Kitörök között voltam
Cs.A.
Egy budakeszi származású katona visszaemlékezései folytatásokban
Buda, 1944. február 11.
Megjelenésének helye és ideje:
Kézirat, megjelent havonta kétszer (Nyugat-Németországban)
Füzve könyv formájában 1949-töl 1955-ig (Az elsö évfolyam elkallódott). Megörizte: Dr. Máté (Math) István és Máté Edith (született Pentei/Pfendtner), valamint a lányaik Irmi és Hédi Internetbe másolta:
A kitörök között voltam (I.) Végnélküli hosszú és súlyos napok óta vártuk és mégis meglepetésként ért a parancs 1945. február 11-én este 7 órakor: Kilenc órakor kitörés! Egész különös érzéssel fogadtam ezt az ugyancsak különös parancsot. Nagy a sürgés forgás; mindenki csomagol, készülödik. Hátizsákomból mindent kidobok, csak törüközöt, szappant és egész kevés élelmiszert rakok bele. Az idö ólomlábakon jár.
Az izgalom már pattanásig feszíti idegeinket, mikor fél kilenckor elindulunk, hogy az Ostrom utca sarkán, a Budavár kávéházban elfoglaljuk rohamhelyünket. A szörnyüséges romok között a latyakos havas egykori utcákon át itt-ott aknabecsapódásoktól zavarva egy halott és egypár sebesült veszteséggel megérkezünk rendeltetési helyünkre. Néhány nappal ezelött a német hivatalos hadijelentés a Budán levökröl úgy emlékezett meg: "Buda hös védöi még mindig tartják magukat" - Sem többet, sem kevesebbet. - Én ezt halotti jelentésnek vettem s sajnos igen soknak az is volt. Nyolc óra ötven... még tíz percünk van. Odaát 100 méterre tölünk az oroszok úgy látszik nem sejtenek semmit. Valahol a Margit körúton a nagy csendben megszólal egy golyószóró, felelnek is reá, egy kis idö után aztán szinte egyszerre hallgatnak el. Újra csönd van. Görcsösen fogom a géppisztolyom. A torkomban érzem a szívem. Milyen szerencsések a Margit körútbeliek gondolom magamban, csak 20-30 méterre vannak az ellenségtöl, könnyebben érik el mint mi. A Margit körút egyik oldala a miénk a másik az oroszoké. Itt az Ostrom utcában lényegesen nehezebb a helyzet, mert innét keresztül kell vágni magunkat a Szél Kálmán téren, ahol köröskörül minden ablakból és pincelyukból géppuskák és golyószórók tömegei merednek felénk. A házak itt már nincsenek annyira tönkretéve, mint a várban. Ha ezen az elsö gyürün valami isteni csoda folytán mégis átjutnánk hova és merre menjünk?
Piros rakétát lönek ki az oroszok. A kisérteties fényben újra az órámra nézek. Még két perc. Megfordulok, hogy még egy-két szót váltsak a mögöttem álló fiúval, de ebben a pillanatban tölünk jobbra aztán balara is megdördülnek a fegyverek. A borzalmas hangorkán belehasított a csendes éjszakába. Mi is megszólaltatjuk fegyvereinket. Ebben az örült hangzavarban a páncélököl játszotta a nagydobot dobhártyát szakító erövel a gépfegyver, golyószóró és géppisztoly ördögi lármájában. Kiugrom a kapualjból és teljes erövel rohanok, kezemben a müködö géppisztollyal. A fiú tölem féljobbra mögöttem. Valahol csörepedés van a Vérmezö utcában, bokán felüli viz hömpölyög le az úttesten, átgázolunk rajta. Az oroszok az elsö meglepetéstöl magukhoz tértek. Mintha központi kapcsolással a Szél Kálmán tér összes ablakait egyszerre világították volna ki, úgy fénylettek az orosz fegyverek torkolattüzei. A legszélsö elárusító fabódét értük el. A bódé csodáltosképpen sértetlen volt. A földre vágódom, a fiú is. Szorosan mellettem fekszik. Nagyon liheg, én is. Új tárat helyezek a géppisztolyomba, közben többen érik el a bódét, de köztük már súlyos sebesültek is. Jobbra tülünk - a percekkel ezelött általam még irigyelt - Margit körútiak szörnyü katasztrófáját látom. A Retek utca torkolata alá van aknázva és a szerencsétlenek arra rohantak. Emberi testrészek tömegével röpködnek a levegöben. Piros, zöld és sárga világító rakétákat lönek az oroszok. A legvadabb képzeletet is felülmúló pokoli látvány. Amerre most már nézek mindenütt megcsonkított holttestek. A halálhörgést elnyomja a fegyverek szörnyü lármája.
A kitörök között voltam (II.) Egy félperces lihegés után intek a fiúnak, ö megérti s egyszerre felugrunk és teljes erövel rohanunk. Öt aztán többé nem láttam, csak álmaimban és mindig zöld megvilágításban. A tölünk 15 méterre a járda szélén levö utcai körakás a cél. Többen rohanunk arra. Én másodiknak érem el. Úgy érzem, hogy fedve vagyok az orosz golyó elöl, csak a szörnyü káoszban a mögöttünk levök lövedékei csapódnak közénk. Mind többen vagyunk a körakás mögött. Az utcákon mögöttünk töméntelen ember fekszik holtan vagy sebesülten. Az elöttünk levö ház ablakából nem tüzelnek az oroszok, de jobbra tölünk annál veszélyesebben. Átugrom
a járdán és a ház falához lapulok. Torkom szakadtából többször ordítom a fiú nevét, de nem jelentkezik.
A kis utcában egy csoport orosz fut felénk. A romok, törmelékek, butordarabok és a felszakított kövek közt nem vesznek észre bennünket. Váratlanul egy közeli házból ugrottak elénk. Most egészen elöl vagyok, csak méterekre vannak tölünk. A tárban lévö mind a 32 lövedéket közéjük lövöm, a társaim is. Az oroszok egy lövést sem tudnak leadni.
Nyomban tovább mászunk az elöbb még rohanó és most már mozdulatlan orosz csoporton keresztül. Az úttesten át a házak mentén igen gyorsan kúszunk elöre. Három házzal a sarkon túl felkelek és lehajolva rohanok, itt már nem lönek ki a házak ablakaiból, elérem a sarokázat a Szél Kálmán téren a Marton gyógyszertárt. Amint visszapillantok mögöttem egy egész szép csoportot látok, amint futva jönnek a házak mentén. Elöttem az Olasz fasoron semmi mozgás. Egy különös fekete vonal húzódik keresztül az uton, mire nem folytatom az utamat, hanem bemegyek a gyógyszertárba. Pár perces megfigyelés után aztán megállapítom, hogy elöttünk vagy harminc méterre embermagasságú barrikád húzódik keresztül az utcán. Tanakodunk, mit tegyünk, minden perc drága. - Ezt megrohanni több mint öngyilkosság - állapítjuk meg valamennyien. Igen kínos perceket töltünk. Mit tegyünk, ha már eddig jutottunk, meg nem adjuk magunkat. Hát csak meg kell halni nekünk is, mert itt nem jutunk keresztül. A barrikádnak nem mehetünk. Közben mind többen leszünk, sok súlyos sebesült is itt fekszik, akik utolsó erejüket is összeszedték csakhogy tovább jussanak. Egy kisebb csoporttal a gyógyszertár Retek utca felé nyíló kidölt falán át kimászok és csúszva elérjük az utca jobboldalát. Semmi nesz, vagy mozgás a barrikád felöl. Már többen követnek, söt vannak, akik látva, hogy nekünk semmi bajunk nem történt, már átrohannak az úttesten. A barrikádról az oroszok még mindig nem lönek. Megint csak a házak mentén közelítjük meg az akadályt. Már csak méterekre vagyunk töle, ha onnét most tüz alá vesznek, valamennyien elpusztulunk. De semmi mozgás és néma csend fogad bennünket. Nyolc-tíz méterröl már látni, hogy a házfal és a köbarrikád közt egy félméteres ür van. Ismét torkomban érzem a szívem dobbanását. Másodpercek töredéke hosszú kínos perceknek tünik. Teljesen lelapulva hasoncsúszva törmelékes hólében közelitem meg a titokzatos kijárot. Egy ember csúszik elöttem, ö most éri el a nagy lyukat és most én is itt vagyok.
