Verduni körút, Franciaország
2016
Verdun-töl mintegy 10 kilométerre lévö Douaumont eröd (részlet)
Fotó: Albrecht Klári
ACHTUNG! Die deutsche Übersetzung des Reiseberichts befindet sich nach dem ungarischen Text!
Bitte hier klicken! 
Verdun [Verdöa] körút
Teljes hossz kb. 150 km
Vauquois [Vokoa] – Montfaukon [Monfukon] d´Argonne – Varennes [Varen]- Romagne[Romanj]-sous-Montfaucon - Herméville[Ermövil]
-en-Woëvre – Vaux [Wo] - Fleury[Flöri] - Douaumont [Duomo] , Szent út (Voie Sacrée)[Voa szakre]
Szerettünk volna képet kapni Verdunröl, az elsö világháború Sztálingrádjáról hiszen hiába tanulmánozzuk a térképeket az mégiscsak
töbet segít, ha látjuk is a helyszínt. Azt már az útra való felkészülésünknél megállapítottuk, hogy nem Sztálingrád volt abban
|
|
| Verdun és környéke
Forrás: Clausewitz-Magazin
|
|---|
az értelemben, hogy nem maga a város volt az események közpotnjában, hanem az azt körülvevö erödrendszerek. Persze ez nem azt
jelenti, hogy a németeknek nem lett volna céljuk Verdun bevétele, csak éppenséggel nem sikerült nekik.
Az utóbbi idöben utazásaink során nem sok szerencsénk volt az idöjárással. Mindig mident teljesítettünk, nem hátráltunk meg,
de a fotózáshoz szükséges fény nem jött mindig össze, legtöbbször borus, esös idöben fényképzett Klári, ami persze szürke
képeket eredményezett. Hát itt nem lehetett panaszra okunk. Söt! Az év lehetséges legmelegebb napjaira sikerült tervezni
az utat. 37 fok volt a leghüvösebb hömérséklet árnyékban. A felvételeknél inkább arra kellett figyelni, hogy el ne égjenek
a túl sok fény hatására.
Szenvedtünk a kánikulától, de arra gondoltunk, hogy az itt harcoló fiatalembereknek ugyanezt ki kellett birniuk évekig,
söt a szörnyü hideget is, esöt, vihart, térdig érö sarat, közeli ismeretséget patkányokkal és tetvekkel miközben hullott
a nyakukba a halált hozó gránátzivatar, golyózápor, ellenséges támadások, szuronyok, kézigránátok és még lehetne sorolni
a gyilkos eszközöket. Mi meg békésen, ha tikkasztó höségben is, de félelem nélkül sétálhattunk azokon a területeken, amit
hajdanán százezrek vére áztatott.
Ahogy említettem a németek haditervében szerepelt Verdun citadellájának elfoglalása. Amikor 1916. februárjában megkezték
a gyalogsági támadás elökészítését a német tüzérség alapos munkát végzett. Minden kalibert bedobtak a kisebbektöl a 42 cm
átméröjü hatalmas ágyuig, amikkel a 20-25 kilométerre lévö Verdunt is elérték. Nagyon hamar romhalmazzá vált a Maas folyó
partján fekvö városka. Az összes hidat is eltalálták, pedig nem látták a célt, nem is tudták megfigyelni a becsapódásokat,
csak nagy mennyiségü lövedék hozta meg az eredményt. Nem akarok számokat említeni, de az biztos, hogy milliószámra
használtak fel gránátokat. Ez volt az elsö olyan háború, ahol a tüzérség fontosabb szerepet kapott. Az elsö világháborút
az anyag csatájának is nevezték, mert irdatlan nagy mennyiségü hadianyagot emésztett fel az emberáldozatok mellett.
|
|
| Douaumont eröd (részlet)
Fotó: Albrecht Klári
|
|---|
A várostól észak, észak-keletre elhelyezkedö német hadseregek és a város között volt többek között Franciaország akkori
legnagyobb erödje, a Douaumont is, de kisebb közbensö eröditmények, állások is akadályt jelentettek a német elörenyomulásnak.
