédjének és kérte, hogy szakaszonként ismételje meg, hogy megtanulhassa. Aztán már ketten fújták és hamarosan a kivándorlók közül is többen beszálltak amikor ezt a dallamot hallották:

Das Ungarnland ist´s reichste Land,
Dort wächst viel Wein und Treid (Getreide)
So hat´s in Günzburg man verkündt,
Die Schiff´stehn schon bereit,
Dort gibts viel Vieh und Fisch und G´flüg (Gefügel)
Und taglang ist die Weid´,
Wer jetzo zeiht ins Ungarland
Dem blüht die gold´ne Zeit.

Az éneklés rövid idöre elvonta az agodalommal teli emberek figyelmét és lelki szemük elött számukra paradicsomi állapot rémlet fel választott hazájukban.

Barbara rövidebb útra számított, türelme egyre fogyott, s a tutaj sem volt éppen a legalkalmasabb a kisded gyakori tisztábatétele miatt. Sokszor esett az esö és a kimosott dolgok nem akartak az Istenért sem megszáradni. Barbara ilyenkor a hasára tekerte a pelenkákat és testének melegével szárította. Apró kis batyujában alig maradt valami ennivaló, de szerencsére a teje nem apadt el és a kicsi jólakottan sokat aludt. Ebben sokat segített a hullámokon folyamatosan ringatózó tákolmány.
Buda/Ofen 1787 körül (J. és P. Schäffer)
forrás: Várostörténeti múzeum Budapest

Barbara úgy képzelte el a célkikötöt, hogy ott majd várja az ura és együtt mehetnek új lakóhelyükre. Mindegy, hogy milyen körülmények között csak végre valahára együtt lehessenek. Közeledtek Ofenhez, amely már a folyóról is impozánsnak tünt, kicsit hasonlított Ulmhoz. A parton nyüzsgés, nem tudta kivenni Martin alakját. Azért csak integetett, magát is megnyugtatva, hátha a férje már látja öket. Örült, hogy végre szilárd talajt ér majd a lába. Nagyon meglepödött amikor a várthoz képest éppen a part imbolygott. Majdnem elvágódott kezében a gyerekkel, meg kellett kapaszkodnia egy parton pihenö csónak szélében. Hihetetlen! - gondolta magában, ilyen Ungarnhonban a föld?

Közvetlen mellette ment el a kormányosuk. Barbara nem állhatta meg, hogy el ne kapja a karját.
-Mit csináltok most a Schachtellel? - kérdezte kiváncsian.
-Miért érdekes ez neked asszonynép? - kérdezte meglepve.
-Furdalja az oldalamat.
-Itt szétszedik. Erre vannak már gyakorlott helyi emberek. Látod, ott feljebb könnyebb kiemelni a gerendákat a vízböl. Már várjak a mi tutajunkat is azok ott a parton.
-És miként juttok vissza Ulmba.
-Ezt én sem tudom mindig. Egyszer igy, egyszer úgy.
-Mégis hogyan? Mond már! Úgy kell kihúzni minden szót belöled.
-Attól függ, hogy mennyit kapunk a Schachtel faanyagáért. Ez változó. Már sokan észrevették, hogy ez jó üzlet, idetelepültek kereskedök, akik leviszik az árakat a béka s....ge alá.
-Mi van, ha keveset kaptok érte?
-Ha keveset, akkor megpróbálunk postakocsikkal hazakecmeregni.
-És ha többet?
-Akkor veszünk magunknak lovat, amelyeket a postaállomásokon frissekre váltjuk. Igy gyorsabban haladunk.
-És még az is érdekelne, hogy mire használják ezt a sok vizes faanyagot.
-Hallod-e! Nagyon kiváncsi vagy nö létedre. Mit szól ehhez a férjed?
-Te csak hagyd békén a uramat. Szóval?
-Jó minöségüeket épületfának használják, de elötte persze kiszárítják.
-Köszönöm. Most már fogok tudni aludni. Azt is köszönöm, hogy épsegben lehoztál bennünket ide. Isten áldjon! Jó útat hazafelé!

Miközben a tutajossal beszélgetett Barbara a szemével pásztázta a közeli forgatagot, de sehol sem fedezte fel Martint. Kezdeti lelkesedését hamar elveszítette. Szeméböl patakokban folyt a könny. Egy férfi állt az egyik szekér tetején és neki furcsa tájszólással kiabálta, hogy aki most lejött a tutajról, az gyüljön köréje, ö fogja elvinni öket a félnapi járásra lévö falujukba. Barbara teljesen pánikba esett. Mi lesz, ha jön Martin és a hült helyét találja? De nem tudott mit tenni, mert hova is mehetett volna magában? Talán majd onnan megkeresi, megkeresteti férjeurát. Igy annál a csoportnál maradt, akikkel együtt utazott.