A kitörök között voltam (III.) Túl vagyok a barikádon. Érthetetlen módon - és a mi óriási szerencsénkre - egy orosz sem örizte azt. Igen nagyot sóhajtok. Azután érünk a térképészeti intézethez. A Margit körúton és a Széna téren nagy a csatazaj, itt minden csendes. Megmenekültünk volna? Ez a 40-50 ember itt már nem fért fel a halál szekerére? Talán mert az roskadásig tele volt. Az üres térképészeti intézetböl azonnal tovább húzódunk. Csak házról-házra megyünk. Ezeket mind üresen találjuk, igaz, hogy csak a kapualjakig jutunk és máris tovább sietünk. Érdekes, hogy ellenséggel itt ezen a föútvonalon nem találkozunk. Egy-két házzal hagytuk magunk mögött a Trombitás utcát, mikor hirtelen páncéltörö ágyukkal közénk lönek. Százötven méterre, a fogaskerekü vasútnál álló két löveg egyszerre nyítja meg ránk a tüzet. Ez a váratlan tüzelés ismét sok áldozatot követel. A járdán holttestek és súlyos sebesültek terülnek el. Azonnal behúzódunk a házakba és szorongva várjuk a váratlanúl rosszra fordult fejleményeket. A két orosz ágyú szakadatlanúl tüzel és bömbölve szórja közénk halálthozó gránátjait. Húsz percig tart ez az idegtépö tüzelés. Egy földszintes ház utcai szobájának padlóján fekszem. Vagy tizen lehetünk itten. Most veszem észre, hogy hajadonfött fagyok, hogy nincs sapkám. Ismét kockára kell tenni mindent. A szobában lévök közül egy sem tudja, hogy tulajdonképpen hol vagyunk és merre is kell mennünk. Kétségbeesett hangokat hallani.
Megrendülten térdelek a holttest mellett. A véres köpenyem kihúzom alóla és leterítem vele. Szinte irigylem, hogy ö már túl van mindenen. Ö volt az utolsó ismerösöm. Mindazok, akik most itt vannak körülöttem nekem ismeretlenek. Össze kell szednem minden erömet, hogy újra egyensúlyba jöjjek. Az életösztön dolgozik bennem, dacára a leküzdhetetlennek látszó akadályoknak. A két orosz löveg beleordít az éjszakába, de most mintha már engedtek volna a tüzgyorsaságból. Kétségbeesésemben istenkisértö elhatározásra jutok és közlöm is ismeretlen bajtársaimmal. Tervemet mindannyian helyeslik.
A kitörök között voltam (IV.) Ismét a védett rejtekhelyünkböl láthatjuk az egyenetlen küzdelmet a két ágyú és az úton keresztül futó védtelen bajtársaink közt. Vas és acél szilánkok hús és csont ellen. A pillanat töredékét is ki kell használni és egy lövés elhangzása után teljes erövel rohanni kell. Aki nem úgy cselekszik az belekerül a szórásba és menthetetlenül ottpusztul. Páran ott is maradtak az Olasz fasor kocsiútjának közepén, a zöm azonban sikerrel tette meg az útat. Húsz percet töltünk a sövénykerítés tövében, mire valamennyien összegyültünk, majd lelapulva a sövény mellett tovább haladunk a fogaskerekü vasút felé. Az ágyúk közben tovább tüzelnek, de mi most mélyedésben vagyunk úgyhogy bennünket nem is tudnának löni. Már csak méterekre vagyunk a végállomás kerítésétöl és egész közel a bömbölö ágyúkhoz. Balra kanyarodunk, hogy a ligeten keresztül a Városmajort átvágva a Kissvábhegyre húzódjunk fel a lakatlan vidékre. A park közepén túl egy kisebb magányos ház áll, teljesen üresen, ajtó és ablak nélkül. Itt megállunk, mert kint a Városmajor utcában gépkocsi és páncélos zajt hallani. Nem mehetünk tovább, egy kicsit pihenünk is, bár minden perc nagyon drága. Három fiatal katona önkéntes elhatározásból visszamegy azzal, hogy elpusztítja a két még mindig tüzelö ágyút. Aggódva várjuk a fejleményeket. Nem kellett soká várni, mert rövid pár perc után a három vekmerö vállalkozónak már halljuk a páncélökleit, melyeknek eldördülése után a két orosz ágyú elnémult. Lihegve jön vissza a három katona és mesélik, hogy oldalt és hátulról lepték meg a kezelö legénységet teljes sikerrel. A Városmajor utcában a zaj azonban nem akar elhallgatni, nekünk tehát tovább kell várni, mert másfelé most már nem akarunk és talán nem is tudunk menni. Megint kínos várakozással teli percek, söt negyed órák múlnak el. A sötét parkban egyszerre csak egy kisebb csoport közelíti meg a házat. Készentartott fegyverekkel feszülten figyeljük az óvatosan közelgöket. Az eleje már a ház elött húzódik el. Fellélegzünk, a mieink voltak, most legalább többen vagyunk. Nagy örömömre egy régi jó ismerösöm is köztük van. A váratlan talákozás öt is kellemesen meglepte. Utánuk újabb kisebb-nagyobb csoportok érkeznek, úgyhogy már vagy 150-en lehetünk. Tekintélyes erö, miért is nem habozunk tovább, hanem folytatjuk az útunkat. Ismerösömmel együtt az élen megyünk. Egy léckerítésen rést törünk és egy kis kerten, majd udvaron keresztül a zajos Városmajor utcába érünk. A lárma a fogaskerekü vasút hídja felöl hallható, két vagy több nehézpáncélos motorja lehet. De úgy látszik csak készenlétben vannak, mert a zaj nem közeledik. Csak rövid ideig lapulunk a kis udvar kijáratánál és máris folytatni akarjuk az útunkat. Páran már kint vagyunk a néptelen sötét utcán, mikor hirtelen vágtató lovasok közelednek. Hamar visszaugrunk az udvarba és újra elbújunk. A három lovas a város felöl az Új Szent János kórház felé vágtat. Nem lövünk, nem is lenne tanácsos. Most újra néptelen az utca és csak a kellemetlen motorzaj hallatszik. Gyors iramban keresztül rohanunk az úttesten és tölünk balra egy kis mellékutcába tartunk. A csak pár házból álló utcát hamar elhagyjuk és most már a mezön haladunk a Kissvábhegy meredek oldalán. Tehát túl vagyunk a városon és én teli tüdövel szívom a jól ismert budai hegyek friss levegöjét. A nagy szerencse, amely eddig elkisért a halálos veszélyekben talán ezután a kisebb veszélyekben is mellettem marad - gondolom magamban.
A kitörök között voltam (V.) Balra húzódunk, minél messzebb a házaktól, mert oroszokat csak azokban sejtünk. Meredeken tartunk a Kissvábhegy oldalán és most egy mély bevágásban fekvö úton megyünk. Mire ebböl kiérünk egy kis fennsikon vagyunk. Hosszan nyúlik el az emberkigyó, mert csak egymásután megyünk óvatosságból. Ez az eljárás nagyon helyesnek bizonyul. Az emberek felénél több van már fenn, mire balra tölünk nem messze géppisztollyal és puskával közénk lönek. Azonnal elvágódunk és a tüzet viszonozzuk. Nem soká tartott az egyenetlen harc, mert az oroszok csak öt-hatan voltak és a nagy fölény hamar elhallgattatta öket. Egy nehéz aknavetö állása volt és bizonyára sok kárt okozott ez nekünk eddig. Most ismét magányos házak közé kerülünk, az egyikböl lönek is ránk. A sötétben teljesen elvesztem tájékozódásomat és a vidék is ismeretlennek tünik. Mielött még zsákutcába vezetem az engem követöket most már nem balra, hanem jobbra kanyarodom azzal a céllal, hogy a fogaskerekü vasút pályáján folytassuk útunkat. Valamivel az Új Szent János kórház vonalán túl a vöröstéglás iskola épületénél érjük el a sínpárat. Olyan magas hó fekszik itt, hogy a síneket teljesen eltakarja. Megkönnyebbülten tekintek vissza a hegyoldalból a fegyverropogástól zajos város felé, ahol ötvenkét napon keresztül oly sok mindent átéltem. Ahol annyi könnyet és vért láttam, ahol szemtanúja voltam sok-sok szinte leirhatatlan jelenetnek. A nemes férfias tettektöl, a kiábrándító cselekményekig. Az emberi lelkek megnyilvánulásait az egyik szélsöségtöl a másikig. A legtisztább idealizmust és a gátlás nélküli aljasságot. Mert a legnagyobb életveszélyben mindenkiröl lehull az álarc és valódi énje mutatkozik. És bizony sok esetben kiábrándító az ilyen kép. Odalenn a völgyben és a Rózsadombon a csatazaj mindjobban élénkül. Úgy látszik az oroszok tartalékokat is harcba vetettek. A Déli vasút, Krisztina tér és a Gellért hegy felöl minden csendes és most a Svábhegy oldala is egészen zajtalan.