Mint késöbb látni fogjuk a franciák el is tudták kerülni Verdun elfoglalását. El lehet képzelni milyen lehetett a francia
védök helyzete ilyen nagyerejü tüzérségi ösztüzben. Az erödökön kivül is szép számban épített lövészárkokban, harci
állásokban tehetetlenül figyelték a fejük felett elhúzó lövedékek iszonyú hangját és a feléjük egy közelebb kerülö
tüzhengert. Ez a taktika úgy igyekezett belöni a védelmi vonalakat, hogy szinte méterenként emelték az ágyukon a távolságot.
A francia lövészárkokban látták, hogy milyen messze robban tölük az elsö, a második, a harmadik, a további sorozat,
megpróbálták kitalálni, hogy mikor ér a henger az állásaikhoz. Addigra legszivesebben belesimultak volna a földbe.
A német tüzérek nyugtatgatták a gyalogosokat, hogy ez most sétaút lesz, semmiféle ellenállásba nem fognak majd ütközni.
Ezzel szemben, a nagy veszteség ellenére is maradt még annyi erejük a franciáknak, hogy helyenként megállítsák a támadást
és a végén még Verdun elfoglalását is megakadályozták.
Pont száz évvel ezelött - félkörben Verduntöl északra - 300 nap, 300 éjszaka folyt a kegyetlen küzdelem. Az utunkat
úgy terveztem meg, hogy egyik kört Verduntöl nyugat és észak-nyugatra, a másikat keletre és észak-keletre tegyük meg,
hogy a legtöbb „látványosságot” sorra bejárhassuk.
Elsö uticélunk és egyben elsö döbbenetünk Vauquois volt. Mintegy 30 kilométerre nyugatra fekszik Verduntöl. Azt mondták
a katonai vezetök anno, hogy aki ezt a falut birtokolja, az belelát az ellenfél kártyáiba és innen az utánpótlási vonalát
is tüz alatt tarthatja. Teljesen felkészületlenül értünk fel a hegytetöre, nem tudtuk mi vár ránk. Hát semmi a tényleg
|
|
| hatalmas aknatölcsér és panoráma
Fotó: Albrecht Klári
|
|---|
csodás panorámán kivül. Csak óriási, kráter szerü mélyedések, vagy méginkább völgyek a csúcson. Inkább hasonlított a
Hold felszínéhez, mint egy olyan területre, ahol valamikor egy falu állt. Azt olvastuk, hogy itt föleg a föld alatt
vakond módjára éltek és harcoltak egymással franciák és németek. Mint valamikor a török idökben a váraknál alagútat
furtak egymás állásai alá amit aztán mindenestöl a levegöbe repítettek. Több tájékoztató tábla is található a hegyen,
az egyiken az áll: „Német akna 1916. májusában 60 tonna robbanóanyaggal 108 francia gyalogost ölt meg. Egy kicsit
távolabb további táblák jelzik, hogy hol állt a városháza, hol a templom, hol a házak. De csak tábla. Semmi más nem
utalt arra, hogy itt valaha emberek éltek. Még romok sem.
Az ilyen megsemmisült faluk láttán (még találtunk egyet-kettöt) azt gondolná az ember, hogy milyen szörnyen kegyetlenek
lehettek a németek, hogy igy porig rombolták ezeket a helységeket. Remélhetöleg azonban a lakoságot idöben evakuálták
és késöbb történt a pusztítás a védö és támadó harcokban. És az is valószínü, hogy nemcsak német, hanem francia tüzérségi
támadástól is szenvedtek ezek a települések, hiszen számtalanszor el-, majd visszafoglalták ezeket, hogy kezdödhessen
az egész elölröl. Tehát böven kaphattak ellenséges és saját tüzet is, mig szó szerint kö kövön nem maradt. Mindenesetre
rendkivül nyomasztó érzés volt ott állni. Milyen lehetett azoknak az embereknek a lelke, akik túlélték a háborút és
visszamentek volt falujukhoz, amiböl egy szál épület sem maradt hirmondónak? Sem a házuk, sem a templomuk, sem felmenöik
temetöje. Szörnyü még belegondolni is.