Meglátta Antont is köztük.
-Te is erre mész?
-Persze. Nekem végül is mindegy, mert együtt vagyok a feleségemmel. Csak lehetöleg kapjak ott földet és házhelyet.
-Szerencsés!
-Ne búsúlj! Megtaláljuk Martint is. Ha jól hallottam még otthon a kocsmában ö is az Ofner Berglandba ment, tehát abba az irányba, ahova ez az ágens is visz minket. És az is éppen fél napi járásra van, mint ez. Tehát nagyon nem leszünk Martintól messze.
-Köszönöm, hogy nyugtatgatsz. Eléggé megviselt az idáig vezetö útunk. Szerencsére Josef egészen jól birta, nézd milyen kerek és piros az orcája!
-Látod! Máris jobb hangulatod van. Bízni kell a szerencsénkben.

Mást sem tehetek – gondolta magában Barbara. Igyekezett az egyik szekéren úgy elhelyezkedni, hogy Antonék közelében legyen. Ök voltak az egyedüliek, akiket ismert. Igaz, csak a kényszer hozta öket ennyire közel, mert Anton felesége az úton sem volt túl barátságos vele. Amikor például egy apróságra megkérte Antont, hogy segítsen Walburga rögtön fölcsattant.
-Mit képzelsz? Antonra nekem is szükségem van.
Barbara iparkodott megúszni a veszekedést, igy kerülte öket, ahogy csak tudta. Bár ez nagyon nehezen ment ezen a tenyérnyi kis tutajon.
Pozsony (Pressburg) 1840 körül (W.H. Barlett)
forrás: Donauschwäbisches Zentralmuseum, Ulm

Nagy sokára elindultak a szekerek. A sor inkább nézett ki halottas menetnek, mint új, életerös, vidám telepesek vonulásának. Nem csoda. Amit eddig átéltek azalatt éveket öregedtek, ha kinézésre nem is, de lelkileg biztos. És még azt sem tudták, hogy mi vár rájuk. Igéretet kaptak eleget, hogy ennyi, meg ennyi kedvezményre számíthatnak, söt az utazás is ingyenes, hiszen öket behívták az uraságok a maguk birtokaira. Ezzel szemben alig tudták Pressburg határában az utiköltséget követelö vámosokat lerázni magukról. Csak az segített, hogy már horgonyzott ott számtalan Schachtel, melyek jóval öelöttük keltek útra. A telepesek és a tutajosok összefogtak, lehettek több százan is, és lovas futárt küldtek a kancelláriára, hogy az kivizsgálja az ügyüket. Végül a császár nevében hozott válasz döntött. Fizetés nélkül továbbengedték öket. Ez az incidens sem volt izgalomtól mentes, mivel kis pénzecskéjükre úgy vigyáztak, mint a szemük fényére. De azért igy is kár érte öket. Az útjukat meg kellett szakítani, ami meghosszabbította kálváriájukat.

Amig ott rostokoltak Pressburg egyik kikötöjében beszédbe elegyedtek a szomszédos Schachteleken szorongó kivándorlókkal. Rémtörténeteket is hallottak tölük. Elöforult például az, - mesélték -, hogy a folyó egyik szakaszán megállítottak Schachteleket és kiszállásra kényszeritettek több csoportot. Hiába tiltakoztak. Azoknál az embereknél még fegyver is volt. Annyit tudtak csak meg tölük, hogy egy Grassalkovits, vagy hasonló nevü nagyúrnak is szüksége van emberekre a saját birtokán. Az eredetileg Ofenbe valamint a Dél-Dunára toborzott csoportok közül, akikre szüksége volt, egyszerüen magához kényszerítette. Nem érdekelte, hogy egy-egy kitelepülési csoport együtt akart maradni, egy faluból, vagy egy környékröl valók voltak és a korábbi telepesekkel, családtagaikkal akartak egyesülni.