A sínpályán semmi lábnyomot nem látni a hóban. Én taposom az útat, ami meglehetösen fárasztó a majdnem térdig érö hóban. De nagy kedvvel és energiával haladok, hiszen megmenekültem a szörnyü pokolból. Átéltem mind az ötvenkét napot, amikor pedig minden egyes napon a halál kaszája olyan böségesen aratott és oly sokszor hallottam a csúnya kasza félelmetes hangját egészen közelröl. Megsokszorozza erömet az a tudat, hogy az utolsó két óra szörnyüsége már nem ismétlödhet meg és hogy most már a nagyján túl vagyok. Élénk ütemben haladunk és hamarosan elérkezünk a következö megállóhelyig, ahol kisebb kanyart vesz a pálya. Még mindig érintetlen havon megyünk, tehát oroszok nem járnak erre és mi jó útat választottunk. A lövöldözés most már tompábban hallik. Feszülten figyelek elöre, de semmi gyanús nincsen. Most veszem észre, hogy géppisztolyom tárában már csak néhány lövedék van és igy menetközben új tárat akarok elhelyezni. Ez nem nagyon akar sikerülni és el is ejtem a teli tárat. Alig tudom kikotorni a magas hóból. Ezalatt a többiek tovább haladnak és most már csak a tizedik lehetek a sorban. Jól esik a járás a már kitaposott nyomban és egy darabig nem is megyek az élre, itt legalább kiszuszogom magam egy kicsit. Jó negyed órát haladunk már igy, mikor az élenjárók egyszercsak letérnek a sínekröl a párhuzamos kocsiútra. Ott könnyebb a járás. Az úton aztán már csoportban és nem libasorban folytatjuk az útunkat. Kétségtelen, hogy sokkal gyorsabban haldunk, de járt úton vagyunk és minden pillanatban találkozhatunk ellenséggel. Miután itt ismét jól ismerem a terepet azt ajánlom, hogy térjünk le jobbra a sineken keresztül és lakatlan területen nem kitaposott útakon haladjunk, ahol jóval kevesebb veszéllyel járunk. Le is térünk a veszélyes útról és a síneken keresztül jobbra tartunk. Olyan meredek és mély árok van azonban elöttünk, hogy azon keresztülmászni nagyon bajos lenne. Állunk a meredek szélén és intünk a többieknek, hogy ne jöjjenek, mert erre nem lehet menni, mire azok tovább mennek a kocsiúton. Mi is visszamegyünk az útra. Most meglehetösen nagy csoport van elöttem. A svábhegyi szanatórium elött Városkút megállónál vagyunk, amikor az úttól jobbra és balra is egy-egy golyószóró váratlanul közénk tüzel.
A kitörök között voltam (VI.) A gyilkos tüzelésre valamennyien azonnal elterülünk. Az elöl levök közül sokan már sebesülten, vagy holtan rogynak össze. Egy kimondhatatlan belsö ösztön egy fél perccel ezelött az útról való letérésre ösztökélt. Hallgattam is erre a hangra, mert ha nem úgy cselekszem és nem megyek le jobbra a nagy árok szélére, hanem az élen maradok, minden bizonnyal ott pusztulok én is. Az elöl lévök közül aztán egyet sem láttam többet, valamennyien ott maradtak. Egészen közelröl lövik közénk a gyilkos golyókat. Hamarjában tájékozódni sem tudok, csak belefúrom magamat a hóba, mintha az is biztonságot nyújtana a lövedékek elöl. Az út szélén egészen közel hozzám egy fa áll. Oda kúszom és teljesen lelapulva fejemet a fa törzséhez szorítom. Most már megint hallom a halálhörgést körülöttem. Rémület és részvét kavarog felkorbácsolt bensömben. Nem, nem igaz, hogy az akivel egy másodperccel ezelött beszéltem, most átlött fejjel fekszik mellettem. Nem akarom elhinni, pedig a hóban mindinkább nagyobbodik a vérfolt és most már az arcom is piros hóba temetkezik. Nem mozdulhatok, mert centiméterekre tölem csapnak be a lövedékek, vagy közvetlen mellettem süvítenek el. Némelyik velökig ható fütyüléssel hatol túl rajtam.
Percekig maradok teljesen mozdulatlanúl ebben a kétségbeejtö helyzetben. A véres hó már arcomra tapad. Behúnyt szemmel, pattanásig feszült idegekkel a halálos fejlövést várom. A másodperc töredéke alatt szinte villámszerüen végig fut bennem egész életem folyamata, gyermekkorom, ifjúságom. Családomat, szüleimet látom behúnyt szemmel. Élet és halál, két mindent jelentö szó közt egy átmenet is van és én ebben az átmeneti helyzetben vagyok. Még nem haltam meg, de már nem is élek. Hiszen körülöttem már mindenki halott és most természetes, hogy én következem. A gyerekderék vastagságú fa, amelyhez fejemet szorítom most megremeg. Az orosz golyók átfurták. Az az érzésem, hogy fejbe löttek. Oda kapok. Nem, nem találtak el, csak centiméterekkel fejem mellett átlött fának jeges kérge hullott fejemre. Megkönnyebbülök, mert most a gyilkos tüzelés is elhallgat. Balra tölünk még erösen tüzelnek, de ennek a golyószórónak lövedékeit nem hallom süvíteni. Lassan felemelem fejemet és a hang irányába figyelek, de szerencsémre nem látom a torkolattüzet, tehát ez ellen fedve vagyok. De máris újra megszólal a sötétböl a baloldali tüzfegyver, amelynek közelségét csak most látom igazán. Huszonöt-harminc lépésre van csak tölünk. Ezért is oly borzalmas a hatása. Összeszorított fogakkal és visszafojtott lélekzettel várom mig újra kilövik a hevedert. A következö szünetben aztán a golyószórómban levö minden lövedékemet az ellenség felé röpítem. Még vagy hárman löhetnek bajtársaim közül ugyanabba az irányba. Egy-két ember a baloldali oroszokat lövi. Az elöttem levök közül már egy sem tüzel és a mögöttünk levök pedig nem tudnak tüzelni, mert belénk lönének. Lövéseinkre az oroszok azonnal tüzzel válaszolnak. Mozdúlni egyáltalán nem lehet. A helyzet ilyenformán ismét reménytelenné vált. Nincs más választás mint felvenni az élet-halál harcot. Még tüzelnek az oroszok, mikor nagy óvatosan új tárat helyezek géppisztolyomba. Mire kilötték sorozatukat azonnal- és most már valamelyest célozva - újra minden lövedékemet közéjük lövöm. Úgy látszik a rövid távolság az ö vesztüket okozta, mert többet nem tüzelnek vissza. Egy kis várakozás után a biztonság kedvéért megegyszer egy teljes sorozatot lövök abba az irányba, de azt sem viszonozzák. A legnagyobb megdöbbenésemre jobbra-balra tölem és mögöttem is csupa halott fekszik. Leirhatatlan szörnyü látvány. Felállni még nem merek, mert a baloldali golyószóró még szakadatlanúl tüzel. Kénytelen vagyok holttesteken keresztül mászni visszafelé. Mindkét kezem és ruhám nekem is csupa vér. Nadrágom a baltérd felett egy nagy darabon kiszakadt. Csúszva érem el visszafelé az útkanyart és látom, hogy azon a helyen, ahol egy pár perccel a katasztrófa elött álltam, ahol eredetileg keresztül akartam menni, ott most a hátullevök egymást támogatva keresztülmásznak. Követem a többit én is, mögöttem már csak páran vannak. Az utolsót még ketten húzzuk fel a meredek árokparton. Egy sebesült a budai vár korházából egy karja és egy lába van bekötve, bottal jár.
A kitörök között voltam (VII.) A nagy árok szélén végig tapogattam magam, semmi különösebb bajom. Arcomon, kezemen és ruhámon levö vér mind nem tölem származik. Nem sebesültem meg. Valami különös csoda
folytán teljesen épen kerültem ki ebböl a szörnyü helyzetböl is. A százötven emberböl legalább ötven elesett, vagy olyan súlyosan megsebesült, hogy ott maradt a véres helyszínen.