A következö célunk Montfaucon-d´Argonne volt. Az út Varennes-en-Argonne helységen keresztül vitt. Bár olvastunk róla
mégis meglepett bennünket az emlékhely nagyvonalúsága ehhez a kis településhez képest. Az elsö világháborúban résztvevö
pennsylvaniai önkénteseknek emelték.
|
|
| amerikai katonai temetö (részlet)
Fotó: Albrecht Klári
|
|---|
Montfaucon-d´Argonne-ban egy újabb amerikai emlékmü várt ránk. Nagy ország, nagy emlékmü – mondhatnánk. Egy hatalmas
oszlopon Szabadságszobor áll, összmagassága eléri a 60 métert. Érdekesek az emlékmü mögött ápolt füböl kiemelkedö romok:
templomfalak, oszlopok, boltozatok és egy a környezetébe szinte beleillö, abszolút nem feltünö a gyanútlan túristáknak,
egy elsö világháborús német megfigyelötorony. Olyan, mintha a megsemmisült középkorból való falu és templom szerves
része lett volna.
Romagne-sous-Montfaucon volt a következö állomásunk, amely mintegy 40 kilométerre észak-nyugati irányban található
Veduntöl. Ha jól tudjuk ez a legnagyobb és bizonyára a legimpozánsabb amerikai elsö világháborús katonai temetö
Európában, 14000 elesett katona sírja található itt. Ha az itteni francia vagy a német katonai temetökkel
összehasonlítjuk, akkor ez utóbbiak jóval szerényebbek ehhez a pompához képest. Hacsak a sirkövket vesszük, már
akkor látszik a különbség. Itt márványból készültek, a többieknél köböl vagy egyszerü vasból, de a fü is sötét zöld, vagyis
frissen locsolt, valamint annyira
ápolt, mintha nem is géppel, hanem egyenként kézzel vágták volna le és olyan sima, mintha golfpálya lenne. A német katonai
temetökben kiszáradt a fü a nagy melegtöl. (Napok óta 37-38 fok körül volt a hömérséklet árnyékban).
Egyébként számos amerikai sír már üresen áll, mert a hozzátartozók hazavitették elesett családtagjaik földi maradványait.
Ami meglepö: az egész sirkert amerikai felségterület.
Ha belegondolunk az Egyesült Államokban a mérhetetlen gazgagság mellett nem ritka az elhanyagolt terület akár
városokon belül, de kivül is. Sok elszegényedett állampolgáruk bizonyára rossz szemmel nézné, ha tudná, hogy a
száz évvel ezelött Franciaországban elesett honfitársaikkal többet törödnek még ma is, mint velük.
Még felkészülésünkkor olvastuk, hogy a Herméville erdöben láthatjuk azt a 14 cm-es hajóágyút, amit itt a
szárazföld belsejében alkalmaztak, valamint német és francia bunkereket is találhatunk volna, söt egy olyan,
ezek szerint száz évnél is idösebb fát, amit a németek megfigyelö állásnak használtak. A törzsén még a mai
napig láthatók a már benött villáskapcsok, amit a fára mászás elösegítésére vertek bele. Nos elmentünk
Herméville-en-Woevre faluba (kb. 20 km-re keletre Verduntöl), de sajnos semmiféle útbaigazító táblát nem
találtunk, ami egyébként ritkaság most a százéves évforduló miatti egyébiránt kiváló felkészültségüknél.