-Te jóságos Ég! – szörnyülködött Barbara. -Mit tudtam volna én tenni, ha engem is leszednek a bárkáról? Engem vár a férjem. Hogy tudtam volna onnan elszabadulni, vagy hogy tudtam volna értesíteni, hogy jöjjön oda hozzánk?
-Hát, fiatalasszony, elég nehéz dolga lett volna – mondták többen is.
-Reméljük Pressburg után már nem lesznek ilyen emberrablók.
-Remélni lehet, de biztosra venni nem – mondták a nem igazán megnyugtató véleményüket.
Einwanderung, fametszet, Josef de Ponte
forrás: Budakeszi/Wudigeß Heimatbuch 1986

Ilyen emlékek cikáztak keresztül-kasul Barbara fején. Szerencsére a további útjukon nem volt gond. Lassan és egyre jobban nekifeszülve húzták a lovak a szekereket az egyre meredekebben felfelé vezetö úton. A kocsis szidta, ütötte az állatait, hogy egyáltalán folytassák az útat. A kezdeti, völgybeli házcsoportok eltünedeztek, a szerpentines útat gyönyörü, érintetlen erdök övezték. Balra feltünt elöttük egy magas hegycsúcs. Nem hasonlított szent hegyükre a Bussenre, mert az szinte sikságból emelkedett a magasba, ez pedig a környezö kisebb hegyek közül bukkant fel. De azért egy kicsit megdobogtatta Barbara szívét, mert a jellege azért visszaidézte elhagyott szülöföldjét.

-Különös – gondolta magában. A viziúton nem éreztem ezt a furcsa, szorongató érzést, ami most hirtelen hatalmába kerít ennek a környéknek a láttán.
-Hazavágyom - döbbent rá.
-De annyira, hogy beleörülök.
-Mi lesz velem? Még meg sem érkeztem és már nehezemre esik a távollét. Bárcsak találkoznék mielöbb Martinnal! Vele biztos könnyebb lesz, elmúlik ez a cselekvésemre és gondolkodásomra is bénítóan ható megmagyarázhatatlan honvágy.

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra

 


Wudigeß (Budakeszi) Anno 1725

-Idehallgass Martin! - ripakodik rá Barbara. - Otthon még minden szavadat értettem, itt meg olyanokat mondasz, amik nekem ismeretlenek. Honnan szedted ezeket?
-Eleinte nekem is furcsák voltak, de vannak olyan dolgok, amelyeket a többség igy nevez és idövel mindenki megszokja, érti és használja is. És ha lemegyünk nagy ritkán Ofenbe, ott is inkább ehhez hasonlóan beszélnek. Egy-két példát mondok neked.
tipikus telepes ház Budakeszin
forrás: Wudigeß, Heimatbuch

Kukruts = Mais
aowi = hinauf
fizuin = Bohne
foutsn = Ohrfeige
guat = gut
handig = bitter
haam = Heim, például I kee haam = ich gehe nach Hause
plepen = dummes Zeug reden
schei = schön
stanitzl = Tüte
tiskrien = plaudern

-És még sok hasonlót említhetnék, ha most eszembe jutna. De te is hamar bele fogsz jönni. Meglásd!
-Kiváncsi vagyok magamra – mondta Barbara.
-Hát igen. Eleinte mi is olykor-olykor csak kézzel-lábbal mutogatva értettük meg egymást, ha valami komplikáltabbat akartunk megbeszélni, hiszen nagyon sokfelöl jöttek a telepesek és mindenkinek más a tájnyelve. Például Svábföldröl, velük is van, de kevesebb megértési gondunk, mint a többiekkel, akik Württembergböl, Frankhonból, Bajorból, Hesszenböl, Elzászból, Ausztriából és a habsburg örökös tartományokból érkeztek, mint Böhmenböl, Morvaországból, hogy csak a fontosabbakat említsem. Ök is németül beszélnek, de hogyan?

-Ja, és még azt akarom elmesélni neked - mosolygott Martin Barbarára -, hogy jóval kevesebbe került a telek, a házhely és maga a ház építése is, mint amennyit az ágensek emlegettek. Otthon, mint tudod, 1000 Gulden lett volna, itt 200 körülire számítottam. Persze sokat magam is meg tudtam oldani, de kellett a segítség, különben soha nem lettem volna kész vele. Képzeld! Készítettem egy listát, hogy mi mennyibe került.
Gutach, Skanzen
fotó: Albrecht Klári

-Hogy tudtad feljegyezni, hiszen te sem jártál iskolába és nem tanultál meg irni, olvasni?

-Továbbra sem tudok, de mindig szerettem rajzolni, ahol csak lehetett, például egy faággal a homokba, kés hegyével fába.
-Igen, ezt tudtam rólad, hogy ügyes vagy ebben.
-Most már papirra is szert tettem és amit meg akarok jegyezni, azt lerajzolom. Nézd, itt van, összesen 32 guldent és 59 krajcárt adtam ki. Ezek közül a legtöbbe a vájogfalak felhúzása került, kereken hét guldenbe, az ácsok, a helységek talajának a döngölése került még négy illetve öt guldenbe. A többi ezeknél olcsóbb volt. Ezzel sokat spóroltam, de ezt ne említsed meg senkinek, ne legyenek irigyeink.