A válságos helyzetben emberfeletti ösztönnel szinte öntudatlanúl és gépiesen tudtam tölteni, löni, söt még célozni is. Az átélt izgalmak utóhatása azonban most jelentkezik. Egyszercsak
olyan nehezen járok, mintha ólomból lenne mindkét lábam. Egyszerüen nem müködnek a végtagjaim, karom is mintha megbénult volna. Leereszkedem a hóba és hanyatt fekszem. Gyorsan
húzódnak el mellettem most már az utolsók is. A felkötött karú, bottal járó sebesültnek szólok.
Letérdepel és kinyítja a zubbonyomat, ingemet és egy marék hóval mellemet dörzsöli. Érdekes, nem érzem a hideget és egészen különös állapotban érzem magam. Ápolóm aztán fogja botját és sántikálva a többi után szalad.
Rövid hanyatfekvés után megfordulok és a távozók után nézek, de még egész közel vannak amikor térdre emelkedem és minden különös nehézség nélkül talpra is tudok állni. Az elöbbi, szinte bénult állapotnak már semmi nyoma és gyors léptekkel haladok a távozók után. Egy léckerítésen ütött résen keresztül egy nagy kiterjedésü kertben haladunk. A tereppel jól ismerös haladhat az élen, mert a legkedvezöbben és a legjobb irányban haladunk. Se testi, se lelki eröm nincs, hogy újra az élre menjek, mert ahhoz le kellene térnem a kitaposott nyomokból és a magas hóban gyors iramban haladni, erre pedig képtelen vagyok. A nagy park közepén egy villa áll. Az épülettöl 30 méterre halad a csoportunk. Már jóval túl vagyunk rajta, az eleje a túlsó végén kint van az utcán, mikor a villából ránk lönek. Szerencsére nem sok eredménnyel, még könnyü sebesültünk sincsen. Bennünket azonban itt a végén kellemetlenül érint a tüzelés. Az egyik golyószórósunk egy vastag fa mögé fekszik és teljes hevedert zúdit az épület felé. Mire a tüzelést befelyezi, már én is kint vagyok a kertböl egy keskeny utcában. Csak rövid távolságot teszünk meg ezen az úton és újból egy nagy kertbe kanyarodunk. Ismét csend van körülöttünk, a városból a lövöldözés már csak egész tompán hallatszik. A nagy kertböl kiérve egy széles útra térünk. Itt ismét felzárkózik az egész menet és szinte egy csoportban haladnak az emberek. Motorzaj közeledik, de olyen gyorsan, hogy a nagy tömeg szét sem tud ugrani. Az élen máris elhangzik egy pár lövés, de utána mindjárt csend van. Öt orosz tehergépkocsi szaladt belénk, a vezetök még idejében kiugrottak és elszaladtak, az utolsó kocsi rakománya dombóvári vaj. Egyesek vesznek is belöle, én nem nyúlok hozzá. Még egy pár villa mellett haladunk el, aztán beérünk a csendes erdöbe. Már virradni kezd. Itt az erdöben már nyugodtabban megyünk mint a házak közt, itt már valóban minden fát ismerek. És különös meglepetések talán már nem nagyon érnek. Hogy a várost végképp magunk mögött tudjuk, újra reménykedünk, hátha mégis át tudjuk magunkat verekedni. Zsámbékig kellene csak eljutnunk, hosszú az út még odáig - húsz és egynéhány kilométer - addig még sok minden történhet. Hátha mégis szerencsénk van, hátha mi lennénk azok, akiknek a lehetetlenség is lehetséges lenne. Hiszen hogy eddig jutottunk, ez már maga is egy fél csoda. Hátha ennek a csodának a másik fele is teljesülöbe menne.
A kitörök között voltam (VIII.) Az útakat messze elkerülve mélyen az erdöben járunk, itt most észrevétlenül és igen gyorsan haladhatnánk, ha nem volna oly magas a hó. Majdnem térdig süllyedünk benne. Már teljesen kivilágosodott mikor balra tölünk a hegycsúcson meglátom a jánhoshegyi kilátótornyot.
Soh´se hittem volna, hogy ettöl a kilátó toronytól - amelyhez annyi emlékem füzödik, amelyet különösen kivivágítva oly sokszor bámultam gyerekkoromban - ilyen szomorú körülmények közepette fogok búcsút mondani. A nekem mindig oly kedves torony most veszélyt jelent számunkra, gyanús mozgást észlelünk rajta. El is húzunk töle jobban és megkönnyebbülök, mikor havas, zuzmarás fák végleg eltakarják szemem elöl. Jó kilátásunk van innét a város felé. Meg-megállok és visszatekintek a lesúlytó látványra. A felrobbantott hidak, a kiégett királyi palota, a teljesen szétrombolt várbeli házak sivár és szomorú képet mutatnak. Körülöttünk minden csendes, csak a távoli útakról hallani egy-egy gépkocsi zaját. Menetünk egyszer csak megakad. A Szépjuhásznétól balra benn az erdöben vagyunk. Nem messze az új víztartálytól. Ha egy kicsit lehajolok látom a nagy feketekeretü fehér táblát, amely Budapest határát jelzi. Nem mehetünk tovább, mert az úton orosz lovasság vonul Budakeszi irányába. Véget nem érö hosszú oszlop és mikor nagynehezen elvonulnak utánuk talán egy még hosszabb kocsisor következik. A fák mögött elrejtözve aggódva állapítjuk meg a kocsioszlop elvonulása után, hogy az úton a forgalom még igen élénk maradt. Mi pedig Máriaremete-Nagykovácsi felé igyekszünk, tehát át kell mennünk a forgalmas úton. Ez pedig újabb véráldozatot kíván. Egyelöre várunk, hátha mégis egy kis szünet állna be a forgalomban. Egy fatuskón ülök és igazán jól esik a pihenés. Egyszercsak megszólalnak odalenn a völgyben, Budakeszi községben a harangok. Szépen tisztán hallatszik ide hangjuk. Közel két hónap után hallok ismét harangszót. A kedves hangot lélekzet visszafojtva hallgatom és minden egyes kongatását szinte magamba zárom. Egész bensömet felzaklatta ez a hang és ebben a feldúlt lelki állapotban elhatároztam, hogy megnézem a falut. Az órámon pontosan háromnegyed kilenc van, mikor a harangok elhallgatnak. Merengésemböl a nevem hallatára kizökkenek. Ismerösöm hív egy vastag fa mögül. Itt rögtönzött haditanácsot tartanak egy ezredes és egy örnagy vezetésével. Barátom bemutat azzal, hogy én jól kiismerem magam ezen a vidéken. Valamennyien a hóban fekszünk és középen a térkép. Kék ceruzával az orosz, pirossal pedig a mi állásaink vannak megjelölve. Egy szempillantásra én is rögtön megállapítom, hogy a Zsámbék mellettei Anyácsa puszta a legközelebbi pontunk. Nekem azt a feladatot adják, hogy nézzem meg a forgalmat a budakeszi-páty-zsámbéki országúton. Ha a forgalom nem olyan élénk, mint itt, akkor a községet jobbra elhagyva Páty felé haladunk tovább. Ez nekem nagyon jól jött, egyenesen beleillett az elöbbi terveimbe. Öt önként jelentkezö katonát adnak mellém, aztán búcsut veszünk a nagy csoporttól s elindulunk a falu irányába. Nagy kanyarral az Erzsébet szanatóriumot jobbra magunk mögött hagyjuk és nemsokára már látom is az elsö házakat.