Ez volt az egyetlen olyan célpontunk, amit ugyan megterveztünk de nem találtunk meg.
|
|
| ez volt Felury falu (részlet)
Fotó: Albrecht Klári
|
|---|
Fleury d´Douaumont falut azonban megtaláltuk volna, ha maradt volna belöle valami. Ugyanis ezt a községet is
(a környéken kilencet összesen) szó szoros értelemben a földig, pontosabban a gránáttölcsérek fenekéig
lerombolták, véglegesen leradirozták a térképekröl. Itt is, mint Vauquois-ban, szeszélyes homokdünékhez
hasonló egyenetlen talajon táblák tájékoztatják a látogatókat, hogy hol voltak a parasztházak, a templom,
a paplak, egy-egy mühely, pékség , élemiszer bolt és hasonló épület. Egy késöbb épült kápolona emlékeztet
az itt élt emberekre valamint néhány kegyeleti tábla. Itt már jóval több látogatóval találkoztunk, mint
távolabbi helyszíneken. Föleg francia, de holland és német rendszámú autókat is felfedeztünk, valamit a
14/18-as búszt is. Ez a spaciális „városnézö” járat Verdunböl indul és sok érdekes látnivalót érint. A
14/18-as járatszám a világháború éveire utal.
Különlegesség, hogy Fleury-t, mint más hasonló már száz éve nem létezö falut tiszteletböl aktiv közösségnek
tekintik és továbbra is polgármestert neveznek ki az „élükre”. Ez olyan, mint amikor eltüntnek nyilvánított
katona édasanyja élete végéig étkezéseknél megterit a fiának is, hogy hátha pont aznap toppan be, nehogy
azt érezze szegény, hogy lemondtak róla, hogy már nem is várják haza.
Megint továbbmentünk, mégpedig a douaumonti osszáriumhoz. Ez méreteiben, kivitelében is „csaknem” felveszi
a versenyt az amerikai emlékmüvel. Jó magas tornya van és 137 méter hosszú épületével. Kell is az ilyen nagy
méret, mert 130.000 ismeretlen német és francia katona csontjait gyöjtötték ide össze. Mennyi édesanya, feleség,
menyasszony, gyerek, apa, testvér és hozzátartozó siratta eltünt katona-családtagját, pedig lehet, hogy itt
van, csak nem lehet megállapítani a személyazonosságát. Pedig ez bizonyosságot adhatott volna a gyászolóknak,
hogy lezárhassák nyitott kérdéseiket.
|
|
| Douaumont, temetö és osszárium
Fotó: Albrecht Klári
|
|---|
Maga az osszárium egy rendkivül szivszorító emlékhely, egyben figyelmeztetés az utókornak: Soha többé háborút!
Mint tudjuk alig múlt el több, mint két évtized és talán még szörnyübb világégés követte ezt az elsöt, akkor
még Nagy Háborúnak nevezett tragédiát. Vagyis nem használt a figylemeztetés, a politikusok nem tanultak a
múltból, ugyanott folytatták, ahol az elödeik abbahagyták.
A csontház elötti lejtön található a temetö, ahol 16.000 francia katona alussza örök álmát. Egy kis részben
nem keresztek láthatók, hanem muszlim „fejfák”, amelyeket nem a többiekkel, vagyis a keresztekkel egyezö
irányban helyeztek el, hanem Mekka felé, keleti irányban Mort pour la France felirattal, vagyis, hogy
Franciaországért áldozták életüket. A hozzátartozók imádkozhattak értük egy külön számukra épített imacsarnokban.
Természetesen meglátogattuk a két legjelentösebb erödöt Fort Vaux és Douaumont-t, legalábbis azt, ami ezekböl
maradt. Ezek már közel vannak Verdunhöz, kb. 10-10 kilométer távolságban. Mint említettem a német támadások
kiindulási pontja (például Ville falu) és ezek között az erödök között nagyon sok akadályt kellett a
támadóknak áthidalniuk, természetesen óriási emberveszteséggel, mig ide értek. Mindegyik közbeesö erdöben
(Caures, Haumont, Fosses, Chauffour, hogy csak néhányat említsek azoknak, akik fel akarják keresni ezt a
területet) és faluban csapdákat állítottak a német gyalogosoknak. Hiába volt a tüzérségi elökészítés,
maradt elegendö erö a francia védökben, hogy ellenálljanak. Douaumont erödöt nem tudták tartani és ez olyan
nagy esemény volt, hogy németországszerte már-már gyözelemröl, a háború közeli megnyeréséröl áradoztak. A
történelemböl tudjuk, hogy ez csak egy részeredmény volt, semmiképpen sem a háború sikeres befejezéséhez
vezetö esemény. A támadás el is akadt ezen erödök elfoglalása után.