-Martin! Az tünt fel nekem, amikor elöször megláttam Wudigeß faluban azt a néhány tucat házat, hogy ide egyforma szegény emberek költöztek akárhonnan is származtak.
-Te csak hiszed! Valóban nem volt köztünk nagy különbség, de talán egyikünk-másikunk szívesen az otthoni építési szokásokat itt is alkalmazta volna.
-És nem akarták?
-Nem tehették. Német alapossággal mindent elöre meghatároztak. Hallottam az uraságtól, hogy az Impopulatiós (benépesítési)
Gutach, Skanzen
konyhai füstölö
fotó: Albrecht Klári
rendeletben pontok vannak és ha jól emlékszem ezek közül a 15. szigorúan elöirja, hogy egy zoll-lal sem lehet magasabb az egyik ház a másiknál. A telkek méreteit is meghatározták, mindenkinek kimértek (pontosabban kimértük mérölánccal magunknak, mert otthon már volt fogalmunk róla, hogy miként kell földmérést csinálni) 90 klafter hosszú és 13 klafter széles telkeket a már meglévök mellé, de úgy, hogy legkevesebb 9 klafter távolságot ki kellett hagynunk a házak között. (1 klafter = csaknem 2 méter. A.Gy.)

-És hol aludtál eleinte? - kérdezte aggódva Barbara. - Biztos nem lett olyan hamar kész a ház.
-Hát valóban nem. Én rossz idöben jöttem és sokat fagyoskodtam. Az erdöben kivághattam fákat amiket ott ahogy tudtam legalyaztam, a girbe-gurba fatörzseket fuvarossal idehozattam, majd itt ahogy sikerült összeeszkábáltam egy sufnit, mint amilyen a pásztoroknak volt odahaza. Szalmával fedtem be, árkot ástam köré, hogy a vizet elvezessem. Szóval szinte állati körülmények között telt el az az örökkévalóságnak tünö idö, mig ez a szintén nem valami fényüzö ház elkészült.
-Ne bántsad! Nagyon is tetszik nekem. Mindenünk megvan benne, ha kicsi is. A konyha is olyan, mint amilyet elképzeltem, a tetöig felmegy és ott összegyülik a füst. Legalább ott tudjuk tárolni a szalonnát és a kolbászokat. Kicsi a ház, de a fö az, hogy a miénk, hogy boldogok vagyunk és a gyerekeink is örökölhetik majd, ha mi már nem leszünk. Ez nagy szó!
-Igen megörökölhetik, de ha nem tudnak majd itt megélni, akkor akár el is költözhetnek, szabadok mint a madár, nem kell majd magukat kiváltani az uraságtól, mint nekünk odaát.
Budakeszi idil, 1930 körül
forrás: Budakeszi/Wudigeß Heimatbuch

-De ha már gyerekekröl beszélünk - vágott közbe Barbara - képzeld megint másállapotban vagyok.
-Ne mondd!
-Látod meghozta a gyümölcsét az, hogy mennyire örültünk egymásnak, amikor végre megérkeztem. Ez a szerelemgyerek biztos szép lesz, jókedvünkben csináltuk.
-Azt meghiszem! - tette hozzá büszkén Martin.
-Akár hiszed, akár nem Martin, nem is hittem már az út végén, hogy valaha találkozni fogunk. Még haragudtam is rád. Azt hittem, hogy már látni sem kivánsz engem.
-Méghogy én? Majd elepedtem utánad. Tudod milyen rossz volt itt nélküled? Neked könnyebb volt a családoddal, de én olyan egyedül voltam idegenek között, mint a kisujjam. A házat is úgy építettem, hogy milyen jó lesz, ha együtt lakunk majd benne. Ez tartotta bennem a lelket a szörnyen nehéz idöben. A ház mellett nem volt elég az ugart megmüvelhetövé tenni, de az uraságnál még robotolni is kellett, pontosabban az özvegy grófné birtokain. Azt igérték, hogy adómentesek leszünk. Ezzel szemben ingyen kell napszámba menni pont akkor, amikor a saját telkemen is sürgösen el kéne végezni a munkát. És ott sem úgy számolják a napokat, ahogy ezt nekünk a kezdetkor elmondták, hanem annál sokkal többet kell teljesíteni, mert ugyan jönnek folyamatosan az új telepesek, de közülük sokan betegek lettek a számunkra szokatlan idörjárás miatt és helyettük is dolgoznunk kell.
budakeszi térkép a Szent György
templommal, Josef de Ponte rajza
forrás: Wudigeß, Heimatbuch
Csak amióta én itt vagyok többen meghaltak. Érdemes kimenni a templom körüli sirkertbe megnézni hányan fejezték be életüket idejekorán. Akik egyedül maradtak iparkodtak újból házasodni, mert társ nélkül egyszerüen nem tudnának életben maradni.
-Milyen jó, hogy te túlélted ezt az idöt!
-Én is hálát adok Istennek. Ja, és a "szorgalmas" kaszás a szerencsétlen gyerekek közül szedi a legtöbb áldozatát.
-Annál nem is tudok elképzelni szörnyüségesebbet, mint amikor az ember a saját gyerekét veszíti el.