A kitörök között voltam (IX.) Túl közel mentünk a faluhoz, de az ellenség nem vett észre bennünket. Messze elkerültük most már a házakat. Oktalan gondatlanság volt ilyen közel jönni és ezt akarom jóvátenni, mikor magasan a hegyoldalba vezettem vissza a kis csoportot. Harminc-negyven méteres távközzel haladunk és igen nagy óvatossággal. Az utolsó katonát nem is nagyon látom, tehát jól rejtözve megyünk. Egy-egy jobb kilátó ponton a fák mögött meglapulva szemléltem a falut. Nagy lehetett ott a rémület, mert eddig csak szaladó oroszokat láttam. Polgári lakost csak kettöt tudtam eddig megfigyelni. Egy idösebb asszonyt és egy kicsi gyermeket. A gyerek egészen egyedül ballag az utcán, már hosszabb ideje figyelem a csöpséget. El-el tünik egy ház mögött, majd újra elöbukkan. Most egy futó orosz csoporttal találkozik a kicsi, telesen elvész a csizmák közt, majd újra egyedül halad a keritések mellett. Már több, mint két kilométert mehettünk a nagy csoportunktól, mire elértünk egy olyan pontot, melyröl az egész falut végig látni, söt azon túl is. A páty-zsámbéki országút egy részét is szépen látni innen. A forgalom ezen is igen élénk, még harckocsit is látok. Az elsö benyomásom az, arrafelé nem mehetünk. Intek a hozzám legközelebb levö katonának, hogy vissza. Félhangon szólok, hogy az elöbbi nyomokban vissza, csak a falu elején most már ne olyan közel a házakhoz menjen az utolsó, aki a hátra arc révén az elsö lett. Rövid ideig még egy fához támaszkodom, mig a bajtársaim már visszafelé mennek. Nehéz pillanatok és ezeknek a végén még nehezebb hátat fordítani a falunak, ahová pedig olyan nagyon szeretnék bemenni. Nehéz szívvel megyek a bajtársaim után, közben meg-meg állok és visszanézek a falura. Nem akarom elhinni a történteket körülöttem. Mintha csak lidércnyomásos nehéz álom volna mindez, ami most körülöttem lejátszódik.
Visszafelé már lényegesen gyorsabban haladunk a kitaposott nyomokban. Az Erzsébet szanatóriumot jól elkerülve megyünk a célunk felé. Nem messze vagyunk a szanatóriumtól, mikor hátam mögött egyszercsak lármát hallok. Megfordulok és látom amint három orosz katona úgy 150 méterre mögöttem utánunk igyekszik. Közben kiabálnak. Azzal, hogy megfordulok integetnek is felém, majd az egyik csak úgy menetközben géppisztolyával felénk lö. A lövés felveri az erdö csendjét. Mikor ismét csend lesz tisztán hallom kiáltásukat "huri, huri, huri", ez az ö hajrájuk. Most aztán mi is elkezdünk futni. Az oroszok azonban nem tágítanak és valahányszor megfordulok, mindig az az érzésem, hogy ismét közelebb vannak hozzám. A helyzet mind kellemetlenebb számomra, mert akármelyik pillanatban hátulról lelöhetnek. Egy villástörzsü fa, amelynek egyik törzse le van vágva, nagyszerü kilövö helyet kínál számomra, mögéje ugrom. Letérdepelek, a tuskóra helyezem géppisztolyom és pár nagyot és mélyet lélekzem és célzok. De még nem lövök, mert erösen dobog a szivem a megeröltetö futástól. Nagyon kifulladtam, nem tudnék már szaladni, ezért meg kell állítanom az oroszokat. Ezek közben állandó "huri, huri" kiáltással veszedelmesen közelednek. Most célzok és lövök, azt hittem biztos a találatom, de az oroszok csak jönnek mintha misem történt volna. Még csak védelmet sem keresnek a fák mögött, csak ordítva felém közelednek. Látom rajtuk, hogy részegek, úgy gesztikulálnak karjukkal, no meg józanúl igy nem is közlekedik ember. Minden erömet összeszedem, hogy urrá legyek idegeimen, de a következö lövés sem talál. Mintha meg volna átkozva fegyverem, kezem és szemem is, nem találom el az összhangot. Már jó közel van a három orosz mikor újra és most már sorozatot lövök feléjük. Ezzel végre megállásra kényszerülnek és valamennyien lefeküdnek.
Figyelem! A "Kitörök között voltam" folytatása a következö néhány bekezdés alatt található. - - - - - - Kapcsolódó érdekességek: - Ebben az idöben Budakeszin tartózkodhatott már Tasnádi (Tiszecker) Vince, Klári édesapja, akinek az egységét Buda ostromakor pont a Várba vezényelték. A katonakönyvébe a következö bejegyzés áll: "Csapatát elhagyta és hazament. 1944. december 25." Ez azért különös, mert általában a katonaságnál minden parancsra történik. Behívó-, kivonulási-, összetartási-, leszerelési parancs és lehetne sorolni. Az, hogy elhagyja a csapatát Rejtö Jenö könyveire emlékeztet és önkéntességre vall, valamint hogy hazamegy, az végképp nem katonai szóhasználat, hiszen a sereget általában nem érdekli, hogy hová távozik az általuk elbocsátott egyén. - Esterle J., aki a faluból nézve jegyezte fel ezt a tüzpárbajt... Értesítö, IV. évf. 2. szám 1951. jan. 15. Egy nagyfalu lakosságának sorsa (Budakeszi) VI. rész. Részlet:
Végre úgy tíz óra felé futótüzként terjed a faluban a hír, hogy Buda védöserege kitört az ostromgyürüböl. Ezért áll tehát készenlétben az orosz katonaság! Röviddel a hír elterjedése után a falu északi végén húzódó erdö felöl heves tüzharc zaja hallatszik. Oroszaink idegessége szemlátomást növekszik. Bennünk meg a halvány reménysugár ébred. A harcizaj mintegy negyedóráig tart, majd ismét csend borul a vidékre. Végre az oroszok is beismerik, hogy nagyobb támadást várnak és emiatt helyezték öket készültségbe. Most már mi is izgatottan várjuk azt a percet, amikor saját katonáink feltünnek falunk határában." Értesítö, IV. évf. 4. szám. 1951. febr. 15.
- - - - - -
A kitörök között voltam (X.) Az egyik orosz feltérdepel a hóban és hadonászva öklét rázza felém. Ez ugyan számomra nem veszélyes, de azért ennek a karmaiba nem szeretnék kerülni, mert nagyon dühösnek látszik. Bajtársaim az elöbbi viaskodásomban nem jöttek, de nem is jöhettek segítségemre, mert igen elmaradtam tölük. Most a lövöldözés után megfordulok és látom, amint nagy irammal már igen messzire rohannak. Önként jelentkezök voltak erre a vállalkozásra, ezért az elsö szempillantásra nem tudom megéreni ezt az igen gyors menekülést a három orosz elöl, amikor mi hatan vagyunk. És különösen most, mikor üldözöink már nem is követnek furcsa nekem ez a nagy sietség. De nem kell soká tépelödnöm ezen, mert most ismét hallom a huri, hurit. Nem az elöbbi üldözöim ordítják a harci jelszót. Az ö irányukból csend van, csak az egyikük ordít valamit, de már nem a huri, hurit.
Balra tölem lent a völgyben vezetö út mentén áll egy Szent Antal szobor és annak az irányából hangzik most az újabb csatakiáltás. Vagy harminc orosz közeledik abból az irányból. Bajtársaim tehát ezeket vették észre és ez elöl a túlerö elöl menekülnek. Igaz, hogy új üldözöink jóval messzebb vannak, mint voltak az elöbbiek, ezzel szemben tizszerannyian vannak. Itt valóban csak a menekülésnek van helye. Minden erömet össze kell szednem, hogy a magas hóban gyorsan tovább jussak. Az oroszok most nem mögöttem, hanem tölem balra vannak, hogy tölük távolodjam az eredeti útiránytól eltéröen jobbra, fel a hegynek kell futnom. Peig egyenesen kellene haladni, hogy a nagy csoportunkat elérjem. Nem tudok messze futni, mert hamar kifulladok és igy gyors lépésben haladok. Az oroszok kényelmesen követnek és egyáltalán nem sietnek. Mindinkább távolodom tölük. Valahányszor megfordulok mindig nagyobbnak találom a köztünk lévö távolságot. Ennek azonban nem tudok sokáig örvendezni, mert üldözöim megnyítják a tüzet. Körülöttem a fákról és a bokrokról potyog a hó és a zuzmara. Kellemetlenül hangzik a lövedékek koppanása a fatörzseken. Csak lehajolva és a vastagabb fákat fedezéknek használva tudok haladni. Mindig szorongató érzések között ugrom ki egy-egy fa mögül, hogy rövid távolság után lihegve egy másik mögött keressek menedéket. Az orosz géppisztolyok csúnya hangját többszörösen adja vissza az erdö. Tehetetlen vagyok és csak a puszta szerencsémre bizhatom az életem ebben az igen veszélyes golyózáporban, csak szerencse dolga eltalálnak-e vagy sem. Majdnem teljesen kimerülten, de sértetlenül értem el a jánoshegyi szerpentin utat. Itt egy pár percig ki kell pihennem magam és aztán lassú léptekkel haladok a hótól megtisztított uton. Az
oroszok most már igen messze vannak tölem és a tüzelésük is megritkult. Az uton lefelé kell mennem és rövid idö után megint van annyi eröm, hogy ismét futásba kezdhetek. Az ellenséget egy pár perc
után már nem is látom és az egyik kanyarban két bajtársamat veszem észre, amint felém intenek.