Az erödbe jutó németek gyorsan rájöttek, hogy további harci terveikhez nem tudják a Douaumont erödöt
hasznosítani, mert a franciák úgy alakították ki a lövegállásokat, hogy azok észak, észak-kelet felé
lehessen használni, ahonnan a támadást várták. Az valóban igy is következett be. Viszont a németek a Verdun
felé hátráló francia csapatokra akartak további csapást mérni, de a lövegtornyokat nem lehetett abba az
irányba fordítani. Ezért az erödöt csak pihenöhelynek használták, majd újra kimentek a gyilkos aknazáporba.
Az eröd tetején sétát tettünk, amely ugyanúgy néz ki, mint a teljesen megsemmisített faluk, vagyis kráter
követ krátert, föltüremkedett földhányások földhányásokat. Valószínüleg telitalálat szabaddá tette több
helyen a betontetöt, amely két méternél is vastagabb lehetett. Erre hordattak még vastag földtakartót az
építtetök. A robbanások következtében az eröd teteje inkább holdbéli tájnak néz ki, mint egy egységes
|
|
| a Szent út (Voie Sacrée)
Fotó: Albrecht Klári
|
|---|
véderönek. El lehet képzelni, hogy milyen fülsiketítö zaj lehetett itt a tüzérségi támadás során. Nem
csoda, ha katonák közül többen beleörültek, vagy életük végéig tartó traumát szenvedtek.
Szerencse, hogy a mi generáicónknak nem kellett ilyen borzalmas háborus idöszakot átélnie, megtapasztalnia.
Verduni „kalandunk“ befejezéséül végigautóztunk a francia utánpótlási útvonalon, az úgynevezett Szent
úton (Voie Sacrée) amely Bar-le-Duc-öt és Verdun-t köti össze. Petain tábornok úgy szervezte, hogy a
francia katonák csak bizonyos ideig (mondjuk két-három hétig) maradtak a Verdun körüli harctéren, majd
teljesen friss erövel leváltották öket. A teljes haderö csaknem háromnegyed része igy részt vett a
Verdun-i harcokban. A logisztikai feladatokat, vagyis az emberek és felszerelések mozgatását ezen a kb.
55 kilométer hosszságú úton a hadászat történetében elöször teherautókkal bonyolították le. A német
Erich Ludendorff tábornok a háború után kijelentette, hogy „Franciaország 1918-as gyözelme, a francia
teherautók gyözelme a német vasút felett.”
Minden 14 másodpercben indítottak egy teherautót és ez igy ment nappal és éjszaka oda és vissza.
Természetesen elöfordult, hogy elromlott egyik-másik gépkocsi, ezeket letolták az útról, nehogy
akadályozza a folyamatos szállítóláncot. Mozgó autójavító mühelyek hozták renbe ezeket amilyen hamar
csak lehetett. Az út sem birta ezt a hatalmas megterhelést ezért külön útjavító brigádok (afrikaiak,
hadifoglyok) állandóan javítgatták, rendbehozták a megsérült utat. Mindent a cél érdekében!
Verdun Rundreise
Gesamtlänge ca. 150 km
Vauquois [Vokoa] – Montfaukon [Monfukon] d´Argonne – Varennes [Varen]- Romagne[Romanj]-sous-Montfaucon
- Herméville[Ermövil]-en-Woëvre – Vaux [Wo] - Fleury[Flöri] - Douaumont [Duomo] , Heilige Straße(Voie Sacrée)
[Voa ßakre]
Zufällig haben wir während unserer Verdun-Reise wahrscheinlich die wärmsten Tage des Jahres erwischt.