-Barbara. Remélem megnyugodtál, hiszen látod, hogy mennyit kell dolgozni, hogy megkapaszkodjunk itt. Ezért nem tudtam érted menni Ofenbe a tutaj érkezésekor.
-Jó, jó. Persze, hogy látom, csak hát annyi minden megfordult a fejemben, mert nem tudtam az okát. Teljesen elvesztettem a talajt a lábam alól. Nem volt egyszerü nekem egyedül asszony létemre egy kis poronttyal a fél világot átutazni állandó veszély közepette.
régmúlt idöket idézö eke
fotó: Albrecht Klári

-Örüljünk annak, hogy rendben megérkeztél és itt vagy velem.
-Beszéljünk másról. Végre lesz kistestvére Josefnek. Eléggé megviselte az itteni klima, nagyon beteges. Biztos sokat fog neki segíteni, hogy nincs egyedül. Két fiú csak jobban megvan egymással.
-Honnan tudod, hogy fiú lesz?
-Hát a rosszulléteim pont olyanok, mint Josef esetében. És a hasam formája is olyan.
-Tudod, már, hogy mi lesz a neve? Remélem Martin.
-Ne határozzuk ezt el már ennyire elöre!
-Mikorra várható?
-A hebáme azt mondta, hogy áprilisban. Még nagyon a kezdetén vagyunk.

-Mindenesetre kiméld magad.
-Azt teszem, mivel Szepivel a hátamon egy kendövel megyek kapálni és szegényt sokszor le kell tenni, mert gyakran sír. Biztos fáj valamije. Milyen jó lenne tudni, hogy mi, hogy segíthetnék ennek a kis ártatlannak. Sokat imádkozom az egészségéért.
-Én is. Milyen kár, hogy még nincs igazi templomunk! De a többiek gyüjtik már rá a kis pénzüket. Nekünk is be kellene szállni. Amelyik most van, a Szent György, azt az elsö telepesek a múlt század végén emeltek, ez nagyon kicsi nekünk. Ez a falu közepén arra a rom-maradványra épült, amelyik valaha templom lehetett, de a török idökben a faluval együtt elpusztult. A falu módosabb gazdái arra gondoltak, hogy közvetlen mellette emelnének egy nagyobb kötemplomot.
-Az jó lenne, hogy mindenki beférjen.
- Az okosok azt mondják, hogy ennek a tornya már nem a Johannisberg felé kellene nézzen, hanem a mellette haladó szekérúttal párhuzamosan, amely csaknem észak felé halad.
Szent György templom romjai
fotó: Albrecht Klári

-A Szent György tornyát miért pont a hegy felé fordították?
-Mert olyan, mint a mi szent hegyünk, a Bussen, és abban bíztak, hogy akkor jó termésre számíthatunk, ha a Jóisten ezért a kegyeibe vesz bennünket.
-Az nagyon jó lenne, hiszen nehéz lehetett ezt a megmüveletlen földet újra megmunkálni.
-Az valóban igy volt, mert a föld jó minöségü, csak hát meg kellett szabadítani az elburjánzott természettöl. Az is látszott, hogy ezeket a földeket nem szántották fel mélyen, mint ahogy otthon nálunk szokás és ki tudja már megállapítani, de lehet, hogy nem alkalmaztak vetésforgót, ami valószínüleg itt ismeretlen volt. Mindenesetre Sitschi (Zichy) grófné, vagy hogy hivják a gazdánkat, látja bennünk a fantáziát, mert már az elsö idöben is szorgalmasan dolgoztunk és ha ez igy megy tovább, akkor egy-két év múlva nagyobb bevétele lesz, mint valaha. Reméljük ezt a templomépítésnél is figyelembe veszi és hozzájárul a költségekhez.

-Tudod már, hogy miként fogják hívni a templomot? - kérdezte Martint.
-Vitáztak rajta, de végül is az a csoport kerekedett felül, aki a Maria Schnee-t (Havas Boldogasszonyt) javasolta.
-Kiváncsi vagyok, hogy milyen lesz ez az új templomunk. Én az elsök között leszek, akik közvetlenül a felszentelése után a szentmisére elmennek.
-Lassan a testtel! Ez sajnos nem megy olyan gyorsan. Lehet, hogy meg sem érjük. Warten wir ab!