Beszámolóm alapján az a nézet alakul ki, hogy a forgalmas kocsiúton át kell magunkat vágni, még pedig haladék nélkül.
A kitörök között voltam (XI.) Több kisebb-nagyobb csoport csatlakozott idöközben hozzánk, ugyhogy ismét vagy 200-an lehetünk. Az emberek fele van csak felfegyverezve, mert a másik része sebesült, akik felkötött karral, bepólyázott fejjel, vagy bekötözött lábakkal botok segítségével vánszorognak csak. Majdnem valamennyien régebbi sebesültek, akik a budai vár pincéiben berendezett ideiglenes kórházakból jöttek el eddig kockára téve életüket, mert semmiképpen sem akartak orosz fogságba kerülni. Nem is nagyon illö ide a kórház szó. Hiszen az a legprimitivebb követelményeknek sem tudott megfelelni. A súlyos amputáltak szorosan feküdtek ott egymás mellett a földön. A köpadlózaton felterített szönyeg volt az ágy. Párna, takaró nem volt, köppenyével takarózott mindenki és véres ruhája volt rendszerint a fejpárnája. A seblázban fekvö betegek lázas szemekkel állandóan vízért könyörögtek. Az pedig nem volt. Az étkezés csak lóhúsból állott, de az sem volt kielégítö mennyiségben. Az ostrom utolsó napjaiban a zsúfoltság már türhetetlenné vált. És ebböl a pokolból menekült aztán, aki tudott. A szerencsétlenek jó része elpusztult a Szél Kálmán téri, az Olasz fasori acélzáporban. Akik itt vannak most körülöttem valamennyien meggyötörten, de reményteljesen nézik az uton a forgalmat.
Nincs sok idö a tétovázásra, mert minden perc veszteség számunkra. A gyors elhatározást mindjárt tett is követte. A 200 ember benn az erdöben párhuzamosan az uttal széles vonalban áll fel. Odalent az uton most csak három kocsit látunk, amint lépésben haladnak Budakeszi irányában. Az elsö kocsin két, a másik kettön pedig csak egy-egy orosz ül. A mi csatárláncunk igen elnyúlt, az egyik széle a budapesti határárok menti viztartálynál, a másik pedig a kétszáz méterre lévö útkanyarnál van. Egy ideig még a vonal közepén maradok, mig megbeszéljük hamarjában a további útvonalat. Rövid habozás után aztán elhatározom magam és a baloldalra a viztartály mellé megyek. Ekkor már mindenki elfoglalta a kiindulási helyet, megadott jelre egyszerre futólépésben rohanunk az út irányába. A kocsizó oroszok észrevesznek és rémülten csapnak a lovak közé. Vágtatva hajtanak fel az emelkedésen, de csak az elsö két kocsi. Az utolsó kocsis ijedtében jobbra kanyarodik az onnan nyiló Mária Remete felé vezetö lejtös útra és azon robog kocsijával nagy gyorsasággal lefelé.
Kár volt nekik ilyen nagyon sietni, mert egy lövés sem hangzott el. Senkinek közülünk nincs támadó kedve. Mire az elsök elérik az útat az teljesen üres és egy orosz sincs rajta. Hosszú ideje lessük már az útat, de a forgalom eddig egy másodpercig sem szünetelt - és most mikor mi tesszük rá
lábunkat valami különös véletlen folytán az út egészen üres.
Öt-hat méterröl repesz gránátokat lönek közénk. Közevetlenül a viztarály drótkerítéses bejáratánál egy vastag fa mögé vetödöm. Pusztító gyilkos hatása van az orosz fegyvernek. A tragikus esemény pillanatok alatt játszódik le. Az orosz gépkocsi már el is tünt de én még mindig fegyverropogást hallok. Most veszem észre, hogy még egy páncélos gépkocsi tüzel ránk, ez azonban nem követte a másikat, hanem a kanyarban megállt és onnan szórja végig repeszeivel a katonákkal teli utat, miközben lövöldözve lassan hátrál és pár perc után a kanyarban megint eltünik. Halottakkal és sebesültekkel van tele az út, a mellette húzódó árok és az erdö széle is. Szörnyü katasztrófa. A lehetö legrosszabbkor szaladt közénk a két páncélos gépkocsi. Szomorú szívvel hagyjuk ott halott és sebesült bajtársainkat. Kénytelenek vagyunk otthagyni, hiszen a sebesültek annyian vannak, hogy minden épen maradtra jutna egy. Itt a legjobb akarat sem tud segíteni.
A kitörök között voltam (XII.) Hosszú libasorban Nagykovácsi irányában haladunk az erdöben. Mindig az az érzésem, hogy az oroszok üldözöbe vesznek. Számukra ez igen könnyü lenne, hiszen a magas hóban ott van a nyomunk. Már jó messze vagyunk az uttól, üldözöknek azonban semmi nyoma sincsen. Minden utat, még a legkisebb ösvényt is gondosan kerülünk, nehogy ellenségbe ütközzünk, mert egy ilyen találkozás mindig életekbe kerül. Az eddig megtett tiz és egynéhány kilométer súlyos váráldozatokba került. Még visszagondolni is rossz az átélt borzalmakra, a súlyos veszteségekre. Észrevétlenül, az ellenséggel nem találkozva és minél gyorsabban haladni a fö célunk. Azonban a gyorsaság rovására a biztonság érdekében a legnehezebb utakat választjuk. Egy meglehetösen magas hegy legmeredekebb oldalán mászunk fel. Vannak egyes terepszakaszok, amikor csak egymást húzva vagy tólva tudunk felfelé mászni. A nehézségekkel alig tudunk megbirkózni a köztünk levö sok sebesült miatt. Az igen meredek hegyoldal még az ép embert is nehéz feladatok elé állítja és emberfelettit követel a sebesültektöl. Csigalassúsággal haladunk, mikor pedig valamennyien nyilsebesen repülni szeretnénk. A lassú elörejutást azonban nagyban kárpótolja a biztonság, a veszélnélküliség érzete. Mély csend honol körülöttünk az erdöben. Jól esik a behavazott erdö üdítö csendje. Az ember el sem hinné, hogy pár kilométerre e helytöl minö élet-halál harc folyt,.... nem hinné, ha maga is nem onnan jönne és nem látná itt körülötte a bepólyázott fejü, felkötött karú sebesülteket. Soká tart amig az utolsók is felmásznak a hegytetöre, ahol kénytelenek vagyunk egy hosszabb pihenöt tartani. Mindenki leheveredik a hóba, mert most már valamennyiünkön a fáradtság nyomai mutatkoznak. Éhesek vagyunk, hisz egy napja már nem ettünk. Ez eddig nem is nagyon jutott az eszünkbe, igaz, hogy étkezésre nem is volt alkalmunk. Ismerösöm köpenyén fogyasztjuk el ketten a nálam levö kevés élelmet. -Vajon hol és mit eszünk a legközelebbi étkezésnél? - mondja barátom. Eszünk-e még az életben, vagy ezek voltak az utolsó falataink? Kérdés, melyre választ adni egyikünk sem tud. Már közel félórája pihengetünk, amikor egy alacsonyan szálló repülö motorjának zúgása veri fel az erdö csendjét. Azonnal mindenki elrejtözik. Nem vett észre bennünket, mert tovább repült és egy-két kilométerre tölünk elkezdett körözni. Ez tehát minket keres. Néhány kör lerepülése után visszafordul, de már messzebbre van tölünk, mint jöttekor. Ezen is szerencsésen túl volnánk,
Már éppen készülödünk a továbbmenésre, mikor ismért halljuk a repülö zúgását. Újra mindenki elbujik a fák tövében. A repülö nagyjából az elöbbi útját ismétli, majd eltünik. A motorzaj megszünte után azonnal folytatjuk az utunkat. Jó ideig még fennt a magas tetön haladunk, ahol mindinkább ritkulnak a fák és csak cserje és borókafenyö bokrok tarkítják a terepet. Szép kilátás nyílik innét tölünk északra húzódó bécsi müút egyik szakaszára. A kitörök egy csoportja abban az irányban is kisérletezett, amit csak most tudunk meg. Több ellenséges repülögép fedélzeti fegyverekkel az országútat és annak környékét lövi. Ez már igen messze van tölünk és a lövöldözés csak egész tompán hallik ide. Az idö azonban kitsztult és mi jól látjuk a héjják módjára le-le csapó orosz repülöket. Ismét gyors iramban haladunk, mert lejtönek is megyünk és számunkra igen kedvezötlen a mostani terep. Megkönnyebbülten búcsúzunk a hegyek mögött lebukni készülö naptól, azzal a reménnyel, hogy talán mire szemünk elé kerül túl vagyunk mindenen.