Deutlich über 37°C im Schatten. Doch haben wir es überlebt, nicht so wie viele unglücklichen Menschen
vor 100 Jahren, die dort in ähnlicher Hitze, oder bei bitterer Kälte, oder im Schlamm in Schützengräben
in engster „Gesellschaft“ mit Ratten und Flöhen und noch dazu in Granathagel jahrelang ausharren mussten.
Auf uns hat niemand geschossen, wir konnten ohne Angst auf jenen Gebieten laufen, wo alle Quadratmeter
mit Blut durchtränkt wurde.
|
|
| Gedenkstätte I. WK in Verdun
Foto: Klara Albrecht
|
|---|
Vor der Reise haben wir uns ein bisschen schlau gemacht, deswegen stellte es aus, dass Verdun nicht wie
Stalingrad ist, nur die Intensität der Kämpfe und Zahlen der Toten in engstem Raum sind ähnlich. Bei
Stalingrad war selbst die Stadt das Zentrum des Geschehens, Verdun wurde nie durch die deutschen Truppen
erobert. Verdun hat „nur“ den Namen der Urschlacht des 20. Jahrhunderts (laut Clausewitz-Magazin) ausgeliehen.
Während der 300 Tage und 300 Nächte tobte der Tod 1916 um Verdun herum. So haben wir auch unsere Rundreise
dementsprechend geplant, dass wir die wichtigsten „Sehenswürdigkeiten“ nacheinander
besuchen können. So haben wir auf schmalen ländlichen Straßen beinahe 150 km absolviert.
Vauquois (etwa 30 km westlich von Verdun) war unsere erste Station und gleich den ersten Schock. Wer
Vauquois damals beherrschte, der konnte in dem Gegner in die Karte schauen – wie man es zu sagen pflegte -
und dessen Nachschublinien beschießen. Ahnungslos haben wir diese Anhöhe aufgesucht, man kann von dort
tatsächlich ein schönes Panorama bewundern und noch ein französisches Denkmal, aber das Terrain selbst
ist wie die Mondoberfläche. Granattrichter an Granattrichter, tiefe Minenlöcher wie Krater – teilweise
wegen unterirdischer Minenexplosionen. Auf einer Informationstafel steht: Deutsche Mine 14 Mai 1916 60
Tonnen Sprengstoff 108 Tote im franz. Infanterie Regiment N° 46. Ein bisschen weiter weist eine andere
darauf, wo die ehemalige Kirche stand, wo das Rathaus, wo die Häuser, usw., aber von dem Dorf selbst
kann man gar nichts mehr sehen, nicht einmal Ruine. Ein mulmiges Gefühl.
Unser Weg nach Montfaucon-d´Argonne führte durch die Ortschaft Varennes-en-Argonne. Wir haben darüber
etwas gelesen, trotz dem hat uns überrascht: ein großzügiges Memorial steht dort in einer so kleinen
Gemeinde für die Freiwillige aus Pennsylvania.
In Montfaucon-d´Argonne hat auf uns das nächste amerikanische Memorial gewartet. Die USA ist groß, so
ist es auch mit ihren Gedenkstätten. Hier ist es mit einer Gesamthöhe von 60 Metern. Auf einer hohen
Säule steht eine Freiheitsstatue. Hinter dem Denkmal befindet sich die Überreste einer mittelalterlichen
Siedlung, eine Kirchenruine und Trümmern des Dorfes bzw. ein gut getarnter deutscher Beobachtungsturm
von dem Ersten Weltkrieg.
|
|
| Romagne, amerik. Friedhof
Foto: Klara Albrecht
|
|---|
|
|
| Hautecourt, deutscher Friedhof
Foto: Klara Albrecht
|
|---|
Romagne-sous-Montfaucon (etwa 40 km nord-westlich von Verdun) war unser nächstes Ziel, der pompöse und
große (über 14000 Gefallene) amerikanische Friedhof. Wenn wir es mit den französischen und deutschen
Soldatenfriedhöfen in der Umgebung von Verdun vergleichen, sind diese letztere ziemlich bescheiden. Hier
sind die Grabsteine aus weißem Marmor, dort sind die wesentlich einfacher, das Gras ist penibel gepflegt,
wirkt wie mit einer Schere geschnitten auf einem Golfplatz. Der Friedhof ist wohl imposant aber kalt.