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


Wudigeß (Budakeszi), Anno 1729

Martin nagy lendülettel ront be az alacsony ajtón.
-Hol vagy asszony? Jó hírem van.
-Pssssszt! Légy csendesebb! - szól ki hozzá a szobából.
-Mi van veled?
-A Szepi nincs többé.
-Mit beszélsz?
-Ahogy mondom. Az Úr magához szólította.

A férfi mint egy zsák roskadt le a hokkedlire. Már a második József nevü kisfiúkat veszítik el. Az elsö sokat betegeskedett, számítani lehetett rá, hogy szegényke nem éri meg a serdülökort sem, de ennél a vasgyúró kisfiúnál semmi jel nem mutatott arra, hogy követni fogja. Talán ezért is adták újból neki a József nevet, biztak benne, hogy ö lesz az, ha felnö, aki majd átveszi apjától a gazdaságot. Ugyan itt volt még Barbara, a lányuk, de öt majd ki kell házasitani, nem számíthatnak rá.

-Valóban kedvetlennek láttam Szepit már napok óta. De nem gyanakodtam. Mi lehetett a baj? - kérdezi Barbarát.
-Valami furcsa nevet mondott a pap, talán diftéria. Én nem tudom, de ö már látott ilyet. Szegény Józsink megpróbált valamit mondani, de látszott, hogy már félrebeszél. Utolsó óráiban sokat szenvedett, levegöért kapkodott. Tettem rá borogatást, fölültettem, kivittem a levegöre, visszahoztam, teát készítettem neki. Kérdeztem szomjas vagy? Bólintott. Belekortyolt, de már nem akarta meginni, vagy nem tudta. Olyan furcsán néz ki, mintha nem is ö lenne. Nézd! Nagyra nyitott szájából hegyesen áll ki a kis nyelve.
Mariazell, bazilika
forrás: steiermark.com
Foto: Kuss

-Most mi lesz? - kérdezte Martin.
-Készítsd elö a kinti asztalt, hogy rátehessük, az lesz a ravatala. Gyertyát majd én kerítek. És próbálj meg szerezni vagy készíteni koporsót a méretére, fesd le fehérre és beszéld meg a pappal valamint a sírásóval, hogy mikor vihetjük ki szegénykét a temetöbe.
-Persze mindent megcsinálok, de borzasztó nehéz a szívem.
-Gondolhatod, hogy nekem is. Úgy érzem, hogy elhagyott bennünket az Isten.
-Azt te is tudod, hogy nem igy van. Csak próbára tesz bennünket. Még fiatalok vagyunk. Lehetnek további gyerekeink.
-Ezt most hagyjuk! Törödj a dolgokkal! Ha tudod vidd magaddal a lányunkat. Ne legyen állandóan halott öccse közelében.
-Rendben. Máris megyek. Na gyere kis Wawi! - hivta magához a szipogó kislányt.

Már jó idö eltelt a temetés óta, de Barbara még mindig mintha alvajáró lenne. Nem tudott nagyobb csapást elképzelni, mint amikor a saját gyermekét veszíti el valaki. És övele már másodszor fordult elö. Megingatta hitében, de csinálnia kell mindent úgy, mint eddig. Nincs más lehetösége. Világosan látja, hogy az egyház és a emberek világa szorosan összefonódott és nem fordíthat hátat a helyi szokásoknak. Bár már semmi kedve sincs, mégis részt kell vennie a szertartásokon, különben kiközösítik.

Jövöre Mariazellbe zarándokutat tervez a falu. Azt se tudja, hogy hol van az. Öket is hívták. Még nem határozott, hogy menjen-e vagy sem. Ha nem megy az a baj, ha megy meg az. Ez utóbbi azért, mert már többször megtapasztalta az ilyen utakat a közeli hegyen lévö szent helyre. Ott ö is együtt mormolja a többiekkel az imákat, ujjaival számolja a zsinórra füzött kis fagolyókat, vagyis nemcsak a szemeit, de a rózsafüzért is szorgalmasan forgatja. De már csak gépiesen, nehogy valaki rájöjjön a turpisságára és rákérdezzen mik dúlnak a lelkében. Viszont - ha nem lesz megint áldott állapotban -
Gastl pásztor a csordájával, 1930
forrás: Heimatbuch Budakeszi/Wudigeß
talán mégis elmenne erre az állítólag nagyon hosszú útra, mert addigra már négy éves lesz a lányuk és öt is magukkal vihetnék. Nem a távoli ködbe veszö templom és a benne rejlö csodatevöként számon tartott Szüz Mária kép vonzotta, amit réges-rég valamelyik nagy magyar király építtetett és adományozott, ahogy mesélik azok, akik már jártak ott, hanem az, hogy kikerülhet ebböl a mindennapi taposómalomból, amitöl megörül. És ha tényleg csodatevö az a kép, akkor majd megkéri, hogy ha valóban lesznek további gyerekeik, azokat ne kelljen eltemetnie.

Igen. Szinte alig alszik, hol a gyerekek miatt, hol a földmunkák miatt, hol az állatok miatt. Vannak kecskéik, baromfiaik, kacsáik és ludaik, amelyek tollait fel lehet használni majd például dunyha megtöltéséhez, ha majd a kis Barbara kirepül a házból és stafirungot kell neki biztosítani. Szóval sok a tennivaló. Vannak ezen kivül tehénkéik és a disznaik. Igaz ez utóbbiakkal nincs sok gond, ki lehet ereszteni öket amikor reggel a pásztor érkezik. Nem kell az idöt figyelni, de nem is lehet elfelejteni, mert a Kuhnojda (Kuhhüter) nagyokat csattogtat messziröl hallható ostorával. A Sauhojde (Schweinehirt) is jelzi közeledtét, idönként belefúj öblös hangot adó ökorszarv kürtjébe. Legtöbbször lemegy a csorda a Dreibründelbrunnenhez, az itatóhoz és környékére. Este meg csak nyitva kell hagyni a kaput és az ólajtót, maguktól bejönnek az állatok az udvarba.

Eleinte nem volt szinte semmijük, de aztán az évek múlásával és persze Martin szorgalmával, takarékosságával, vállalkozó szellemével szépen gyarapodtak, de ez nemcsak örömmel járt, hanem szinte éjjel-nappali kemény munkával. A fözés is óriási terhet rótt rá. Martinnak minden reggel elemózsiát készít és tesz a lenvászon szatyrába. Legtöbbször szalonnát, Dörrfleischt, vagyis tartós nyers húst, amiböl elözöleg kivonta a nedvességet, kolbászt és persze jó bort hozzá. Jause-re, uzsonnára is csomagol neki. Ha közelben dolgozik, akkor visz neki meleg ételt a földre. De ez ritkán fordult elö, mert az egyre több telkük szerte szét terült el a faluban. Martin sokat birt, de már ö sem tudta ezeket mind maga megmüvelni ezért idönként napszámosokat is fogadott.
régmúltban használt eszközök
fotó: Albrecht Klári

-Miért kell neked annyi minden? Itt a házvégében lévö hosszú nadrágszíj telek is elegendö lenne, hogy eltartson bennünket. Látod már megint csak hárman vagyunk. Amelett a Hühnerhuton, Berghuton és ki tudja még hol vannak koncesszióid a szölödülöknél.
-Azok a kedvenceim. Jövöre, de legkésöbb azután már termöre is fordulnak a tökék. Már kinéztem magamanak az Ochsenzunge terület nagyon szép részét is.
-Még csak az kéne! - berzenkedett Barbara
-Nyugodj meg Schatz! Az odébb van, nem kell mindjárt mindent készpénznek venned!
-De ezen felül megmaradtál még urbarialistának is, azaz az erdörészedet is megtartottad, amit a kollonisták elsö csoportja tagjaként szereztél.
Budakeszi dülök német nevei
forrás: Heimatbuch Budakeszi

-Hát persze. További Holznummereket nem adnak ki, vagyis nem bövítették a csoportot. Igy ez a kis társaság kiváltságos helyzetben van. A levágott faanyagok meg milyen jól jönnek télen és a jobbak meg mindenféle szerszámnyélnek is elkelnek. A kitermelt fa egy részét el is tudom adni. Söt hozzájárulok, hogy egy-egy nincstelen család az erdömben keletkezö tisztásokat saját magának megmüvelje. Ez rettenetesen sokat segít rajtuk.
-Azt elhiszem, de nem lenne jobb, ha egy kicsit kimélnéd magadat?
-Jó, jó, értem én, de az egyre nagyobb terméshozam is jól jön, gel? Van mit ennünk. Bövíthetjük a házunkat.
-De a végén belerokkansz és közben én is. Nézd meg milyen sokan belehaltak körülöttünk. Azok közül is, akikkel csaknem egyidöben jöttünk. A kettövel fölöttünk lakó Lisi-Basl (ejtsd Lizi-pázl=Erzsi néni A.Gy.) már két férjét temette és most a sok gyerekkel egyedül maradt. Nagyon nehéz sora van. A végén még koldusbotra jut.
-Igazad van, de mindig kell valami, például a szölömüveléshez szerszámok, pince építése a hegyoldalban, prés is kell oda, ha nem akarjuk mindig csak lábbal taposni a szölöt. A szüretnél a segítségnek enni, inni kell adni, a szállításhoz fuvarost kell fogadni. Az állatainknak is mindig kell mit harapniuk, az istállót is meg kell hosszabbítanunk. Ha nem csináljuk, akkor nekünk végünk.