A kitörök között voltam (XIII.) Különös gondolatok és érzések dúlnak bennem, miközben a magas hegytetöröl a lebukni készülö napot nézem. Olyan az, mint egy nagy vörös korong. Nyugodtan nézhetek bele, nem vakít, nincs ereje akárcsak nekünk. Most már óráról órára gyengülünk. Nem volna olyan nagy a probléma, ha teljes eröben mentünk volna neki a vállalkozásnak. A közel két hónapi ostrom azonban nem minden nyom nélkül telt el. A súlyos harcok nehézségeit, a szükre szabott élelem adagok és a vizhiány csak fokozta. Igy hát meglehetösen gyenge testi erövel indultunk neki tegnap, életünk legnehezebb útjára. Gyenge szellö kerekedik, amely nyugat felöl felhöket hoz. Közben hamar sötétedik és nemsokára lassan hull a hó. Ismét csendes erdöben haladunk. Olyan messze vagyunk már, hogy semmiféle zaj nem ér el eddig. A nagy sötétségben csak iránytü segítségével tudjuk betartani a nyugati menetirányunkat. Valamelyik kisebb csoport, amely még a vámépület közelében csatlakozott hozzánk, magával hozott három hadifoglyot is. Megszeppenve halad közöttünk a három orosz, az egyik közülük építésznek mondja magát és törve beszéli a németet. Nyugodtan és csendesen válaszol a kérdéseimre, mert valahogyan a közelembe sodródott. Nikolajewbe való, felesége és két gyereke van. Napokban kapott tölük levelet. A fényképüket is ideadja nekem, de a nagy sötétségben mitsem látok belöle és visszaadom neki.
Éjfél már jóval elmúlt, mikor pihenöt kell tartanunk. Hosszan elnyúlt már a menet, igen sokan közülünk már csak vonszolják magukat. Egy irtáson telepszünk le. Eldöntött fatörzsek, itt-ott már összerakott hasábfa mutatja, hogy favágok félbehagyott munkahelyén vagyunk. Becslésem szerint a Telki-Budajenö községektöl északra elterülö erdös hegyekben lehetünk. A nagy sötétségben azonban csak méterekre látni és igy tájékozódni nem igen lehet.
Egy ledöntött vastag fatörzsön helyezkedem el és lábam alá két hasábfát rakok, most hogy nem mozgok érzem csak igazán, hogy cipöm teljesen átázott és csurom viz a lábam. Le kell venni a cipöt. Az átázott börfüzöket gémberedett újjaimmal csak nagy kínnal tudom kibontani. Harisnyámból csöpög a viz, ezért leveszem és eldobom. Hátizsákomból szárazat veszek elö, azt felhúzom, de elötte törülközövel szárazra dörzsölöm a lábamat. A törülközöt aztán a lábamra csavarom és másikkal pedig födetlen fejemet takarom be. Soká tart ez a müvelet és mire mindennel elkészülök már csend van körülöttem. Mindenki alszik, csak itt-ott látni a sötétben egy-egy alakot imbolyogni. Nagy pelyhekben sürün hull a hó, csendben pihen a maroknyi kis csoport. Ezek volnának tehát a szerencsések, akiknek a nagy kaland sikerült? - Legalább is eddig sikerült. Azonban a nagy kérdésnek már a legközelebbi órákban el kell dölni. Kinek mi van beirva a sorskönyvébe? Jó, hogy azt meg nem foghatjuk és lapozgathatunk benne. De jobb igy ahogy van, hogy nem látunk a titokzatos jövöbe. Gondolatok kavarognak bennem miközben úgy érzem, hogy testi és lelki eröm is elhagyni készül. Fejemet a térdemre fektetett fegyveremre hajtom. Alszom is, meg nem is.
A kitörök között voltam (XIV.) Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy vajon ki vághatta azt a fát, amelynek a törzsén most ülök. Ez szinte rögeszmévé vált bennem, mintha most ebben a helyzetben ez lenne a fontosabb problémám. Úgy tünik, mintha már nem lennék egészen ura idegeimnek. A belsö ösztön mintha már valami rosszat sejtene. Eddig nem ismertem azt a különös félelemhez hasonló érzést, amely lassan úrrá lesz bennem. Nem éreztem legalább is ilyenformán még ott sem, ahol közvetlen mellettem esek el bajtársaim. És most itt ebben a csendes erdöben, ahol nem bánt senki, ahol békésen pihenhetünk, itt akar a belsö egyensúlyom meginogni?
Egyszercsak valaki megrázza a válam. Hamarjában azt sem tudom, hogy hol vagyok és tulajdonképpen mi van velem. Tehát mégis csak aludtam. Jó pár másodpercig tart, mig megértem, hogy mit akarnak és válaszolni is tudok. Furcsán nézhetek ki a törülközövel a fejemen és furcsa lehetett elsö mondatom is, mert barátom, aki felrázott kacag rajtam. Majd csúnyán összeszid, amikor észreveszi, hogy a cipö nincs a lábamon. Tényleg vétkes könnyelmüség volt tölem a cipöt lehúzni, mert mi lett volna, ha hirtelen meglepnek. Sietve húzom fel a bakkancsom melyböl elöbb kikaparom a havat.
De távolabbról fegyverek torkolattüzét látni és tompán hallani a lövések zaját is, amely sokszor percekig hallgat, aztán újra kezdödik. Ez már az arcvonal, oda igyekszünk, ez a cél. Ez a látvány újra eröt önt belém, visszajön a már-már elveszett önbizalom, még egy nagy akadály, egy nagy hajrá és egy adag szerencse s túl vagyunk mindenen. Azonban igazán örülni, úgy ahogy illene nem tudok. Érthetetlenül nézek bele a sötétségbe és akárhogy próbálom figyelmemet összpontosítani nem tudok eligazodni, nem tudok támpontot találni, hol is lehetünk. Becsukott szemmel még el tudom képzelni, sejteni, hogy merre vagyunk, de ha a megvillanó gépkocsi-fényszórók után akarok tájékozódni, teljesen belezavarodok. Ezt meg is mondom barátomnak és a velünk levö örnagynak. Mindkettö csalódottan veszi tudomásul az én kudarcomat, hiszen minden reményük bennem volt és építettek az én helyi ismereteimre. Magam is röstelkedem, de tehetetlen vagyok ebben az átkozott sötétségben. Majd kijelentem nekik, hogy nagyjából sejtem merre vagyunk és vállalom is, hogy tovább vezessem a csoportot dacára a koromsötétségnek. Rövid vita után lekuporgunk a hóba és az örnagy köpenye alatt a térképtáskáján öngyújtó világánál megmutatom a helyet, ahol szerintem most vagyunk. Ö pedig egész más helyre mutat. Miután vélt igazunkat sem ö sem én bebizonyítani nem tudjuk a meddö vitát a rangkülönbségre való tekintettel abbahagyom. Mire visszaérkezünk a csoporthoz, ott már vége van a pihenönek, készülödnek a továbbmenetre. A havazás közben lényegesen alábbhagyott de még mindig vaksötét van. Még mielött elindulunk egy százados nagyjából ismerteti a helyzetet és pár lelkesítö és biztató szót szól a katonákhoz. Ügyesen beszél és szavai jó hatást keltenek az emberekben. Az órám háromnegyed hármat mutat.
A kitörök között voltam (XV.) Az utolsó kisérletnek megyünk neki, nemsokára válszt kapunk a nagy kérdésre. Igy vagy úgy, de eldöl a sorsunk. Némán halad a hosszúra nyúlt csoport. A vezetést egy örnagy veszi kézbe, a barátom is, én is mellette maradunk. Most tudjuk csak meg, hogy egy magasrangú tiszt is itt van közöttünk és az adott parancsot az örnagynak a vezetésre. Az elöttünk fekvö arcvonalról már tisztán hallani a fegyverek ropogását. A zaj mind jobban közeledik. Lejtön lefelé vezet az utunk és ezért gyorsabban haladunk. Egyszer csak megtorpanunk. Nem messze tölünk motorzaj hallatszik. Nem kell lefeküdnünk, mert még igen sötét van és nem látnak bennünket. Húsz-harminc méterrel elöttünk vezethet az országút, már tisztán hallani a harckocsi hernyótalpának csörgését. Még mielött a vasszörnyeteg közelünkbe érkezne egy gépkocsi fényszórója villan fel közvetlen elöttünk. A fény hamar elalaszik, de azért a pillanatokig tartó világsságban látjuk, hogy az erdö szélén vezet az út és annak túlsó oldalán már szántóföldek vannak. Minden be van havazva és a fekete csikok húzódnak a friss hóban, gépkocsik és páncélosok nyomai.