Übrigens stehen viele Gräber mittlerweile leer, die Angehörigen haben die Leichname nach Amerika überführt.
Kuriosum: das gesamte Areal ist US-Territorium.
Mit den „Sehenswürdigkeiten“ im Wald von Herméville hatten wir weniger Glück, nämlich wurde es nicht
gefunden. Obwohl das Dorf Herméville-en-Woevre (etwa 20 km östlich von Verdun) noch existiert, aber kein
Wegweiser hilft den Touristen zu orientieren. Dort hätten wir u.a. eine 14-cm-Marinekanone, zahlreiche
deutsche und französische Bunker sowie Stellungen gesehen.
Fleury d´Douaumont wäre unsere nächste Station. Wäre, weil es hier gar nichts gibt. Das Dorf wurde von
der Landkarte praktisch wegradiert. Es gibt neun solche Ortschaften in der Nähe von Verdun, die
sogenannten devant (ehemaligen) Dörfer, die nie wieder aufgebaut wurden. Hier in Fleury wurden auf
der durch Granaten durchgepflügten unebenen Mondlandschaft Gedenksteine aufgestellt, darauf stehen
meistens Bauernhof aber auch Bäckerei, Pfarrhaus, Kirche, Rathaus, Lebensmittel-Laden, Werkstatt,
usw. Kuriosum: Als Zeichen der Ehre wird der Ort wie viele andere auch weiterhin als aktive Gemeinde
geführt, samt eigenem Bürgermeister.
Das Beinhaus von Douaumont haben wir auch aufgesucht. Das ist eine monumentale (137 Meter lang)
Gedenkstätte (letzte Ruhestätte von 130.000 unbekannte französische und deutsche Soldaten) und
gleichzeitig eine Mahnung:
Nie wieder Krieg!
Mit über 16 Tausend französischen Gräben befindet sich ein Friedhof vor dem Beinhaus. Dieser
Friedhof ist fast – aber nur fast - so „elegant“, wie der amerikanische in Romagne. Dort kann
man auch Grabsteine – nach Mekka orientiert - der muslimischen Gefallenen (Mort pour la France)
und ein kleines Gebetshaus entdecken.
|
|
| Fort Vaux, Eingang für Besucher
Foto: Klara Albrecht
|
|---|
Wir haben Forts Vaux und auch Fort Douaumont besucht, besser gesagt, was von diesen geblieben
sind. Die sind ein bisschen näher zu Verdun, ca 10-10 km. Fort Douaumont war die größte und
stärkeste Festung vor Verdun. Diese war unter den ersten, die die Deutschen eingenommen haben.
Aber die war nicht praktisch für ihre eigene Zwecke, nur als Rastplatz, weil die Artillerie so
konzipiert wurde, dass der Feind von Norden und Nord-Osten angreifen wird. Das war tatsächlich
so aber die Kanonen konnte man später nicht gegen die französischen Stellungen, die sich in den
weiteren Ablauf des Verdun Krieges meistens in Süden befanden, richten.
Wir haben über die Festungsdecke Spaziergang gemacht, die genauso aussahen, wie die vernichteten
Ortschaften, Granattrichter an Granattrichter, tiefe Krater nach noch tiefere Krater durch Volltreffer
von größeren Geschossen. Die Stärke der Betondecke könnte über 2 Meter sein und darauf kam noch eine
Erdschicht. Durch die Einschläge konnte man den Beton und den Unterbau sehen. Die Detonationen haben
die Erde so aufgetürmt, dass kleine und größere Dünnen entstanden wurden. Man kann sich vielleicht
gar nicht vorstellen wie ohrenbetäubende Getöse hier sein konnten. Kein Wunder, dass viele Soldaten
ihr Verstand verloren oder wenn sie doch überlebten, bis Ende ihres Lebens an Kriegstrauma gelitten haben.