-Valamit akartál mondani aznap, mikor szegény Józsikánk meghalt.
-Igen, de nem volt olyan fontos. Láttam, hogy milyen állapotban vagy, nem akartalak zavarni.
-Köszönöm, de most már elmondhatod.
-Képzeld! Összeirták a helyi gazdákat. Ott vagyok köztük. Olvasni nem tudom a könyvet, de gyönyörü. Az a cime, hogy Grundt Puch (Grundbuch). Azt mondják, hogy ez a fontos dokument fenn fog maradni évszázadokon keresztül is. El tudod képzelni, hogy milyen érzés lesz majd az unokánk-unokája-unokájának olvasni abban a messzi jövöben a mi, vagyis a családjának a nevét? Beleborzongok.
Grunt Puch (Grundbuch) 1729
forrás: Heimatbuch Budakeszi

-Nem is gondoltam ilyesmire. De tényleg! Ha az útódaink majd tudnak irni olvasni, akkor majd azt is megtalálhatják, hogy Oberstadionban házasodtunk össze, Mundeldingenben laktunk, ottmaradtak a szüleink, nagyszüleink, a temetöben a halottaink.
-Ezért is vagyok büszke, hogy a nevemet feltüntették több mint nyolcvan társammal együtt. Mi vagyunk elöl, mert mi önállóak vagyunk, osztatlan, azaz ganzes Bauernfeld-del rendelkezünk. A mi szavunkra odafigyelnek a faluban. A többiek, a Halbe- illetve Viertelbauerek vannak vagy hatvanan, nekik résztelkeik vannak, úgy hívják öket, hogy Kleinhäusler-ek. Olyanokat is annak nevezik, akik egyáltalán nem rendelkeznek földdel, de ott hozzáteszik, hogy "ohne Haus".
-Martin! Én is nagyon büszke vagyok rád. Csak azt szeretném, ha vigyáznál magadra, itt van a kis Barbara, ne maradjon apa nélkül. Nem is beszélve rólam. Mit csinálnék én nélküled?
-És tudod még mi?
-Mi? Mesélj!
-A nevemet elökelöen nem Martinnak irták a könyvbe, hanem deák nyelven Marttien-nek.
-Hogy felvitte az Isten a dolgodat!
-Ah. Ez nem jelent sokat, csak érdekes. Ebben az országban sok mindent latinul irnak még. El vannak maradva.
-Én meg azt hallottam, hogy annyiféle népség él ebben az országban, hogy a deák nyelvet meg kell tartsák, különben nem értenék meg egymást.
-Hát ebben igazad lehet. Mert ha bemegyek Ofenbe nemcsak németül beszélökkel találkozom, hanem az itteni lakosokkal, magyarokkal is. Hát az még aztán egy nyelv! Azt sem tudom mire gondolhatnak, egy szó nem ismerös a halandzsájukból.
-Ne is mondd! Nekem is meg kellett itt tanulnom egy sor dolgot, amit állítólag azok a városiak mondanak. Például ha elrakok télire marmeládot, akkor azt mondják rá, hogy lekwar, vagy a Kartoffelt krumpeinnek hívják, vagy a lapos Eierkuchent palatsinkn-nek, vagy a Maist kukrutsnak. De mintha te is említettél volna ilyen szavakat, amikor végre valahára ideérkeztem hozzád.
-Azt hiszem, ha egyszer hazakeverednénk még saját anyánk sem értene meg minket.
-Hát ez az! Nincs visszaút, jobb, ha nem gondolunk rá. Egyszer otthagytunk mindent, tudtuk, hogy ez végleges döntés. Persze nem tehettünk mást, el kellett jönnünk, ott már nem tudtunk volna megélni. Igy jobb, ha nem emésztjük magunkat olyasmivel, amin nem tudunk változtatni.

A.Gy.

Folyt. köv.

 

  vissza ennek a lapnak az elejére

          vissza a fölapra


      

      Az alábbi e-mail címen vagyunk elérhetök:

   

 

 

© 2014 Georg Albrecht    

Swish Templates