Európa 2035
Berlini kalifátus a 2035. évben
2035. évet irjuk valahol a végtelen óceán ga47-es számú szigetén. Az eredetileg mintegy ezer önkéntes számüzött egyikének zseniális fia, a magyar és bolgár szülök gyermeke, Krisztián, megtalálta annak a hajónak a hibáját, amivel el tudták volna hagyni ezt a földi édenkertnek bizonyuló, de egyébként lakatlan és minden vizi közlekedési útvonaltól távol esö szigetet, ahova ezelött 19 évvel kirakták öket. Az EUKÖJIN, az Európai Unió Közös Jövökutató Intézete, irt ki annakidején pályázatot azzal a céllal, hogy extrém körülmények között derüljön ki miként tud – akármilyen okból is - egy ezres társaság önszervezödéssel évekig élni egy tökéltesen izolált területen. Az okok lehetnek a jövöben emberi- (atomháború) és természeti (nagyobb méretü meteorit becsapódás) katasztrófák, vagy a Földhöz hasonló életkörülményeket biztosító más égitestre érkezö elsö telepesek. Az eredti terv az volt, hogy a húsz és harminc év közötti, az Európai Únió különbözö országaiból toborzott nötlen és hajadon fiatalokat saját elhatározásukból három évre olyan helyre viszik, ahonnan nem tudnak elöbb eljönni. Ezalatt az idö alatt saját magukra hagyják öket, filmezhetik magukat, mint megszokott a „Big Brother´s watching you” féle valóságshowkban. Szakemberek, tudósok, politikusok, tanárok és még sokan mások nagyon gondosan válogattak közöttük, hogy lehetöség szerint mindenféle szakma, társadalmi réteg képviseltetve legyen, hogy a saját rendszerüket felépíthessék, lehetöség szerint ne szenvedjenek semmiben sem hiányt, kivéve az elzártságot, hogy se ki- se be ne jöhessen semmiféle hír. Egy hajót is a rendelkezésükre bocsátottak, hogy ha letelik a három év, el tudjanak jönni a szigetröl idegen segítség nélkül is. Igen ám, de hiába adták be három év leteltével a kódot, a komputer nem reagált, ami nélkül pedig nem tudták beindítani a hajómotort. A szigetre nem vihettek telefont és internet sem volt, a vizi jármübe semmiféle hirközlö eszközt nem szereltek be, nehogy valamelyikük erös honvágytól indítatva segítséget hívjon. Igy persze nem sikerült kapcsolatba lépni ezt a kalandot eltervezö az európai központjukkal a kisérleti évek letelte után. Igy maradtak magukra még további tizenhat évig és ahogy a legszükebb társaságoktól, milliós társadalmakig itt is kialakultak a túléléshez szükséges hierarchiák, házasságokat kötöttek, gyerekeket szültek, betegségeken mentek keresztül, temetöjük is volt már, bünözés, söt gyilkosság is történt, szóval semmi sem különböztette meg öket más társadalmaktól, csak annyi, hogy egyedül voltak a szigeten, teljesen elszigetleve a külvilágtól. Egyre kevesebb volt a reményük, hogy valaha elkerülhetnek innen, ezért a többség beletörödött, de voltak olyanok is, akik ki akartak törni ebböl. És akkor történt, hogy Krisztián rájött a hibára és beindult a hajó motorja. Persze nagy volt a boldogság, mindenki lázasan pakolt, már amit összeszedni érdemes volt, hiszen sok minden luxusról lemondtak ezen a lakatlan, de kellemes éghajlatú szigeten és elindultak, hogy mielöbb visszajussanak végre Európába, saját hazájukba, szeretteik, barátaik, rokonaik közé, akiket az eredeti terv szerint mindössze néhány évre hagytak el, otthonaikba, hétköznapjaikba aminek minden kényelmét, technikai vivmányait maguk mögött hagytak. Föleg a hírekre voltak kiváncsiak, hogy mi történt az elmúlt csaknem két évtizedben ezen a földrészen és egyáltalán