Wie gut, dass unserer Generation solche schreckliche Kriegszeiten nicht erfahren mussten.
Schließlich sind wir noch den Nachschubweg der Franzosen, die Heilige Straße (Voie Sacrée) zwischen
Verdun und Bar-le-Duc (ca. 55 km) durchgefahren. General Petain hat es so organisiert, dass die
Frontsoldaten nach bestimmter Zeit immer wieder mit ausgeruhten Truppen ausgetauscht wurden. Er
hat alle logistische Aufgabe, also die Bewegung der Menschen und des benötigen Materials erstmals
in der Militärgeschichte durch LKWs abgewickelt. General Erich Ludendorff hat nach dem Krieg erklärt:
„Der Sieg Frankreichs von 1918 ist der Sieg des französischen LKWs über das deutsche Gleis“ .
In jeden 14 Sekunden startete ein LKW und so ging es tags und nachts hin und zurück. Die
kaputtgegangenen Lastwagen wurden von der Straße weggeräumt, um den fließenden Verkehr nicht
zu blockieren. Die wurden so schnell wie möglich repariert. Die Straße wurde auch durch solchen
Überbeanspruchung schnell abgenutzt, es gab Straßen-Reparatur-Kolonnen, die die Lage der Straße
ständig kontrollierten und in Ordnung gebracht haben, wo es nötig war.
|
|
| französischer Lastwagen von 1916
Foto: Klara Albrecht
|
|---|
Leider haben wir darüber in Verdun nichts gelesen oder erfahren, wie die deutschen Kriegsführung
die äußerst schwierigen Aufgaben – wegen der Entfernung und feindlicher Gebiete - der Logistik
bewältigt haben, besonders die Verwundeten-Transporte. Die Entfernung auf der Autobahn zwischen
Verdun und Philippsburg beträgt etwa 300 km. Damals war der Weg bestimmt viel länger. Man kann
sich vorstellen, wie die armen Teufel nach ihrer Verletzung von der ersten Linie hinter zu der
ersten Verbandstelle gebracht wurden, je nach Kampfhandlungen bestimmt nicht sofort. Wie wurden
sie dort behandelt, wie wurden die erst zu einem Bahnhof gebracht, wie wurden die verteilt,
wahrscheinlich nicht gleich nach Philippsburg sondern durch mehrere Zwischenlazaretten. Wer kann
es sagen, ob wievielmahl die umgelagert wurden? Wie hoch war die Verluste (die Sterblichkeit)
unterwegs? Und so weiter, und so fort.
Ich wünschte mir (natürlich hätte damals auch bei mir der Lebensinstinkt meine Gedanken beeinflusst)
lieber in den ersten Stunden, Tagen zu sterben als diesen ganzen Wahnsinn durchmachen zu müssen
und als ein kriegsversehrt nach Hause zu kommen, als psychischer und physischer Kranke, im
Ganzkörpern zittern bis zum Lebensende oder ohne Beine, Hände klar zu kommen, Blind oder stark
traumatisiert auf Last meiner Umgebung (Familie, Gesellschaft) leben zu müssen. Nein Danke!
Es gab viele junge Männer, sogar nicht wenige freiwillige, die den Krieg als kurzer Abendteuer
gedacht und nicht geahnt haben, dass diese grausame Geschehen so lange dauern würden. Es wurde
eben überall gesagt „Ihr werdet wieder zu Hause sein, ehe noch das Laub von den Bäumen fällt".
Was für ein Irrtum!
Nie wieder Krieg! – wiederholen wir immer.
Bildgalerie
Fotos: Klara Albrecht
| 
| 
| 
|
| Bauklotzen (genormt!) für Bunker | Vauquois | Varennes, Gedenkstätte "Pennsylvania"
| Montfaucon, Kirchenruine
|
| 
| 
| 
|
| ehemaliges Fleury | Gebeine | Douaumont, Militärfriedhof und Gebetshaus | Douaumont, beim ausgefahrenen Panzerturm
|
 vissza ennek a lapnak az elejére
 vissza a fölapra
|