Alig tünt el a fénycsóva és a páncélos zaja már közvetlen elöttünk hallatszik. Hatalmas szerkezet lehet, mert a mellettem levö vastag fa is beleremeg s ágairól hull a hó. Még el sem ült a zaj, mikor egy újabb páncélos közeledik, ez is olyan lassan halad mint az elözö. Hosszú kínos perceken át vonulnak egymás után a harckocsik. Feszülten figyelünk, hallgatjuk a szünni nem akaró kellemetlen zajt. Egyszercsak azt hisszük, hogy az utolsó is elvonult elöttünk, mikor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy csak egy rövid szünet állott be. Egy egész csorda vonul az úton, amelyen pedig nekünk keresztül kell menni. Végre ismét csend van és mi éppen folytatni akarjuk utunkat, mikor az ellenkezö irányból tünik fel egy gépkocsi fénye. Ezután pedig ismét két harckocsi közeledik. Drága idöt kellett itt elpocsékolni, igen fontos órát vesztettünk eddig. Ha nem kellett volna megállnunk, már jóval közelebb lennénk célunkhoz. A sötétség leple alat, még virradat elött keresztül vághatnánk magunkat az utolsó vonalon. De most már 4 óra is elmúlt, nem tudjuk megtenni a hátralévö utat, hogy ki ne virradna, hogy az ellenség észre ne venne. Ismét össze kell ütköznünk, újra halottak és sebesültek maradnak majd a hóban. Miután az uton a forgalom nem akar szünetelni, örnagyunk elredeli a visszavonulást. Párszáz méterre megyünk vissza az erdöbe, ismerösöm meg én is próbáljuk más elhatározásra birni. A mi elgondolásunk, hogy nem szabad egy métert sem visszamenni, mindig csak elöre ha máskép nem hát egyenkét kell átszivárognunk az uton, de keresztül kell menni rajta. Az örnagy azonban nem tágit és elhatározása mellett marad. Barátommal azon tanakodunk, hogy mi ketten neki vágunk az utnak. Vezetöre most itt úgy sincs szükség, már mindenki látja és tudja, hogy merre kell menni. Rövid tusakodás után azonban elhatározzuk, hogy maradunk. Osztozunk a többi sorsában. Az örnagy terve, hogy nappal meghúzódunk az erdöben és este a sötétség beálltával mindenki pihenten megy neki az utolsó utszakasznak. Egy szakadékos terepet találunk, ahol valóban jól elbujik mindenki. Már hajnalodik, mire búvóhelyünket berendezzük. Egy kis helyen én is eltakarítom a havat, elhelyezem a hátizsákom és letelepszem. Önkéntes vállalkozókból több helyen örség áll fel, nehogy meglepjenek itt az árokban. Hosszú lesz ez a mai nap, de most már nincs mit tenni, mint nyugodtan ülni és várni. Várni mig újra sötét lesz. Az órámon a másodperc mutatót nézem. Úgy tünik, mintha az nem is mozogna. Tiz óra felé a nap is elöbujik a felhök mögül és körülöttünk eddig semmi nem is történt. Ha estig ilyen nyugodtan marahatunk, akkor igaza volt az örnagynak, hogy ide vissza parancsolt. De soká lesz még sötét és addig meg sok minden elöfordulhat. Délután háromnegyed kettö van, mikor az erdö csendjét hirtelen lövések verik fel. Nem messze tölem löhetnek, mert a géppisztolyok hangját igen élesen hallom. De csak rövid ideig tart a lövöldözés s után ismét csend van. Az egyik örségünk vette tüz alá a felénk közeledö orosz járört, tehát keresnek bennünket és most már meg is találtak. Közben kitudódott, hogy az éjszaka a két orosz foglyunk megszökött. Nagy könnyelmüség volt nem megkötözni öket, mert nyilvánvalóan ök árultak el bennünket. Úgy tünik, hogy most a szerencse csillagunk lehunyt. Ha nem fedeztek volna fel, akkor nagyobb reménnyel néznénk a jövö felé, de igy bizony kétségeink vannak. A lövöldözés óta nem telt el egy óra sem, mikor egyszercsak hatalmas robbanás rázza meg a levegöt. Nem messze tölünk akna csapódott be. Vastag fatörzseket úgy ketté szelt, mintha fürésszel vágták volna el. Az elsö robbanást azonnal másik is követi, az azonban messzebbre esik tölünk. Nehéz aknákat lönek közénk az oroszok. Azonnal széthúzódunk. A hatodik belövésnek már halálos áldozatai is vannak a sok sebesült mellett. Most aztán felbomlik a rend, mindenki megy amerre lát, az aknák pedig szakadatlanúl köztünk robbannak. Mind több a halott és a jajgató sebesült. A köztünk lévö tábornok oldalát csúnyán felszakítja egy szilánk. Emberei tovább akarják vinni, de ö tiltakozik és óvatlan pillanatban pisztolyával föbe lövi magát. Öt lépésnyire tölem játszódik le a tragédia. A hó mindenüt vörös a vértöl. Iszonyú süvités közben robbannak a halált okozó aknák. Egy tuskó mögé bujok, majd pedig futásnak eredek én is, mint a többiek. Egyszercsak közvetlen mellettem dobhártyát repesztö robbanás.... Mikor kinyitom a szemem, már csend van körülöttem. Nem tudok mozdulni és olyan nehéz a szemhéjam, hogy ismét becsukódik. Úgy érzem mintha fejem helyén méhkas lenne. Nem tudom mennyi ideje fekszem már itten. Egyáltalán nem tudok gondolkodni és semmit sem tudok magamról. Nagy nehezen másodszor is kinyitom a szemem és az éppen lebukó napot látom. Úgy érzem magam, mintha agyam és minden végtagom megbénult volna.
Késöbb érzem, hogy valaki a karomat rángatja, mikor ismét kinyitom a szemem látom, amint egy orosz mellettem térdepelve a karóramat csatolja le. Lassan magamhoz térek, csupa vér vagyok. Az orromból sok vér folyhatott, mert arcom, ruhám és mellettem a hó nagyon véres. A bal lábam pedig ugyancsak csupa vér. Bokám felett szilánk van bennem. Egy közelemben ülö katonának intek, aki kihúzza a csunya vasdarabot és hevenyészve be is köti a sebet. Mint a hangyák annyian vannak körülöttünk az oroszok. Mind el vannak foglalva a halottak és sebesültek kifosztásával. Hozzám ismét jön egy, aki magyarul és németül is kérdi: óra van, óra van? Fejemmel nem-et intek. De azért alaposan kikutat. Elveszi késemet, pénztárcámat, irataimat és fényképeimet. Az utóbbiakat nem akarom neki odaadni, mire fenyegetöen a géppisztolyához nyúl. - - - - - - - - - - - Igy kezdödött a hadifogságom. Cs. A. * * * * * * * * *
Az ÉRTESÍTÖ füzetekben szokásos volt, hogy a legtöbb cikk szerzöje a nevét csak kezdöbetükkel jelölte. Ma már nem lehet kideríteni a valódi okát. Nekem az a
meggyözödésem, hogy nem akartak szabad véleménynyilvánításukkal, történeteik kendözetlen leirásával az otthon maradt családtagjaiknak, rokonaiknak kellemetlenségeket okozni, hogyha véletlenül
egyik másik füzet mégis valahogy hazajutva a politikai rendörség kezébe kerülne.
Albrecht György
Figyelem!Ennek a történetnek a folytatása ugyanezen a honlapon és ugyanettöl a szerzötöl "Hadifogságba"; eredeti címe "A budakörnyéki hegyektöl Foksani-ig",valamint a "Szögesdrótok mögött"; eredeti címe "Élet a kolhozban" (szovjet fogolytáborban).
|
vissza a ennek a lapnap az elejére
vissza a fölapra