a világon. A szigeten született fiatalok izgalommal teli várták a partraszállást. Sokat hallottak a szülök szülöföldjéröl, toronyházakkal tüzdelt nagyvárosokról, vasútról, villamosról, metrórol, gépkocsikról, repülögépekröl, repülöterekröl, az ottani szokásokról, gyárakról, havas tájakról, templomokról, istentiszteletekröl, a nök megbecsült helyzetéröl és mindarról, amit ök részben a kis közösségükben hagyományként megismertek, tapasztaltak, de mégsem olyan mértékben, mint az amott, odaát, odahaza lehet. A tengerészek, akik szintén a kisérleti csoporthoz tartoztak, úgy gondolták, hogy legjobb lenne valahol Európa déli részén kikötni, hiszen ök maguk is elszoktak már a zord idöjárástól, de föleg a fiatalok nem éltek még át hideget, igy az öltözetük, lábbelijeik is hiányosak voltak és a sziget adta lehetöségek miatt kezdetleges is, hiszen az évtizedekkel ezelött magukkal vittek már régen elkoptak, tönkre mentek. A kikötöhöz közeledve egyre nagyobb volt az izgalmuk. Végre, valahára megszünnek az ilyen irdatlan hosszúra egyáltalán nem tervezett hányattatásaik! – sohajtottak fel sokan. A kikötö külsö védögátjain áthaladva a tapasztaltabbak meglepve vették észre, hogy amolyan ázsiában használatos dzsunkák közelednek feléjük tele sötétebb börü és furcsa ruházatú, erösen gesztikuláló és ordítozó emberekkel. A szavukat sem értették, valami arab keverékre gyanakodtak. Ez a látvány lefoglalta a figyelmüket és nem vették észre, hogy az alacsonyabb épületek közül nem emelkednek ki többemeletes házak vagy akár templomtornyok, csak vékony, tühegyes építmények, de abból aztán jó sok. Egyszer csak a hangszórókból megszólalt a messzire hallatszó hang: „Allahu Akhbar...”. Döbbenten egymást kérdezgették, hogy mi van? Mi történt? Eltévesztették volna a földrészt? Hova jutottak? A hajót körülvevö dzsunkák lassan elodalogtak látván, hogy az utasok nem holmi túristák, akiktöl a bóvlijaikért búsás összegeket gombolhatnak majd le. Eléjük jött egy apró, kopott, rozsdás, rossz állapotban lévö kis motoros hajó, csoda, hogy egyáltalán fenn tudott maradni a vizen. Zászlókkal adott jelet, hogy kövessék. Elvezette öket egy félreesö helyre a kikötön belül, nem engedték a hajót a rakparthoz, le kellett eresztenie a horgonyt. Feljött a hajóra két délszaki férfi, csak jóakarattal lehetett ráfogni, hogy egyenruhában, viszont maszkot viseltek. Gondolták azért, nehogy megfertözödjenek tölük, a fehér emberektöl. Elkezdtek beszélni a saját nyelvükön, amit a hajón semelyikük sem értett, pedig mint említettem az unió különbözö pontjairól származtak. Átváltottak tört angolságra. A visszatérök izgatott kérdéseire nem igazán válaszoltak, csak annyi derült ki, hogy a kikötöi hatósághoz tartoznak. Inkább ök akarták tudni, hogy kik az utasok, honnan jönnek, mit akarnak itt és miért nem válaszoltak a rádióhívásaikra. Nagyon csodálkoztak, hogy kik a hajón lévök. Ezt röviden a kézi adóvevöikkel közölték a feletteseiknek akik azonnal karantént irtak elö a hajóra. Kérdésükre, hogy miért és hogy mennyi ideig, nem adtak választ. Az árbócra felhuzatták velük a karaténre figyelmeztetö zászlót, mintha búbópestisben megbetegedettek lennének a fedélzeten ....
tovább Minden jog fenntartva!
|
Fotómontázs: Berlini panoráma 2035
Eredeti felvétel: Albrecht Klári
kattintsanak itt, hogy a teljes PDF fájlt olvasni tudják.
vissza ennek a lapnak az elejére
vissza a fölapra
Az alábbi e-mail címen vagyunk elérhetök: